Férfi princípium (Erő és egyensúly)

Amint a korábbi bejegyzésekből már kitűnhetett, úgy általában a jelenkori „tudományt” nem értékeljük magasra. Méghozzá remélhetőleg nem az ostobaság olyan kézenfekvő motivációja miatt, mely a helyzet leegyszerűsítése végett bármit szívesen leértékel annak ismerete nélkül, hanem alapos, a tudományon kívüli, a tudományt is magába foglaló okkal. Ezzel együtt ismerjük a tudomány néhány olyan megnyilvánulását, melyek érintenek lényegi kérdéseket, bár következményrendszerük nem feltétlen végiggondolt művelőik részéről. Ilyen lényeget érintőnek gondoljuk a fizikában a termodinamika második főtételét, mely szerint: „Spontán folyamatok esetében a magukra hagyott rendszerek entrópiája csak növekedhet.”

Kissé közérthetőbben ugyanez: „Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül.”

A tétel jelentését nem igazán tökéletes hasonlattal körülbelül úgy kell elképzelni, mintha vennénk egy ma nyüzsgő világvárost (pl. NY), amiből valamitől (pl. egy neutronbomba) minden élőlény kivész, majd erről az elhagyott városról egy panoráma fényképezőgéppel, adott helyről 10 évenként pillanatfelvételt készítve, mondjuk százezer év után gyorsított filmként lejátsszuk az összegyűlt képeket. A filmen az eredetileg toronyházakkal sűrűn szabdalt terület folyamatos kiegyenlítődését figyelhetnénk meg, mígnem egy homoksivatag látványa tárulna elénk. Vagyis, külső ok hiányában (pl. egy hangyaboly), csakis kiegyenlítő folyamatok működhetnek, és a terület homogenizálódik. Bármilyen inhomogenitás megjelenéséhez külső okra van szükség.

Az olvasási irány szerint az entrópia nő

Ezen a ponton aztán neki lehet állni erősen gondolkozni, mivel bár a törvény igaz, világunk pedig a tudomány állása szerint „magára hagyott”, mégis erősen inhomogén – akkor ennek vajon mi lehet az oka. (?)

Nagyvonalú és koncepciózus válasz persze nincs, a hívő materialisták a meglehetősen nevetséges ősrobbanás elméletük mögé bújnak, mintha az a lényeg kikerülésén kívül bármire válasz lehetne. Mindenesetre, bármily közönséges vallási elemekből épül is az ősrobbanás-hit, vitázni nem olyan egyszerű és nem is érdemes vele, mert a részletek irányában mindig lehet kibúvókat találni, gravitációra vagy magerőkre, esetleg féregjáratokra hivatkozással. Ettől még a termodinamika második főtételét egy fontos eredménynek tartjuk, ami éppen egyszerűsége és átgondolható következményrendszere miatt feszegeti az anyagi szemlélet határait. A benne felbukkanó paradoxon (mitől keletkeztek inhomogenitások, az egyébként magára hagyottan, csak homogenizálódásra képes anyagi rendszerben?) nem csupán egyes tudományosnak tartott téziseket, hanem magát a kiinduló világmodellt kérdőjelezi meg.

Vannak persze egészen más világmodellek is, mint amiből a „tudomány” jelenleg kiindul, s mint amiket ugyanez a „tudomány” sajátságos, önmaga számára létrehozott pozíciójából fakadóan tudománytalannak minősítve lesajnál. Példának okáért a metafizikának van megoldása a termodinamika második főtételének paradoxonára, jóllehet ez a megoldás a materialista világmodellen kívülre esik. A vonatkozó metafizikai állítás a következőképpen hangzik: „Minden, ami van, akarat által van.”

– Megint lehet gondolkozni!

– Ne tessék mindjárt olyan viszonylagosan felszíni absztrakciókhoz menekülni, mint „Isten”! Ha van rá mód, érdemes kissé elvontabb szinten tartani a problémát. És ha a tételben szereplő „akaratot” kényszeresen nem rendeljük hozzá Isten (népszerűen) konkrétumnak tekintett, egyébként absztrakt fogalmához – akit a közgondolkodás a rendszeren (anyagi rendszeren) kívüliként értelmez – akkor legalább elméletileg feltárulhat egy olyan világmodell lehetősége, melyben az akarat, méghozzá az eredeti, őseredeti teremtő akarat nem feltétlen rendszeren kívüli.

Ezzel pedig eljutottunk a férfi princípium lényegéhez. A férfi princípium lényege az akarat. (A teljességben adott, méghozzá öröktől fogva teljességgel adott a férfi princípium akaratának tárgya, ami nem más, mint a női princípium. A női princípiumról azonban nem nyilatkozunk, mert arról a nők lennének illetékesek nyilatkozni. Ők viszont lényegük folytán hallgatnak. A nők lényegüket tekintve nem beszélnek, csak vannak. És gyönyörűek.)

– Na ugye!

A modernitás kultúrája önmagát fejlettnek, a valaha létezett legfejlettebbnek tételezi. Nem úgy mi, akik ha nem is a lehetséges legfejletlenebbnek, de a tökéletes kiüresedés felé jó úton járónak látjuk. Ez a kiüresedési folyamat két oknál fogva is indokoltan vetődik fel egy olyan gondolatmenetben, ami az entrópia lényegének megfogalmazásától indult:

1. A kiüresedés lényegében azonos azzal a homogenizálódással, mint ami a magára hagyott anyagi rendszer esetében történik. A teljes homogenizálódás esetén beáll a semmi, azaz amiben addig jelleg, íz, megkülönböztethető forma volt eltűnik, üressé, jelentésnélkülivé válik. (Folyamatban a jelleggel rendelkező nemzetek egybemosása, a férfi és női jellegek egybemosása, az egészségesség és fogyatékosság egybemosása…)

2. Mivel az embernek, mint önazonos és önműködő lénynek szükségszerű tartozéka az „akarat” (különben megszűnik), a homogenizálásához vezető legbiztosabb út az akaratának minimalizálása. Az akarat minimalizálásának egyszerű módszere, ha mindazt a vágyat, amire az akarat irányulhat, külső aktivitás eleve kielégíti, vagy eredménnyel hiteti a kielégítettségét. Viszont az ember vágyát eleve kielégítő, vagy látszólagosan kielégítő aktivitás szintén csakis „akarat” eredménye lehet. Tehát az ember jelenlegi homogenizációja egy akarat következménye (nem véletlen vagy vak végzet).

A homogenizáció kultúrájával ellentétben korábban léteztek olyan kultúrák, melyek az emberi akarat működtetésére épültek, jóllehet éppen azért beszélhetünk esetükben „kultúráról” (azaz művelésről), mert az akarati megnyilvánulások számára olyan belső szabályozási rendszert hoztak létre (erre is irányult az akaratuk), ami az élet irányába mutató tudatos megnyilvánulásokat támogatta a kontrollálatlan spontaneitás ellenében. Ilyen belső szabályrendszer a japán kultúrában a bushido.

Bushido

A bushido alapelvei: egyenes jellem és igazságosság; bátorság és kitartás; jóindulat és együttérzés; méltányosság és előzékenység; igazmondás és őszinteség; becsület (korábban: arc); hűség; önuralom. Az egész társadalom működésére döntő hatást gyakoroló szamurájok akaratának nemessége tehát csak a fenti értékek szolgálatában nyert elismerést.

Különösen érdekes az entrópia szempontjából a „becsület” fogalma, melyre csak újkeletű japán szó van, és régebben helyette az „arc” fogalom volt használatban. Értelemszerűen, ha valaki elveszti a becsületét, az arcát, vagyis a bárki mástól megkülönböztethetővé tevő karakterét veszíti el. Nem véletlen a régi kultúrákban a becsületre helyezett rendkívüli hangsúly, és nem véletlen a „becsületnek” az arctalan modernitásból való kikopása.

Amennyiben megfelelő mélységben számot vetünk a bushido értékrendjével, bizony egyértelművé válik, hogy a férfi princípium esszenciáját, az akaratot rendkívüli szigorral szabályozza. A homogenizálódó modernitásban ilyesféle szigor jelenléte már csak a mítoszok szintjén lehetséges. A valóságban a szülői pofontól a halálbüntetésig bezárólag álhumanisták homogenizációs akaratának emberjogi kereszttüzét váltaná ki.

