A léggömb (Pillanatfelvétel a hatalmi működésről)

Nem üres öncélból idézzük fel Demjén Ferenc régi, örökbecsű dalszövegének ide vágó részletét, amit az idősebb korosztály némi nosztalgiával bizonyosan bármikor előkotor az emlékezetéből:

„A léggömb könnyű gázzal van tele
Úgy, mint néha egyik másikunk feje
Legjobb példa tán az én fejem lenne
Mikor szállok felfele…”

Különös látvány a gázzal telt léggömb. Nem véletlenül ragadja meg olyan intenzitással a gyermekek fantáziáját. Megfordítja azt a viszonylatot, amit az ember gondolatvilágában számtalan átélt mozzanat a megváltozhatatlanság erejével rögzített a nehézkedés irányáról: mindent lefelé húz a jó öreg Föld. Olyan súllyal nyomja ez a tény a tudatot, hogy kiszorul belőle minden ennek ellentmondó lehetőség. Éppen ezért, ha mégis belefut valaki valamilyen gravitációnak fittyet hányó jelenségbe, az a képtelenség megvalósulásaként mosolyt, felszabadult nevetést csal az arcára, a lehetetlen lehetségességének minden ráción túli szabadság-ígéretével.

Mindezt az ember tudati működésének érzékeltetése végett emeljük ki. Azon belül is a lényeg a közgondolkodásban jelenlévő szemléleti megrögzöttség, mely a világ működését változatlannak és változhatatlannak tekintett klisékben gondolja el.

Minden megrögzöttségnek oka van, többnyire számtalanszor ismétlődő megtapasztalás, ami bizonyos élethelyzetekben nagy haszonnal indít meg átgondolást nem igénylő automatizmusokat, azonban szemléletként kiszorítja a világ más átgondolásának lehetőségeit. A tudatban pedig minden kizárólagos mozzanat egyben öntudatlan is, hisz mivel nincs mitől megkülönböztetnie magát, csak van, azaz öntudatlan. Ezt az állapotot hívjuk öntudatlan önabszolutizálásnak.

– Nos, ha bármi értelme lehet a publicisztika blognak nevezett e furcsa műfajában valamit megfogalmaznunk, úgy csakis olyan értelmi impulzusok szolgáltatása, melyek az ilyen rögzültségekre rávilágíthatnak, lehetővé téve a rögzültség tényének tudatosodását. – Mert bizony van léggömb, és ne tessék kételkedni, a világ minden jelenleg kőbevésettnek tartott törvénye mentén fejre állítható. Mégpedig nem feltétlenül negatív értelemben. Bármit el lehet rontani, de önmagában a fejre állítás nem magától értetődően rossz. A világban lényegében egyetlen dolog nincs, ez pedig az állandóság. Minden változik, csak a változás üteme nem feltétlen összemérhető az emberi élet hosszával. Ebből következően bármilyen radikális változás vagy változtatás ténye semmiképpen sem minősít. Minősítésre kizárólag az eredmény, illetve az eredmény működőképessége alkalmas.

Például a Krisztus utáni európai történelem eddigi kétezer évéből legalább 1500 év a kereszténység kizárólagosságának tudatában telt el, amihez képest a mai tudat rendkívül radikális változáson ment át. És semmilyen olyan érvet nem tudnánk felhozni, ami miatt jobbnak tarthatnánk, ha bárkinek a máglyahalál rémével kellene szembenézni, ha kereszténységen kívüli.

   Változás tehát van, sőt csak változás van, és aki a változástól idegenkedik, a világ lényegétől idegenkedik.

Szemünket végighordozván ezen a szép megállapításon azonban elégedettségünk egyelőre nem maradéktalan, s megkísérlünk még magasabb absztrakciós szintre lépni, amennyiben az ember változásokhoz való viszonyulását is vizsgálat tárgyává tesszük. Hosszabb megfontolást követően, itt lejjebb kétféle viszonyulást különböztetünk meg, melyek közül sorrendben a második lehetségességének feltételezésére legalább logikai alapon érdemes mindazoknak is vállalkozni, akik számára az elsőhöz tartozásuk e pillanatig sem tudatosodhatott, hasonló öntudatlan önabszolutizáló mozzanat végett, mint amit már kifejtettük. – Nos, a két viszonyulás:

1. Követő magatartás.

2. Tudatosan előidéző magatartás.

– Tessék bátran koncentrálni a másodikra. Első ízlelésre valószínűleg nem tűnik abszurdnak, idegennek, lehetetlennek, de jelentkezhetnek bizonyos izgalmak, ha figyelembe vesszük az egyes magatartások univerzumainak egymáshoz képest elfoglalható helyzetét. Az érzékelés által az öntudatlanságból kibillenve mód van ugyanis egymás melletti, azaz egymáson kívüli magatartásokat felfedezni, azonban előfordulhat ettől lényegesen rejtélyesebb viszony is, mégpedig amikor az egyik magatartás bővebb, tágabb univerzumot jelent, mint a másik, s teljes egészében tartalmazza a szűkebbet. Az ilyen viszony olyannyira különös, hogy a jelenlegi nyilvános kultúra nem is tud, sőt nem is akar tudni róla. Ebben a viszonyban a tágabb univerzum látja a szűkebbet, mint saját alrendszerét, a szűkebb viszont semmit nem lát a bővebb univerzumnak azokból a tartományaiból, melyek a saját határain kívülre nyúlnak. A szűkebb univerzum tehát öntudatlan önabszolutizáló marad, miközben a bővebb nemcsak tudatos, hanem számára a szűkebb tökéletesen átlátható. 

   Például az őzek viszonyulása a változáshoz követő, amikor az áradások elől magaslatokra húzódnak. Az ember magatartása tudatosan változást előidéző, amikor házat épít. Ha a felépített ház egy erdőben az állatok vonulási ösvényére esik, az arra bóklászó őz ki fogja kerülni a házat, vagyis viszonyulása a változáshoz követő. Az őz „gondolatvilágán” a ház megjelenése nem változtat semmit. Nem tudja, miért készült, csak lett ott valami, ami addig nem volt, és amit ezután ugyanúgy ki kell kerülnie, mint egy fát. Az ember viszont nagyon is konkrét céllal építette a házat, tudatosan, és pontosan látja, hogy az őz a céljaiból, a ház rendeltetéséből, semmit nem ért, viszont kénytelen követően viszonyulni ahhoz, ami megvalósult. Az ember magatartási univerzuma tartalmazza az őz magatartási univerzumát. Az ember az őz univerzumára rálát, az őz viszont semmit nem lát abból, amiben az ember magatartási univerzuma meghaladja az övét.

A magatartások ilyen alá-fölérendeltségi viszonya nyilván a képességek jelentős eltérésének következménye. Ember és állat esetében ez feltehetően nem kíván különösebb magyarázatot. Ember és ember esetében hasonló viszonylatot viszont már nagyon kevesen tudnak elképzelni. Pedig már önmagában az elképzelhetetlenség ténye rendkívülien sokatmondó, mert nem a viszonylat hiányát igazolja. Ugyanis az őz számára is elképzelhetetlen az ember, jóllehet a viszonylat ténye az ember oldaláról kétségbevonhatatlanul látható. Tehát tisztán logikailag nézve, ha valaki nem tudja elképzelni azt, hogy valamely változás, aminek egyrészt értelmét nem látja, de másrészt amihez kénytelen igazodni, bárki értelmes lényhez kötődne, nem feltétlen a változás tudatos céljának ill. a cél konkrét birtokosának hiányát jelenti, hanem jelentheti a változást kiváltó magatartási univerzumnak az igazodó univerzumból való elérhetetlenségét, megragadhatatlanságát, láthatatlanságát, lévén utóbbi esetleg csak csekély része az előbbinek.