Ezek itt férfiak

Jellemző, ahogyan Az utolsó szamuráj c. film látszólagosan pozitív emléket állít a XIX. sz. végén funkciójukat vesztett és pusztulásra ítélt szamurájoknak. Egyrészt a tiszta japán környezetbe becsempészi az „amerikai hőst” (nyilván a motívum szimbólumértékén, tudattalan szinten igazolva a modernitást a tradícióval szemben), másrészt az események forgatagában a hős „társává” váló japán nő szájába adja a modernitásba rejtett nyálas gyávaság önigazoló igéit: „A gyerekeknek nehéz elfogadni a szamurájéletet.” – mintha a szamurájéletet mintegy értelmetlenül kellene elfogadni egy gyermeknek, az amúgy jó szórakozást ígérő „élet” helyett.

Ráadásnak a gyermek is megszólal, mint aki legalkalmasabb a nézővel meghaladhatatlanul mély bölcsességeket közölni: „Apám azt tanította, hogy csatában meghalni dicsőség.”

Mire a főhős még bölcsebb válasza: „Ő ebben hitt.”

Tehát minden relatív, apád olyan tökkelütött volt, hogy ebben hitt, de ne félj kölök, neked már nem kell elfogadnod a szamurájéletet. Vár rád a mozi, a televízió, és egyébként a Coca Cola az igazi. A nagyságról és erényről szóló szózatot, rejtett agymosó motívumokkal megspékelve pedig párnázott karosszékből nézheted popkorn majszolása közben.

A tömeg a parton csak hozzávetőlegesen érzékelhető

Maradhatnánk is ennyiben ezzel a gyönyörű, pesszimista kicsengéssel, de különös módon az egész cikk megírásának van egy apropója, és ez az apropó nem negatív. A hétvégén volt ugyanis Győrben a Kajak-kenu Maraton Magyar Bajnokság. Tartozik ehhez még egy kis kifejtés – ha van türelme az olvasónak – mert esetleg a „férfi princípium” és az elvontan értelmezett „akarat” által szimbolizált univerzum összetársítása a „popzene”, „munkahely”, „sport” és „emberi jog” világával, nem feltétlen egyszerű az utóbbi evidenciáin tenyésző elmének. Mégis, megpróbálunk itt elhelyezni néhány olyan impulzust, ami azért érzékeltetheti, hogy ha szűk territóriumra bezárva is, de azért még mindig fellelhető olyan mozgástér, amiben csakis azoknak az értékeknek a mentén lehetséges a létezésben megragadni, melyek a hagyományban öröknek bizonyultak. – Nos, egy ilyen szűk territórium a kajak-kenu sport.

Bemelegítésnek emlékeink közül mindjárt felidézünk egy néhány éve a televízióban látható riportot egy versenyfutamot követően, ahol is előkelő helyre vártuk (a riporterrel együtt) egyik neves férfi versenyzőnket (nevét szemérmesen elhallgatjuk), aki nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A riporter persze az eset élét simítandó tudakolta a kudarc okát, felkínálva a lehetőséget egy szofisztikált mentegetőzésre, olyasmire, ami az élet minden más területén már szocializációs normatívaként várható, sőt hovatovább elvárható. Válaszként azonban olyan tőmondatot kapott, aminek kultúraidegen egyszerűségétől egészen zavarba jött: – A másik jobb volt.

Nincs szépítés. Tárgyszerűség van. Egy férfihoz egyedül ez illik. (Csak hol vannak még férfiak?)

– Persze, nem egyformák az emberek (a férfiak) ebben a sportban sem. Azonban a kajak-kenu, mint feladat, nemigen hagy teret másnak, mint a kíméletlenül őszinte tárgyszerűségnek. Először is be kell ülni (térdelni) egy lélekvesztőbe, amibe éppen befér az ember alfele. Ebben a lélekvesztőben aztán a legkisebb helytelen mozdulat, és lehet úszkálni az évszaknak megfelelő hőmérsékletű vízben. A víz pedig mindenkor és mindenkinél kijózanítólag hat. Nincs mit magyarázni. Ha van bátorságod visszaülni a hajóba és újra megkockáztatni a „kijózanodást”, akkor van esélyed kajakozni, és nem fogsz, mert nem is kell magyarázkodnod. Sőt, hatalmas élményhez juttat, ha uralod a hajót. Aki viszont nem képes feldolgozni az első néhány kísérlet kudarcát, vagyis nem ő győzi le a félelmét, hanem a félelme győzi le őt, az elmenekül.

Távolról nézve talán egyszerűnek tűnik a kajakozás. A hajó két oldalán huzigáljuk a lapátot, és haladunk előre. A valóságban sok év munkájával csiszolódik harmonikussá az a mozgás, ami egyrészt minden pillanatban tökéletes egyensúlyt jelent, másrészt maximalizálni képes az összes kifejtett erő haladás irányú eredőjét.

Erő és egyensúly.

Küzdelem

A legnagyobb klasszisok is folyamatosan csiszolják a stílusukat. Mindehhez soha nem lanyhuló akarat kell, bátorság, önfeláldozás, kitartás, hűség… (soroljuk(?) – ld. bushido). Egyébként jön a magyarázkodás, és annak következtében a lecsúszás.

Ráadásul a jelenségnek a maga szimbolikus teljességében van egy önmagán túlmutató metafizikai értelme. A tökéletességre csiszolt férfi princípium (akarat) egy lélekvesztőben, teljes kiegyensúlyozottsággal halad a vízen, ami pedig (mármint a víz) a női princípium tiszta manifesztációja a fizikai térben. [sic: …Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr! P.S.]

Kenusok

Szóval Magyarországon (híres Kismagyarországon) az átkosban elkezdett virágozni ez a férfi princípium tiszta megnyilvánulását megkövetelő sport. Különös módon egészen nagy tömegeket mozgatott meg, s akik alaposabban belekóstoltak, később sem tudtak elszakadni tőle. Az ember kiöregedhet a versenysportból, túljuthat ereje teljén, egyre lejjebb adja, de ha bele is kényszerül a folyamatosan romló egyensúlyozási képességek miatt szélesebb hajóba, akkor is ott munkál a már kiölhetetlen akarat, és bizony a Dunán meg a Tiszán végelgyengülésig szántják a habokat az örökre fiatal lelkű öreglegények.

Azért persze ide is betört a „modernizmus”, különös tekintettel azokra a csodaszerekre, amik viszonylag kevesebb munkával kecsegtetnek jó eredményeket elérni. – Ugye, a megúszás lehetősége! Megúszni az önfeláldozást, megúszni a szenvedést…  Hígul a sport, folyamatosan romlanak az eredmények, szűkül az utánpótlás. De egy olyan nagy seregszemle, mint a hétvégi maraton, ahol minden korosztály képviseltethette magát, a gyermekektől (10 évesek a legfiatalabbak) a legidősebbekig (a korelnök az idén 88 éves) – tessék nézni, még mindig tömeget hoz össze. Pedig akik ezeken a képeken láthatók, azok szinte mind versenyzők, kizárólag nézőként csak egy-egy családtag jelenik meg.

Van még reményünk. Fogynak ugyan, de vannak még Kismagyarországon férfiak. Egyikük-másikuk áthajózik a túli vizekre: leadta a szerelést – mondják az ittmaradottak. De a fiatalok előtt egyenes gerinccel még mindig megállnak olyan egyéniségek, akik tiszta akaratával és megkérdőjelezhetetlen teljesítményével szemben csak elnémulni lehet.

Feró bácsi kettesben elől (1950-es évek) 

Feró bácsi ma (88 éves)

Feró bácsi vízen

Látóhatár (Karády Katalin ürügyén)

Az alábbi idézet egy 2013. március 23-án publikált blogból származik. A kipontozások részben a szempontjaink szerint fölösleges, részben a stílusuk miatt itt fel nem vállalható szövegrészeket takarnak. (Forrás: http://www.antalffy-tibor.hu/?p=528)

Bemelegítésnek rövid kiemelés az egyik olvasói reflexióból:

„Az élet feltette a halálnak a kérdést: Halál!?Az emberek mért szeretnek engem, de téged pedig nem?!

A halál így felelt: Azért ,mert te egy gyönyörű hazugság vagy, én pedig egy szörnyű igazság.”

Ezzel a sokak számára talán látványos, de nagyon is felszíni rétegeken szántó néhány mondattal szeretnénk támogatni a megfelelő hangolódást. De következnek itt ennél veszélyesebb dolgok is (Karády Katalin undorgrund életrajz):

„Karády esete jól példázza, hogy a legenda és a valóság még köszönő viszonyban sincs egymással. [...] Mivel szexuális nevelésem kifejezetten egészségesnek volt mondható, Karády 42-es lába, csontos ló pofája és mély-alt fekvésű búgása nem dobogtatta meg a szívemet. Anyám szerint, akinek volt szerencséje személyesen ismerni, egy tehetségtelen trampli kurva volt. Az első jelző valóságtartalmát akkor nem, csak később, filmmúzeumi látogatásaim alkalmából érezhettem saját bőrömön és nemigen értettem, miért tartják mások kimagasló művésznek.

Karádynál egy évvel idősebb apám róla alkotott véleménye nem volt ilyen tömör. Tizenéves korukban közel laktak egymáshoz és szombat esténként egy helyre jártak szórakozni, a Törekvésbe, ahol anyámat is megismerte. Kanczler Katót, mert hogy ez volt Karády eredeti neve, némi ellenszolgáltatás fejében bárki meg[…] a kőbányai szürkületben állva, a palánknak döntve, vagy a gázgyári tartályok tövében. Anyja egyedül, apa nélkül nevelte három felnőtt, és négy kisebb gyermekét egy, a Százados út és a Hős utca sarkán álló, faépületben. Kató mindkét bátyja meleg volt, ő maga mindössze biszexuális. A mama lányától hamar megszabadult, feleségül adta egy Varga nevű géplakatoshoz, aki a Ruggyanta gyárban dolgozott, de házasságuk tiszavirág életűnek bizonyult. Ezek azok az adatok, amik Karády CV-jéből totálisan hiányoznak, és a volt Tinódi moziban rendezett Karády kiállítás se utalt semmi ilyesmire.

[…]

A szerencse akkor kezdett rámosolyogni, amikor az előkelő pesti meleg körökbe bejáratos testvérei bemutatták húgukat Egyed Zoltánnak, aki, nem tudni miért, nagy művészi lehetőséget látott benne. A többi már, ahogy mondani szokás, történelem, és mint ilyen teli van vele a sajtó.[…] Karády egészen egyszerűen nem volt se színésznő, se kém, de még kalapos sem. Karády egész életében az volt, amire tizenéves korában szocializálódott, kurva.

[…]

Én ismereteimet apámtól és anyámtól részben hallottam, részben kihallgattam. Ugyanis apám anyámat a Törekvésben ismerte meg, ahol volt apámnak egy kisebb galerija. Tíz-tizenöt évvel később is összejártak. […] A Törekvés és ezen belül Kanczler Kató szorosan hozzátartozott ifjúkorukhoz, közös élmény volt, természetesen foglalkoztak vele, én pedig mindent szívtam magamba, mint a szivacs. A 96. évében elhunyt apámmal az utolsó éveiben másról nem is beszélgettünk, mint a múltról, mert az öreg emberek köztudottan a múltjukban élnek. Így 50 évvel később újra végighallgathattam a Kanczler ügyet hetente minimum egyszer, természetesen sok más dologgal együtt.”

Félreértés ne essék, sem vitatkozni nem akarunk a cikk állításaival, sem a szerzőjét nem gondolnánk minősíteni. Sokkal érdekesebb és fontosabb maga a jelenség. Ez a rövid írásmű – mondhatni a szerző akaratán kívül – egy univerzumot rajzol meg: XX. sz. eleje, Kőbánya, proletár nyomor, kikapaszkodási vágy és útkeresés, galeri (erőszak), kiszolgáltatottság, eszköztelenség, a kikapaszkodási kísérletben minden sorstárs vadul lenézett ellenség. A történetben két szál indul ugyanabból a közegből, mindkettő a saját legpőrébb adottságai szerint, csakis a zsigereiben családi munícióként örökölt tulajdonságokból gazdálkodhatván, egyebekben nincstelenként. Ezért a helyzet kiélezettsége, minden lépésben, minden mozdulatban a végső bukás és a reménylett beteljesülés lehetősége. A szereplők egymásra vonatkozóan a legdurvább ítéleteket fogalmazzák meg – lévén ez a mozzanat is a harc része –, a kívülálló azonban csak lehajtott fejjel, néma tisztelettel állhat a létezés ilyen peremvidékei előtt.

Az egyik szál alulról építkezik, maga alá szervezi a nálánál is nyomorultabbakat, és az ebből keletkező erőn igyekszik felfelé kapaszkodni, a másik szál eleve fölfelé szintez, s a semmiből önbizalmat merítve próbálja igazolni létjogosultságát a kiváltságosok között. A módszerek különbözősége miatt az eredetileg egységes univerzumuk ketté hasad, és innen kezdve megszűnik az értékbázisok legcsekélyebb közössége is. Sőt, a saját univerzum nehezen kiküzdött fennmaradásának védelmében csakis annak önigazoló koordinációjában megengedhető elhelyezni az egyre idegenebb másik felet. A helyzetet nem oldja, hanem súlyosbítja az egyik univerzum aránytalan sikeressége. És, az aránytalanság éppen abban válik végképp kifejezetté, amikor a Karádyvá avanzsált Kanczler lány látószögéből minden tekintetben kikerülő néhai sorstársak elfelejthetővé válnak, ő viszont szitoktárgyként rendszeres téma marad az alsó pályán maradó univerzumban. Tragikusan eleven mindkét univerzum igazsága, akkor is, ha ez a két igazság össze nem egyeztethető. Egy galeri vezér saját értelmi horizontjába illeszkedően mi mással kísérelhetné meg magyarázni Kanczler Kató magasra ívelő pályáját, mint azzal a fogalomrendszerrel, ami a horizontján belül még keze ügyébe esik? És éppen ezért csúszik ki egy Karády Katalin valósága ebből a fogalomrendből és válik teljesen elérhetetlenné. Mert ennek a fogalomrendnek képességek és valós tapasztalatok hiányában éppen arról a többletről lehetetlen fogalmat alkotnia, ami Kanczler Katót Karády Katalinná tette. A felfoghatatlanság, a tehetetlenség a dinasztikus utódra is átöröklődik, akinek következetes és minden realitáson túli oppozíciója lényegében átkozódássá válik a fenti szösszenetben. Holott Karády a rejtélyes magánéletétől függetlenül bizonyosan nem az volt, mint aminek ő beállítja. Idollá válni nem olyan egyszerű, mint ahogy az egy galeri szintjéről kinéz. Nemcsak jókor kell lenni jó helyen, nemcsak a megfelelő ágyba kell befeküdni, mert ha mindez megtörténhet is, utána következik az igazi próba. Az idol szerepet ugyanis bírni kell. Bírni kell a rajongók hitének forrása maradni. Ez az, ami szíve választottját egy galerifőnökben meglelő mégoly bájos nő fantáziájából már kiszorul. Ez az, ami Kanczler Kató párválasztásaiban az esetleges gátlástalanságokkal együtt is eleve meghatározta a két univerzum viszonylatának lehetséges pályáját, s az egyiket a másikhoz képest olyan magasra emelte, ahová az csak átkai útján remélhetett elérni.

A sors persze különös. Az átkok mintha fogtak volna valamelyest, mert a háború vége teljesen átrajzolta a lehetőségeket. Karády Amerikába kényszerült, a cikk írója előtt pedig karrier lehetősége nyílt meg. Azonban mindez az elért minőségeken nem változtatott és nem is változtathat. Mindkét univerzum igazsága önmagában teljes, egymáshoz képest viszont relatív. Relatív viszonyuk azonban korántsem szimmetrikus. Az egyikből a másik jól látható, a másikból az egyik viszont csak annyira, amennyi része még éppen beértelmezhető saját korlátai közé. Így tűnik el a teljesség a relatív igazságok horizontján, így tűnik el Isten is az ember szeme elől.