Mindez akár csupán egy érdekes elméletnek tűnhet, azonban a kemény realitás megragadása végett átlépünk a konkrétumok világába, lévén a jelen írásmű létrejöttét is egy konkrét híradás inspirálta. Még mielőtt erre rátérnénk, szeretnénk ráirányítani a figyelmet a „követő” magatartás, illetve az ebből következő élethelyzet, életérzés jellegzetességeire, az olvasó saját magatartási univerzumának tudatos beazonosíthatósága végett.

Ha Ön „követő”, akkor bár vannak valóban önmagából fakadó késztetései, mint egy másik nembéli társ utáni vágy, vagy biztonság utáni vágy, vagy kellemes ételek utáni vágy…, de tudatossága elsődlegesen a vágyai spontán kielégítése elé gördülő akadályok leküzdésében, vagy a vágyak elérését segíthető körülmények használatba vételében merül ki, miközben ezeknek az akadályoknak vagy segítő körülményeknek a létezését kikerülhetetlen evidenciaként veszi tudomásul. Amennyiben egy hegy magasodik Ön és vágyainak tárgya között, úgy a hegyet kikerüli; amennyiben autóba szállva rövidítheti le útjának idejét, úgy él a lehetőséggel és autózni fog. Soha nem fogja megkérdezni, hogy miért van éppen ott az a hegy, és miért éppen most tudott autót szerezni, de különösképpen nem kérdez olyasmit, hogy miért van egyáltalán hegy, és miért van egyáltalán autó?

– Nos, talán Ön így él, és talán így él az Ön környezetében mindenki más is, a takarító nő is, a gyárigazgató is, a bankár is és a miniszterelnök is. Mégis jobb, ha gondolatainak nagyobb szabadságot nyitva, megenged magának olyan feltételezést, miszerint esetleg mégsem mindenki így él, és esetleg létezhet olyan személy, akit nem spontán vágyai vezérlik, nagyon is tudatos, netán tudatosan juttatta az Ön körülményeit, vagy az Önéhez hasonlók körülményeit egy konkrét személyautó megszerezhetőségéig, sőt, esetleg konkrét céllal hozott létre valamit, akár egy elvet, aminek később a megvalósulásban „személyautó” lett a neve, sőt, esetleg nagyon is tudatos céllal hozta létre azt az addig soha nem volt dolgot, amit ma „hegynek” nevezünk, és amit mi, mint evidensen létező akadályt kerülünk ki a vágyott tárgy eléréséhez.

   Az egyik legismertebb hírportálon a következő címmel jelent meg egy cikk: Megalázták a fürdőben csókolózó férfipárt [2013.06.04. 15:36]. (Forrás:  http://m.index.hu/belfold/2013/06/04/megalaztak_a_furdoben_csokolozo_ferfipart/)

Összefoglaló:

„Az Egyenlő Bánásmód Hatóság szerint hibázott az a budai fürdő, amelyikben megalázó helyzetbe hoztak egy meleg párt, akik más, heteroszexuális párokhoz hasonlóan megcsókolták egymást a medencében. A házirendben nincs csóktilalom, és hiába próbáltak a közerkölcsre hivatkozni. Az ügyet bíróság elé viszi az elmarasztalt szolgáltató, szerintük az EBH döntése a viselkedési normák fellazulását okozza.”

Ha ehhez a cikkhez veszünk a Bibliából egy idézetet (I. Mózes 1:27):

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt:férfiúvá és asszonynyá teremté őket.”