Vannak akik kitörnek. (– Ki milyen magasra.)

Mások bezáródnak, és korlátaikat átörökítve hetedíziglen bezárják utódaikat is.  Számukra az élet gyönyörűsége hazugság marad, igazságuk pedig a szörnyű halálban lészen eljövendő. 

A munkahely

Előző – Dancing in the moonlight c. – bejegyzésünk után maradhat a tisztelt olvasóban olyan benyomás, mintha a „felvilágosodás” óta jegyzett tudományos pozitivizmussal egy követ fújván a kereszténységet önmagában véve és alapvetően életellenesnek tartanánk, s e véleményünk – hasonlóképpen, mint esetükben – mintegy természetes módon implikálná a tudománynak általuk tulajdonított szerepet az emberi értelem felszabadításában, a vallásos megszállottsággal szemben. Egy ilyen megközelítés ránk azonban nemcsak azért teljesen érvénytelen, mert semmilyen szín alatt nem óhajtjuk magunkra venni azt a szemléleti kényszerzubbonyt, mely a jelenségeket általában megpróbálja duális ellentétpárokra rendezni – jelen esetben vallás kontra tudomány –, s e kettő párharcára koncentrálással a figyelemből kizárni a körükön kívül eső lényegiség lehetségességét is, hanem főként azért, mert teljesen más szemléleti alapokon állva, véleményünk sem a kereszténységről, sem a tudományról nem egyezhet. Talán elég itt csupán arra utalnunk, hogy ők evolúciót feltételezve a kereszténységet az előző még sötétebb tudatformák leváltójának tekintik, amit majd aztán a tudomány halad meg, mi viszont éppen ellenkezőleg, az emberi szellem elsötétedéséről beszélünk, mely folyamatban a kereszténység még hagyott némi szűk teret a metafizikai gondolkodásra, s aminek teljes felszámolására aztán a tudomány vállalkozott. Ebből következően nemcsak lehetségesnek tartunk a vallás és tudomány duális ellentétpárján kívül eső szemléleti rendet, de ilyent képviselünk, ugyanakkor pedig – a dolog természetéből adódóan – csakis ilyen szemléleti rendből látjuk esélyét a valóság közelítésének.

A kérdésben tovább mélyülni egy blog keretei között nem lehetséges, arra A Paradigmaváltás Iskoláját tartogatjuk. Ellenben kívánatos a felszínhez közelebb eső néhány impulzust szolgáltatni, melyek utalhatnak a nyilvánosságot élvező gondolkozási pályák merevségére, és inspirálhatják az azok elhagyására való törekvést. 

A kereszténységet a maga kétezer évének súlyával nem egyszerű dolog sommás ítéletek alá vonni, éppen ezért ettől itt eltekintünk. Mindenesetre ez egy nagyon sok rétegű, nagyon sok szálon futó és nagyon szomorú történet. Nem így a tudomány, a maga hurrá-optimizmusával. Jött, látott győzött és immár uralja az emberiség által belakott teljes teret.

– Mégis mi a bajunk a tudománnyal azon kívül, hogy rendkívülien alacsony rendű szellemi formációnak tartjuk?

Leereszkedő álláspontunk okának megértése eleve igényli egy olyan fogalom beazonosítását, ami manapság kevéssé, vagy egyáltalán nincs forgalomban. Ez a fogalom a létproblematika.

Minden létezőnek megvan a maga létproblematikája, az a problematika, ami csupán azáltal szakad a nyakába, hogy létezik. A létezők a létproblematikájukat nem feltétlen tudatosan oldják meg (ha megoldják), kivéve az embert, aki ha egyszer cselekvésének akár legkisebb mozzanatában a tudatosság irányába lépett, létproblematikájában nem menekülhet a tudatosság kihívásától. Visszafelé fejtve ugyanezt a gondolatot: az az ember, aki nem tud létproblematikájáról, semmiképpen sem tudatos, továbbá a létproblematikájáról tudó ember mindenféle aktivitása, amely legalább közvetve nem a létproblematikájának megoldására irányul, teljességgel fölösleges. Ebből a szempontból pedig a tudományt részünkről két súlyos kritikai megjegyzés terheli:

1. A tudomány egyáltalán nem foglalkozik, és módszertani okoknál fogva nem is alkalmas foglalkoznia az ember létproblematikájával.

  2. Az amivel és ahogyan a tudomány foglalkozik, csak arra alkalmas, hogy mintegy mellesleg, létproblematikájával egyetemben megszüntesse magát az embert.

Íme a létproblematikájával elmélyülten foglalkozó ember

– Nos, persze, mi is az ember létproblematikája?

Nem mintha a tudománynak nem lenne erre válasza. Legalább is van olyan válasza, amit kifelé folyamatosan kommunikál. Szerinte például nagy problémája az emberi létezésnek a természeti erőknek való kiszolgáltatottság, az ebből következő szenvedés, éhség, fázás, betegség, erőszaknak való kitettség, végső soron a fizikai halál – vagyis csupa olyan dolog, ami – mint okság – az emberen kívüli. És mindezek persze a létezéstől megrettent ember számára jól csengő szempontok: ha majd nem fogunk többé fázni, ha majd nem leszünk többé betegek, ha majd nem uralkodnak többé fölöttünk önkényes hatalmasságok, ha majd felderítjük az űr legtávolabb eső rejtett szegletét is, ha nem kell többé meghalnunk…

Mi azonban az ilyen szempontrendszert felettébb felszínesnek tartjuk, azokat pedig, akik mindezt komoly célnak, az ilyesmivel való foglalatosságot magasrendű szellemi tevékenységnek állítják be, egyszerű schwarzkünstlernek (avagy a családi hagyomány svábosabb formájában: schwarzkinstlernek).

Ha nem fogalmazunk is meg mindjárt örökérvényű tételeket, a létproblematikát tekintve nem nehéz kissé mélyebbre nézni. Vegyünk például egy sikeres hadvezért, aki minden ellenségét legyőzte, minden kitüntetést, minden elismerést birtokol, szavait szolgák lesik, s egy szép napon beleszeret egy lányba, egy gyönyörű nőbe, oly eszeveszetten, mint egy kisdiák. És a nőnek valamiért nem kell. Nem tudni miért, de éppen ez az ember egyáltalán nem kell.

– Sem erővel, sem hatalommal, fiam! – emeli fel mutatóujját figyelmeztetésként nagymama, akitől a „schwarzkinstler” kifejezés is örökül maradt. És igen, van valami ebben a rongyos életben, amin sem erővel, sem hatalommal, sem sikerrel sem szerencsével túljutni nem lehet. Hanem mégis, adódhat ingyen. Botrányos: ingyen, vagy sehogy.

Furcsa módon van valami ezzel rokonítható a halál működésében is. „Sem erővel, sem hatalommal.” – Tessék már kicsit gondolkozni! Mi következne, ha sikerülne fizikai értelemben legyőzni a halált: SEMMI. Egészen pontosan a SEMMI jönne el. A teljes súlytalanság, a teljes értelmetlenség. – Hisz mindennek, ami az emberi létezésben fontossá válik, a súlyát a halál adja meg. Fizikai halál nélkül a fizikai létezés fölösleges. Érdektelen. Még csak nem is dög unalom, hanem egyszerűen nincs. – Mit akarsz majd – Te barátom – akár csak ötezer év múlva a létezéstől, átlagosan száz évente másik szerelmen túljutva, az űrt rég bebolyongva, rafinált erőlködéssel kiizzadva feladatokat magadnak, legalább figyelmedet valamiképp lekötni? Vágyva vágyod majd az üdvözítő halált!

Nagymama tekintete íme, mint az ég borul ránk, és az okos tudósok alant sorakoznak: sem erővel, sem hatalommal.

– Azonban miképp kerül ide a címben szereplő „munkahely”?

Oka van kérem, tudományos oka van. A munkahely, különösen a jó munkahely tökéletesen reprezentálja azt a csapdát, amibe az ember tudományos felügyelet mellett sétál bele. – Ki ne vágyna manapság egy jó munkahelyre? Hiszen a jó munkahelyben testesül mindaz az eredmény, biztonság, kényelem, hozzáférhető élvezet, a környezet és önnön valónk uralásának víziója, amit a tudomány néhány száz éve, mint értéket az ember elé vetít.

Ez egy jó munkahely

  A jó munkahelyre nem annyira az jellemző, amivel ott foglalatoskodni kell, bár nem árt, ha az is közel esik valami olyasmihez, amivel az ember önmagától is szívesen babrál. Ha az ember szereti a szép autókat, akkor lehetőleg a munkahelyén autókat kelljen rendezgetnie. Ha az ember szereti a nőket, akkor lehetőleg a munkahelyén szebbnél-szebb nőket gardírozhasson. Ha az ember szereti a pénzt, lehetőleg egész nap pénzt számolgathasson.

Az ilyen vágy azonban a munkahely jóságának nem erős feltétele. A munka értelméről, vagy a munka értelmének átláthatóságáról szinte bárki szívesen lemond, ha jól megfizetik. Az ám a mennyország: a jó fizetés. A jó fizetésen aztán minden megvásárolható. Minden, amit olyan emberek munkája állít elő, akik munkájuk értelmének átlátásáról a jó fizetés érdekében eleve lemondtak.

Ez már maga a mennyország

Valahová persze vezetnek a szálak. Valahol valakik pontosan tudják, hogy miért csináltatnak azokkal, akik munkájuk értelmének átlátásáról lemondtak olyasmit, ami szintén minden értelmi átlátás nélkül vágyuk tárgyává tehető. S ha ezek az emberek tényleg ezekre a dolgokra vágynak, és ha vágyuk értelmét bölcs előrelátással nem kutatják, a folyamat teljesen biztonságossá tehető. Íme hát a tudomány nagy eredménye: az ember öntudatlan munkájának árán bevásárolhatja magát a biztonságba, és kivásárolhatja magát abból, ami életnek nevezhető.

– Nagymama, csak most az egyszer segíts még!

  

Dancing in the moonlight

Dancing in the moonlight, singing in the rain

Oh, it’s good to be back home again

Látszólag összekeverednek itt a dolgok, pedig nem. Mert menekülés, sokszor menekülés ki az életből, de azért is tánc, tánc a holdfényben, mámor, mámorító pörgés, csukott szemmel, és igen, az ébredésben újra itthon. Még ritmusra lüktet a szív, de íme drága arcok, kik mindig várnak: újra itthon.

– Bátorság! Ne féljetek élni! Boldogan ölel majd minden kedves, mikor hazatérsz!

Különös, hogy a nyugati és a keleti kultúra egyaránt kitermelte magából azokat a végsőkig finomított elveket, melyekkel lehetséges társadalmilag elismert, sőt nagyra értékelt módon kimenekülni az életből, abból az egyetlen és csodálatos gazdagságból, amire születtünk.

A nyugatiként elkülöníthető kultúra kezdetére vonatkozóan elkerülhetetlen tennünk egy distinkciót, amennyiben szét kell választanunk egymástól két erőszakosan összetársított fogalomkört, méghozzá azt, ami Jézus Krisztus személyével, és azt, ami a kereszténységgel asszociálható. Jézus Krisztus az életről beszél, méghozzá mindig, amikor csak engedik szóhoz jutni, a kereszténység pedig alapvetően az élettől megrettentek vigasza.  Ezért aztán – bár sokaknak talán bántó, mégis – következetesen csak így fogalmazható: a kereszténység Jézus Krisztussal szemben létrehozta az életből kimenekülés kultúráját.

Az élet terhe nagy. Végtelenül nagy: a semmibe való behatolás. Ott, a semmi közepén kell megteremtenünk húsunkkal, vérünkkel, elménkkel, szemünk sugarával azt, ami még sohasem volt, azt, ami van. Minden pillanatban újra kell teremtenünk a valóságot. Nekünk embereknek kell újrateremtenünk, összefogva az őzekkel és az oroszlánokkal, a fákkal és a virágokkal, a kövekkel, a mohákkal, az áldott földdel és a boldog madarakkal. (Istenem, csak ki ne maradjon senki!)

– Nagyon nehéz! Nagyon nehéz hinni, hogy vagyunk. Ezért nem lehet csak szeretni mindenkit, aki van. Akkor is, ha menekül.

Jönnek aztán hozzánk a keleti menekülők, nagy guruk, kínálgatják a saját nagyra becsült menekülő útjaikat. Megszülettünk, kaptunk kezeket, lábakat, elmét, teret, amit bemozogva kitölthetnénk, végrehajthatnánk a világ arcát megváltoztató tetteket, szerintük mégis a legdicséretesebb, ha gyakoroljuk a meditációt. „Akkor Isten nekünk adja az Ő végtelen békéjét, végtelen fényét és végtelen üdvösségét és mi belenövünk ebbe a végtelen békébe, fénybe és üdvösségbe.” (http://hu.srichinmoycentre.org)

– Tessék, lehet menekülni az életből Isten végtelen békéjébe! Drága portéka, gazdag kínálat.

Félreértés ne essék, nem mintha nem tartanánk fontosnak a megismerés elvontabb útjait, vagy ne gondolnánk el a cselekvés tisztán szellemi formáit. És azokat az embereket, akik a menekülés ilyen módját választják, ugyanúgy szeretjük, mint a keresztényeket. Azonban azt az Istent, aki nekünk embereknek kezeket, lábakat teremtett, meg Földet, ahol szaladgálhatunk, aztán meg legmagasztosabb alternatívaként saját békéjét kínálgatja – hát azt az Istent nem áll módunkban felettébb nagyra becsülni. – Azért bizony kár volt embert álmodni, hogy aztán az ember nagy üggyel-bajjal visszaálmodhassa magát Istenbe.

De amint a Mester mondotta volt: Ti vagytok a Föld sója…

– Bátorság! Bátorság Barátaim! Sziklák omoljanak és sírjanak a kövek, mikor ennek a Földnek, otthonunknak végleg búcsút intetek – úgy éljetek!

Dancing in the moonlight, singing in the rain

Oh, it’s good to be back home again

(Blackmore’s Night)

Virtuális valóság

– Tudja ön kicsoda Jurij Gadjukin?

Mi sem tudjuk. Sőt, már lényegében senki sem tudja, és többé esély sincs tudhatni.

– Miért is?

– Hát a virtualitás egyik tulajdonsága miatt.

Mielőtt túlságosan zavarossá válnánk, néhány dolog tisztázhatónak látszik – bár csak látszik.  Mert állítólag – tehát csak állítólag, ugyanis a hitelesség örökre oda – néhány nappal, vagy néhány héttel ezelőtt még a Wikipédián (a szabad enciklopédián [tényleg szabad?]) még elérhető volt egy szócikk Jurij Gadjukin szovjet filmrendezőről. Mi ezt a szócikket nem láttuk, mivel nem is tudtunk Jurij Gadjukinról sem és filmjeiről sem, tehát nem is hiányzott nekünk és nem is kerestük. Ebből következően akkor értesültünk Jurij Gadjukinról, mikor már törölték a Wikipédiából is és a legnagyobb filmadatbázisból, az IMDB-ből is, és éppen ez volt a hír, mármint a törlés ténye, és a törlés oka. A hír pedig az egyik legismertebb hírportálon jelent meg:

 „Jurij Gadjukin szovjet filmrendező szócikke közel négy éven át szerepelt az online enciklopédiában, felkerült az IMDB mozis adatbázisba, volt saját Facebook-csoportja és rajongói blogja is. Gadjukin életének lebilincselő története szerint a második világháború előtti szovjet mozi igazi csillaga volt, sorra nyerte a díjakat és a vasfüggöny mögötti filmfesztiválok elismeréseit a kommunizmust dicsőítő munkáival. A háború után Angliába emigrált, ahol különféle alvilági ügyletekbe keveredett, kölcsönt vett fel egy maffiózótól, amit nem fizetett vissza. 1960-ban eltűnt, a testét egy hónap múlva húzták ki a Temzéből. A koponyáját pisztolygolyó roncsolta szét. Utolsó filmje, a kommunizmus bűneit leleplező The Graven Idol (A faragott bálvány) sosem készült el. Gadjukin élete a Wikipediára gazdagon illusztrálva került fel, rengeteg linkkel, archív filmrészletekkel, egy ötvenes évekbeli interjúfelvétellel a BBC riporterével, korabeli újságok címoldalaival a halálhíréről. Amelyekben az a közös, hogy egyetlen betű, hang és pixel sem igaz belőlük.”