Valamint visszaemlékezünk saját feljebb leírt sorainkra: „…a világ minden jelenleg kőbevésettnek tartott törvénye mentén fejre állítható” –, Napnál világosabb, hogy a Biblia állásfoglalásához képest a fürdőben csókolózó férfipár körüli hercehurca a világ fejre állását/állítását jelenti. Az eddigi fejtegetés értelmében pedig igazából azt lenne nagyon érdekes elbírálni, hogy ennek a fejre állásnak a hátterében miféle okok húzódnak meg. Megjelölünk itt a teljesség igénye nélkül három egymástól markánsan különböző, lehetségesnek elgondolható motívumot, majd sorra vesszük mintegy 100 éves távlatban a detektálhatóan adott irányba mutató jelenségek címszavait, aztán mindenki kialakíthatja a belátása szerinti véleményét.

1. A világ folyamatosan változik, s ahogyan időnként éveken át tartó szárazabb, majd csapadékosabb időjárási periódusok válthatják egymást, most bizonyos egyéb körülmények éppen fennálló befolyása miatt növekedőben van a homoszexuálisok száma. (Volt már ilyen, pl. a Római Birodalom idején.) Ezért a demokratikus körülmények között nagyobb képviselethez és több joghoz jutnak. Mindez nem jelent semmit a jövőre vonatkozóan, melynek meghatározó körülményeit egyelőre nem ismerhetjük.

2. Valószínűleg arányaiban mindig ugyanennyi homoszexuális hajlamú ember élt, de az emberiség fejlődésével a kisebbségi jogok növekvő elismertségével ma nagyobb teret kapnak, s jobban látszanak. Ha a jogaikért folytatott harc teljesen befejeződik, elcsöndesednek körülöttük a hírverések, s valós súlyuknak megfelelő természetes jelenségei lesznek a mindennapi életnek.

3. A Biblia állásfoglalása legfeljebb szimbolikusan tekinthető érdeminek, egyébként a világ minden tekintetben, így a nemi szerepek vonatkozásában is szabadon alakítható. A tömegek ismeretein mindenkor kívül lévő hatalmi célkitűzések megvalósításához a több-ezer évvel ezelőtti zárt elitnek a poláris nemi identitásra hangoltsággal együtt járó aktivitásra és agresszivitásra volt szüksége. Ezért a társadalmi tudatban felépítették a nemi identitást erősítő mítoszokat. A mai hatalmi célkitűzések egyrészt mások, másrészt a már átalakított közegben folyik a megvalósításuk. A régi poláris nemi identitás akadállyá vált, mint ahogy akadály a tömegek túlzott aktivitása és agresszivitása is. Ezért kb. 100 éve folyik az alsóbb néprétegek tudatos átprogramozása.

Nem akarván végig elemezni az utóbbi 100 évben az életkörülmények változását, illetve a hatalom nagyon egyszerű lehetőségeit az életkörülmények bizonyos célokkal jól összhangban lévő változtatására, többé-kevésbé időrendi sorrendben csupán néhány lényeges mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet: tudományok fejlődése; technikai haladás; az emberi munkaerő egyre nagyobb mértékű kiváltódása gépi megoldásokkal; a szabadidő növekedése; a természetes környezetből való kiszakadás felgyorsulása; mesterséges és virtuális terekbe átkerülés; a munkát végző ember és az elvégzett munka céljának egymástól való elszakadása; a szórakoztató ipar fejlődése; „szórakozás” az élet egyre nagyobb hányadában; a tömegkommunikáció megjelenése; a tömegkommunikációban megjelenő motívumoknak az értékképzésben meghatározóvá válása; a homoszexualitásnak (HSZ) a zárt szeméremterekből a tömegkommunikációba kikerülése és a közgondolkodásban legalizálódása; a HSZ emberjogi aktivisták zászlójára kerülése; HSZ klubok és szervezetek létrejötte; a HSZ sikerfilmekben való témává válása; a HSZ legmagasabb állami és magándíjazási gyakorlata; a HSZ védelmének törvényi szabályozása; a HSZ házasság törvényi támogatása.

  

Mindez persze értelmezhető az emberi fejlődés spontán velejárójaként, értelmezhető a szabadságjogok és a tolerancia dicséretes fejlődéseként. Azonban legalábbis nagyon elgondolkoztató a fent már idézett cikk néhány mondata: „Az EBH a döntésekor korábbi alkotmánybírósági határozatokra hivatkozott, valamint nemzetközi emberi jogi egyezményekre, irányelvekre és ajánlásokra. Kitért arra, hogy az európai jogfejlődésnek köszönhetően a melegek diszkriminációjáról szóló ügyekben a közvéleményben élő erkölcsi megítélés egyre kevésbé játszik szerepet. A közerkölcs fogalmának pontos meghatározatása a jogalkalmazó feladatata. A közerkölcsöt a jogalkalmazás ma már máshogy definiálja, mint a közvélemény, a kisebbség jogait védik a többség értékítéletével, előítéleteivel szemben.”

Külön hangsúlyt érdemel ebből a következő két részlet:

„…az európai jogfejlődésnek köszönhetően a melegek diszkriminációjáról szóló ügyekben a közvéleményben élő erkölcsi megítélés egyre kevésbé játszik szerepet. [….]A közerkölcsöt a jogalkalmazás ma már máshogy definiálja, mint a közvélemény, a kisebbség jogait védik a többség értékítéletével, előítéleteivel szemben.”

– Tessék csak ezt kérem a maga mélységében értelmezni!

Valaha, amikor arra volt szükség, bennünket „demokráciával” ámítottak. Ez annak idején valami olyasmit jelentett, hogy semmilyen érdekcsoport sem ragadhatja magához a hatalmat, hanem azt a nép, a szavazó polgárok saját képviseletükre alkalmas küldötteik által gyakorolják. Ezek a küldöttek, képviselők nyilván csakis a megbízóik véleményét képviselhetik a parlamentben, különben elvesztik a mandátumukat. Vagyis mindenkor biztosított a demokráciában a többség akaratának érvényesülése. Mindezt tovább erősíti a népszavazás intézménye, ami módot ad a nép akaratának közvetlen érvényesítésére. Ezzel szemben a fenti idézetben fehéren-feketén vagyon leírva, hogy létezik olyan ügy, melyben a jog egyre kevésbé (s ha ezt megteheti, végül is előbb-utóbb egyáltalán nem) engedi a közvélemény erkölcsi megítélést szerephez jutni. Magyarul, a jognak lehetősége van a közvéleménnyel szemben, ad abszurdum például egy nagyon pontosan tudható, éppen ezért szándékosan nem abszolvált népszavazási eredménnyel szemben álló akaratot a teljes társadalomra ráerőszakolni.

Kérdés: Vajon ki hozta létre a jogrendben ezt a lehetőséget?

Válasz: Egy dolog száz százalékosan bizonyos. Nem a nép. A népet lehet lenézni, de annyira nyilván nem hülye, hogy ha egyszer is, valaha is lett volna a kezében valós hatalomgyakorlási lehetőség, akkor ezt önként és dalolva adta volna át valamiféle olyan erőnek vagy csoportosulásnak, amelyik akarata a saját közerkölcsével összeegyeztethetetlen. Ebből következően pedig sem bármikor korábban, sem jelenleg nincs a „népben”, a tömegekben semmiféle önérdek érvényesítő hatalmi potenciál, s a szavazásoknak – beleértve a népszavazást – még közvetett hatása sincs a törvényhozási, azaz a mindennapi életet szabályozó gyakorlatra. Aki pedig azt a valós hatalmi tényezőt szeretné beazonosítani, mely a törvényhozás jogforrásaként működik, keresse azokban a szűk és kívülről nemigen látható körökben, ahonnan az „ítélet és előítélet” tárgykörébe eső fogalomalkotás szuggesztiói erednek, ahol eldöntik mert eldönthetik, hogy miféle kisebbségnek van joga érvényesülni a többség akarata ellenében. Mindenesetre bárki, aki ezt az írást olvassa, teljes bizonyossággal tudhatja, hogy a saját véleménye a homoszexualitás legalizálásában, törvényesítésében, sőt népszerűsítésében tökéletesen érdektelen, lényegtelen és semmiféle befolyással nem bír. Az az erő, amelyik képes volt a haladó európai jogrendben a többség akaratával szemben a saját megítélése szerinti fontosságú kisebbséget pozitívan diszkriminálni, bizonyosan le fogja nyomni az összes európai ország torkán szép egymás utáni sorrendben a homoszexualitás gondolatát.