A Jurij Gadjukin halálhírérő szóló álújságcikk

(Forrás: http://index.hu/tech/2013/05/01/lelepleztek_a_wikipedia_legnagyobb_atvereset/ [2013.05.01. 08:54])

A hír szerint tehát valaki szórakozásból létrehozott egy fiktív múltbeli filmrendezőt, utólag legyártott hozzá eredetinek látszó dokumentumokat, mindezt ügyesen tálalta egy internetes enciklopédiában, és más webes alkalmazásokon is elhelyezett hamis információkat a hitelesség alátámasztása végett. Olyan tökéletesen oldotta meg a feladatot, hogy a blöff négy évig élt, mire valakinek sikerült nem kevés munkával lelepleznie.

Az eset enyhén szólva is meglehetősen aggályos. Mégpedig első közelítésben is, de különösen második közelítésben.

1. A hír szerint van valahol valaki, akinek nyilván sok fölösleges pénze van, sokat unatkozik, és valami oknál fogva álinformációk létrehozásával próbálja múlatni idejét. (Nem olcsó szórakozás, ha valaki számos film dokumentumait utólagosan legyártja, a korabeli újságcikkektől az archív werkfilmig bezárólag.)

Így önmagában kissé profira sikerült diákcsínynek is kinézhet a dolog, másrészről viszont a következményei beláthatatlanok. Tökéletesen hitelteleníti „a szabad enciklopédiát”, mivel ha ilyen eset egyáltalán megtörténhet, akkor innen kezdve egyetlen szócikkről vagy szócikk részletről sem tudhatjuk, hogy nem blöff-e. Hátha valaki azzal szórakozik, amit mi éppen olvasunk, csak még nem fedezte fel senki a csalást. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Nem feltétlen fogja egy szócikk Arany Jánost mindjárt a középkorba visszadatálni, hiszen az túl feltűnő lenne. Elég, ha mondjuk olyasmit kever bele az életrajzába, hogy a jegygyűrűjét mindig a bal kezén hordta. Egy ilyen apróságnak is beláthatatlan jelentősége lehet bizonyos körülmények között. És már semmi sem biztos.

Mellesleg, nem ez az első leleplezés. Talán nincs még nagyon sok hamis adat az enciklopédiában. Talán. De a jövőkép. A „szabad”-ságnak annyi. És egyáltalán, a könnyen, olcsón, tömegesen létrehozható, tömegek által könnyen elérhető elektronikus adat hitelességének annyi. A jövőképnek annyi.

2. Van még egy csavar a történetben. Mert a hír szerint a Wikipédiára felkerült szócikk volt hamis. Na de mi van akkor, ha a hír a hamis? Ha jó buli hamis szócikket gyártani, akkor miért nem még jobb buli olyan hamis hírt gyártani, mely szerint hamis a szócikk?

– Na, innen teljes a káosz.

Köszöntjük a kedves olvasót a virtuális valóságban!

*

Itt feljebb igyekeztünk következetesen használni a „virtuális valóság” kifejezést, de ez nem, vagy nem feltétlen egyezik a tömegkommunikációban megszokott használattal. A legalapvetőbb különbség, hogy az informatikában ma nagyon is divatos kifejezést általában pozitív értelemben említik, mi pedig egyértelműen negatív tartalommal ruháztuk fel.

Az informatikában főként a játékok olyan generációját értik alatta, melyek némi mesterséges intelligenciával megspékelve az embert számítógép által keltett ingerekkel olyan benyomásokhoz juttatják, mintha egy egyébként nem létező térben, nem létező objektumok és lények között – pl. egy számítógépes játék szereplőjeként forgolódna. Az ilyen játékok a mai technológiai élvonalhoz tartoznak, nagyon drágák és mindenki pozitív értékkategóriákkal fogalmaz róluk.

Nem kívánjuk mi itt senkinek a játékát tönkretenni, de azért a jelenséget nagyon problémásnak látjuk. Egyrészt a saját valóság, az igazi valóság szürkeségére, unalmasságára utal, különben miért cserélné be az ember az eredeti valóságot virtuálisra, akár egy játék erejéig, másrészt mindenképp felveti az ember (emberek) eltévedésének lehetőségét, olyan áttévedést a virtualitásba, ahonnan nincs vagy nem kívánatos többé a visszaút a valóságba. Ha valaki nem látná reálisnak ezt a veszélyt, egyszerű utalnunk a kábítószer fogyasztásra, ami nagyon is hasonló „utazást” kínál.

A probléma kissé átfogóbb értelmezéséhez érdemes lefordítani magyarra ezt a szándékosan idegen nyelven meghonosított kifejezést:

virtuális valóság = látszólagos (képzetes) valóság

Nem mellesleg, ha valaki beszél „látszólagos valóságról” ezzel implicite azt is kifejezi, hogy tudja mi a valódi valóság. (Különben nem tudná megkülönböztetni tőle a látszólagost.) A mai kultúra aztán a valóság feltételezett ismerete mellett a kommunikációs jeleknek is abszolút tartalmakat tulajdonít, s úgy tekinti, mintha az évezredek alatt és különösen az utóbbi évszázadok által felhalmozott tudományos ismeretek segítségével nagy biztonsággal koordinálná magát a világnak ezen a számára adott szegletén. Ez pedig a „valóság” fogalmának átgondolatlanságából származó üres illúzió. Amit az ember lát, az sohasem maga a valóság, hanem mindenkor saját elmekonstrukciója. Konstruált képzetei ugyan valamilyen szinten összefüggnek a valósággal, hisz valóságos ingerek inspirációi, de a véges számú ingereknek, csak véges számú a megfeleltetése azzal a valósággal, ami az adott részletében is végtelen. Ha pedig ezt a viszonylatot elkezdjük komolyan venni, nemigen juthatunk másra, minthogy minden ember „látszólagos valóságban” él, méghozzá abban, amit saját megtapasztalása alapján elméje konstruál.

Itt mintha elkezdenének összemosódni az értékképzési alapok, hiszen ha amúgy is mindenki egy látszólagos valóságban él, és az említett játékok is csak egy látszólagos valóságot hoznak létre, akkor semmi baj, hisz a kettő minőségi értelemben nem különbözik. És tényleg, a kettő minőségi értelemben nem is feltétlen különbözik. Ami viszont rendkívüli módon különbözik, az a mögöttes emberi magatartás. Mert éljen bár az ember a maga látszólagos valóságában, ha nem szándékosan helyezkedik virtuális térbe, motivációja mindenkor látszólagos valóságának a valóság után hangolása marad, hiszen saját hatékonyságát csak így növelheti. Ha azonban szándékosan helyezkedik egy maga konstruálta véges virtuális térbe, a valóság végtelenjéből saját véges börtönébe fog záródni. Ezért aztán mégis jobb, ha külön jelentést tulajdonítunk az idegenből meghonosodott kifejezésnek, s sajnálattal megállapítjuk, hogy az ember világa egyre inkább virtualizálódik.

Ez a „gyönyörű” hölgy minden vágyat teljesít

Nem a repülőgép szimulátoroktól kell félni, hanem az embernek a valósághoz való viszonyulásától. Mivel saját elmekonstrukcióját abszolutizálja, a végtelenhez képest rendkívüli szűkösségű fantáziájának produktumaival veszi körül magát, tetszés szerinti múltat (ld. Jurij Gadjukin), tetszés szerinti jelent, tetszés szerinti jövőt gyárt magának, mígnem elmebörtönének ajtaja magára zárul. Pedig egyet azért egészen biztosan tudhatunk: mindezen kívül valóság azért van. Csak valóság van.

A női méltóság

  A „méltóság” szó a jelenkori kultúrából lényegében kiveszett. Csak lefokozott értelmű használatára mondhatni példát, mint „emberi méltóság”, mely összefüggésben azonban nem emelkedett dologra utal, hanem valami minimálisra, ami minden lény járandósága, amennyiben az emberek közé soroltatik. Első pillantásra mintha a „női méltóság” is efféle használatban lenne, de egy könnyebb pillantás is áthatolhat e látszaton, s a buzgó álkultúra felszíne alatt feldereng a fedett valóság mélysége: női méltóság van – még mindig van –, s nem is lehet neki más jelentést tulajdonítani, mint az a nőiség lényegéből az idők végtelenjében ered.

A nőiség lényegéről persze nem könnyű beszélni egy szélsőségesen álférfias, mindenesetre ugyanilyen szélsőségesen nőellenes, egyre hermafroditább kultúrában, aminek folyamatos karaktervesztése miatti frusztrációja már csak sokkoló durvaságban vezethető le.

A női méltóság háttérben meghúzódó jelenvalóságára éppen a teljes hiányával találkozás viszonylag ritka esetei hívják fel a figyelmet. Ha valaki ennek laboratóriumi tisztaságú változatát kívánja tanulmányozni, s elegendő mentális erővel rendelkezik a látvány elviseléséhez, ajánlhatók azok a magányos, hajléktalan nők, akik rövidebb időre besodródnak hajléktalan férfiak kisebb-nagyobb csoportjába. A besodródás, és ebből következően a tanulmányozhatóság rövid idejének oka már eleve nem más, mint ebben a helyzetben a nőiséghez tartozó méltóság teljes elvesztése, ami a viszonylat fenntarthatóságát ellehetetleníti. A férfi funkcióik hiányában vegetálásra berendezkedett lények között a nő eszközségének tényét elfogadó eszközzé válik, s ez az őt használók számára is taszító, mivel ellehetetleníti a hozzá társítani vágyott összes illúziót. – És hát mi is az az „illúzió”, mi az az idea, mely nélkül a nőiség elveszti jelentését még ezek között a férfiatlan férfiak között is, s végül a holnapi nap átélhetőségéhez fűzött hitüknek útjában lévő üres testet kivetik maguk közül?

Szívesen elhelyeztünk volna itt néhány képet 11-12 éves kislányokról, akikben a nőiség kezd ébredezni. Ilyen képek azonban az internet nyilvánossága számára nem érdekesek. Nem hordozzák a nő piacosítható értékeit, s esetleg családi albumok eldugott szegleteiben fedezhetők fel. Kénytelen az olvasó saját emlékeire hagyatkozni, vagy ellátogatni iskolák ajtajaihoz, ahol a gyermeklányok a tanítás végén tódulnak kifelé. Többnyire kisebb csoportokat alkotnak, megállnak, összedugják fejecskéiket, súgnak-búgnak, egyikük-másikuk jelentőségteljes pillantást vet egy a körükön kívüli kisfiúra, kisleányra, vagy távozó tanárra.  Pillantásukban csöndes, de megingathatatlan belső fölény, ami a kisfiúkat, sőt a felnőtteket is gyakran zavarja, vagy zavarba ejti. Aztán szétválnak, mindegyikük megy a maga útján, arcukon továbbra is ott ül egy belső mosoly, az önmagukban hordozott titkos csoda tudata, amit egyelőre ők sem értenek, amit talán nem is kell érteni, s aminek a közelébe kerülni egyszer valakinek bizonyosan felfoghatatlanul nagy gyönyörűség lesz. És ezek a kislányok érinthetetlenek. Afféle szentek. Őrzőangyalok lengik körül őket, míg növekedvén titkuk manifesztálódik testükön, s akaratuk hatáskörébe vonva, méltósággá lényegítik azt.

A méltóság olyan valami, ami csakúgy mint a szeretet, ki nem kényszeríthető. Attól van, hogy megkérdőjelezhetetlen nyilvánvalóságában mindenki, aki érintkezik vele, önként és fenntartás nélkül elismeri. A nő, aki önmagát, mint a világ tengelyét alkotó gyönyörűséget odaadja egy férfinek, kegyet gyakorol. A férfit, akit a nő erre érdemesnek talál, az egyesülésben saját méltóságára emeli. A férfi méltósága az a nő, aki érdeme.

Kényes egyensúly. Nem fér hozzá erő. S megvalósulása a nászban hajszálnál vékonyabb aranyszálon függ. Mert ki ne akarná e kényes egyensúlyt biztos kezekben tartani? A nő is, akit ha érdem nem ostromol, kit részesítsen kegyében(?). Maradjon Isten szépről szőtt meddő álma? És a férfi talán alázattal várja a kegyet, ha egyszer elvehetné azt, ami az ideából kézzelfogható? Kicsinyes lehetőségei a nemtelen engedménynek, s a méltóság örökre oda. De a nő árulhatja bár pénzért kincseit, vagy a férfi elkövetheti a legdurvább erőszakot, mind közt a legrombolóbb az a közönséges alku, amiben kölcsönösen belátva a másik fél nélkülözhetetlenségét, haladónak, fejlettnek, kultúráltnak minősül e „bölcs” gondolat jegyében a következmények iránti felelősség elvszerű kizárásával a hormonháztartás célszerű kezelésére egymást alkalmilag használni.

– Minek olyan nagy feneket keríteni a dolognak, ha egyszer mindketten ugyanazt akarják?

Íme az emancipált, felvilágosult nő:

 Ő aztán tudja, mit akar. Az alku tárgyát, a portékát pedig – mint afféle tisztes üzletasszony – közszemlére kipakolja. Nincs szemérem, nincs méltóság sem. Nem is igényel efféle fölösleges cifraságot. Nem beteljesülésre vágyik, hanem kielégülést szerez. Itt és most elveszi az élettől, ami jár neki. – Hol van már a titok, a csoda, amit gyermekként még magában hordozott?

– Vagy ha még kevesebb méltóságot látni vágyunk:

Ez az az üresség, amitől a hagyományok még védtek. Eltűnt a nő, megjelent egy jól működő gépezet, aki/ami nem férfiálom tárgya többé, hanem esetleg hasonló géppé vált nőivarú egyed olajozott működését elősegítő szerkezet.

Milyen jelentőségteljes a különbség, ha csupán néhány száz évet tekintünk vissza. Milyen pontosan adja vissza Hans Holbein ecsetje a fenti türelmetlen ürességhez képest az arc nyugodt méltóságában rejlő időtlen gazdagságot:

Öntudat van itt, a belső érték világos tudata. És a tisztelet a festő részéről, amiért ezt a tisztaságot érzékelheti és megörökítheti.

De ha nem utazunk ennyit vissza az időben, csak olyan vidékre tévedünk, ahol még élnek a hagyomány töredékei:

Az egyszerű, anyagában nemes öltözet s a fejdísz a belső kincs méltóságát hivatott emelni. Azt, amitől rettenthetetlen férfiak lélegzete elakad.

Nem butácska nőkről van itt szó. Nem férfivágyak játékszeréről, hanem a szépség mindenek fölötti hatalmáról. Tessék csak megnézni ezt az arcot:

Nehéz nem látni benne a tiszta öntudatot. – Melyik férfi merne akarni tőle olyasmit, amit ő nem akar?

Íme, női méltóság még mindig van, hisz kényre-kedvre nőnek nem eshetünk neki, főként avitt, bomló, évezredes beidegzések gátjai miatt. De már a kultúra kevéssé támogatván belátás helyett jogot kínál, holott megalázó jussá tenni azt, amit a szeretet önként nem ad. A szépség a létezésben gyönge és kiszolgáltatott, hisz hiába védekeznie, ha nem nyilvánvaló. Csak olyan erőnek bonthatja fátylát, aki érti, s nem elrabolja, hanem az élet nevű örök játék rendje szerint mennybe emeli.

Egyik szemem sír, másik meg üveg

Kavarog itt néhány dolog, mivel egy blogba bizonyos pontokon szükségszerűen beléphet maga a blog. Azért persze, mert a műfajnak szoros tartozéka az olvasói visszajelzés, aminek a tetejében alapvetően örülni kell, akkor is, ha negatív, mert legalább egy dolgot bizonyosan jelez, hogy ugyanis a röptében közzétett szöveget olvassák. Aztán el lehet veszni a visszajelzések visszajelzésében, ahonnan a tematika öntörvényűvé válik, a blog pedig az érdeklődés izgalmi állapotának öncélú fenntartójává, de ez e helyt kizárt. Mikor azonban több irányból hasonló impulzusok érkeznek, s érzékelhetővé válik egy olyan látens frontvonal, mely a maga természetességével keletkezik, méghozzá éppen azért, mert oly jól működik az a technológia, amit korábbi bejegyzésünkben az „agymosás” kifejezéssel illettünk, s egyáltalán, aminek ellenében kezdtük fogalmazásunk fonalának gombolyítását, önazonosságunk egyértelműségének fenntartása végett egy lélegzetvételre készek vagyunk az impulzusok mentén kavargó gondolatok fölött egy szempillantást időzni.

Itt van például a tömegkultúra értékképzési logikája, aztán a történelmi spanyolviasz, de mindjárt a társadalmi fejlődés is, meg a kali yuga. Mindezek édes emlőjén pedig ott lóg az emberiség tudatváltása, mint legújabbkori mítosz.

Erről a bizonyos tudatváltásról az ezotéria bennfentesei, a jól értesültek nagyon pontos információkkal rendelkeznek: az erőszakkultuszt felváltja a szeretet alapú rendszer. – Ők ezt tudják. Az okokról keringenek aztán különböző, bár egymással szoros vérrokonságban lévő verziók, mint a kali yuga vége, a halak korszak vége, az emberiség másik kozmikus erőtérbe kerülése – és hasonlók –, mindenesetre a változás lényegét tekintve hatalmas az egyetértés a boldog, szeretetalapú, együttműködő és nem egymással versengő közösségi lét beköszöntében.

 A tuti biztos információk birtokosainak száma mára tömeges, és nem okozna nehézséget belőlük új vallást alapítani. Mi azonban sem a vallásalapítók, sem a vallásgyakorlók közé nem kívánunk beállni, sőt, késztetést érzünk elrebegni néhány óvó szentenciát ezen újabb tömegpszichózissal szemben.

Elsőként mindjárt a „tömeg” szó szépen fejlett vonatkozásrendszerére kívánunk utalni. A tömegkultúra belső működési logikájának rugója az az egyszerű és a tömegesített ember tudatát spontán uraló késztetés, miszerint az a valami, ami sok embernek tetszik: bizonyosan szép; az a valami, ami sok embernek jó: bizonyosan jó; az a valami, ami sok ember szerint igaz: bizonyosan igaz.

Sajnos nekünk nem áll módunkban elménk szerkezetét erre a rugóra járatni. Szerintünk mindaz, ami tömeges elfogadottsággal bír, szinte bizonyosan hamis, ugyanis a mi egyik legelemibb tapasztalatunk szerint amiből sok van, az általában értéktelen, amiben sokan hisznek, az általában naiv, s amit sokan tartanak igaznak, az általában lényegtelen. Ennél fogva a szeretet korszakának eljövetelével szemben eleve különös előítélettel viseltetünk. Előítéletünk nem kizárólagos alapja ugyan, de azért megvilágító erővel rendelkező összetevőjeként említhető egy régi-régi közmondás: Éhes disznó makkal álmodik.

Az emberi, nagyon is emberi tudattalan működésnek arra a motívumára szeretnénk itt utalni, hogy bizony nagyon könnyen elcsábulunk attól, amire egyébként is vágyunk. Ha például egy úr egy közepesen rondácska hölgynek (van ilyen?) azt találja mondani, hogy „magácska milyen gyönyörű”, hát szinte biztos sikerre számíthat. A mélypszichológiai összetevők megfejtése nélkül is talán kézenfekvő ugyanezen elv működése egy individualizált, örökös versenyhelyzetbe és az ezzel járó stresszbe, valamint állandó intézményi nyomás alá kényszerített (lakbér, villanyszámla, benzinár, hitelek…) társadalom esetén. A vágyak között törvényszerűen és általánosan jelenik meg a nyugalom, a béke, a szeretet, a harmónia, az elengedettség, s ha valamely ügyeletes próféta bármiféle „isteni” okra visszavezetve ezek eljövetelét jósolja meg, hát bizonyosan megváltói rangra emelkedik, és hívők serege fogja utolsó reménységében reá emelni tekintetét.

Mellesleg, az „isteni” okoknak széles a skálája. Az újhullámos vallási alakulatok távol-keletről importált önhipnózisos módszertanainak túltermelési válsága ma már ontja a megvilágosodottakat, látókat, más dimenziók szellemlényeivel társalkodókat. Nem jelent zavaró tényezőt, hogy a nagy odaadással művelt csalhatatlan meditációs módszerek az exportáló beavatottak számára sem nyújtottak semmiféle védelmet az olyan ármánykodó dzsinnekkel szemben, mint egy Bill Gates, vagy a Rockefeller dinasztia. Azért nálunk töretlen a hit és a bizalom irántuk, s ma már nincs az az ember, aki az ismeretségi körében max. két kapcsolódási láncolással ne találna valakit, aki legalábbis Szent Mihály arkangyallal ne szokott volna ebéd utáni ejtőzése közben kvaterkázni, s tőle magától ne lenne informálva az emberiség tudatállapotának megváltozásáról, a tudatosság szintjének növekedéséről, a gyűlölet helyett a szeretet korszakának eljöveteléről. Mindez a „negatív erők” tehetetlen dühétől kísérve, minden gonosz ember legnagyobb bosszúságára – hogy a guta ütné meg őket (a szeretet nevében), ahányan csak vannak.

Ilyen ez a kali yuga kérem – egyszer csak véget ér. Mi még ugyan abban születtünk, kissé tompán, kissé bután, kissé sötéten, na de azért annyi eszünk már csak van, hogy mint egy helységből kifelé autózva, jobb kéz felől a táblát pirossal áthúzva észre vegyük:

– Lehet-e az emberiségnek a történelmi emlékezetből tanulni?

Válasz: Amint a mellékelt ábra mutatja: NEM. Íme, a történelmi spanyolviasz, ami változékony formában, ugyanazzal a lényeggel, ugyanazzal az eredménnyel legalább évszázadonként feltűnik, és a tömegek mindig ugyanúgy megeszik. Sőt, valószínű igénylik is. Szükségük van rá, s ha nem küldik nekik, mint égi mannát a „fölső erők”, hát kitalálják maguknak. – Mily édes az illúzió! Látnokok, jövendőmondók, istenekkel parolázók, ördöngősök, vajákosok, ügyeletes szentek végtelen sorát őrzi az utolsó kétezer év írásos emlékezete, s furcsa módon mindegyikük áldozata végső soron ugyanannak a hatalomnak rákos burjánzását növesztette töretlen, öntudatlan lelkesedéssel. Már a kereszténység által megalkotott képlet, az összetört szívek egybeterelt szelíd nyája meghozta a hatalomnak a paradicsomi állapotot.

– Kell-e ennél kezelhetőbb, kormányozhatóbb társaság?

Nem feltétlen kell, de ha a régi szoftver lecserélhető egy kissé tovább fejlesztettre, alacsony költségvetéssel, még célorientáltabb kivitelben, nagy butaság lenne elszalasztani a kínálkozó alkalmat. S lehet-e elképzelni ma ettől jobb megoldást?

A tömegnek nem kell (tehát nem fog) tenni semmit, hisz az új kor mindenképp beköszön. Mindent elintéz a csillagok konstellációja, a kali yuga vége vagy a kozmikus erőtér megváltozása, az ember pedig csak mosolyogva szétnéz, s konstatálja a szeretet uralmát: a bárányok pofácskáját oroszlánok nyaldossák szelíden.

– Azért, ha mi kutatnánk e gyönyörű eszme gyökerét, nem mennénk el egészen Szent Mihály arkangyalig. Nagyon közönséges és nagyon profán érdekek mutatják az eredetet, s sajnos Szent Mihálynál is biztosabb forrásból tudjuk, hogy miként a világvége, egyelőre a szeretet korszakváltása is elmarad.