– Vajon egy ilyen társadalomátformáló akarat mögött ne lenne nagyon is mélyre ható tudatosság? Vajon csak az ember spontán fejlődésének tanúi lennénk, midőn érzékeljük ezt a folyamatot? Vagy ha a játék mai kimenetében ilyen nyilvánvaló a szándék és a tervezettség meghatározó jelenléte, akkor nem érdemes lépésről-lépésre visszafelé haladva is feltételezni a folyamatos tudati kontrollt, a nagy testvért, aki – akár akarjuk, akár nem – mindenkor vigyáz ránk?

„A léggömb könnyű gázzal van tele
Úgy, mint néha egyik másikunk feje
Legjobb példa tán az én fejem lenne
Mikor szállok felfele…”

Atyám! bocsásd meg nékik… (TV2: Az ének iskolája)

Nem könnyű téma. Azért nem könnyű, mert jóllehet látványos módon kínálják magukat jól körülhatárolható motívumok a rendkívülien alacsony minősítésre, ami azonban több szempontból is csapda. Egyrészt csak mélyen meghajolhatunk mindenki választott vagy kényszerű sorsa előtt, s ezzel semmilyen módon nem fér össze semmilyen leminősítés, másrészt ha bárkit megsértenénk, azzal csakis olyan indulatokat kavarnánk – akár pro, akár kontra –, amelyek a jelenségre, a folyamatra éppenséggel gerjesztőleg hatnának, kezére játszva a nagyon is tudatos eredeti gerjesztőknek. Ilyesmit pedig legkevésbé sem akarunk.

Első nekibuzdulásunkban persze olyan címek jutottak eszünkbe, mint: „Van-e még lejjebb…?” – ami bizonyos nézőpontból nagyon is lényegi, de rövid kijózanodás, majd hosszú keresgélés és fontolgatás után inkább a fönt olvasható mellett döntöttünk, holott egyébként és nem mellesleg a felületes pillantáson túl nyilvánvalóan ez semmivel sem különb, semmivel sem kevésbé megosztó, de még a tetejében álszent farizeusi is. Mégis alkalmasnak látszik, vagy legalább esélyt adhat alkalmassá tenni tárgyunkat más – méghozzá egészen más – dimenzióba helyezni, mint az első közelítésben kézenfekvőnek tűnhet. És számunkra az a másik dimenzió a fontos.

Lukács evangélista 

  Címünk az ide vágó részlettel kiegészítve a Bibliában, Lukács evangéliumának 23. részében, a 34. versben található: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek. ” Jézus szájába adva hangzik el a keresztfán – micsoda dramaturgia és díszletezés(!) –, midőn még körülhordozza tekintetét a bámész tömegen és az őt megfeszítő mellékszereplőkön. A keresztény látóhatárig tekintve a jelenet nyilván megható és megrendítő, a haldokló Jézusból éppen áradnak kifelé az arany sugarakkal ragyogó mélyvörös szívek (animgif), 

...ám a Mestert nehezen elképzelve ily pozőr szerepben, s a mondatot inkább a művelt, elmés, bár kissé együgyű fantáziával megáldott Lukácsnak vagy az ő szerepébe helyezkedő ismeretlen írástudónak tulajdonítva, s megszabadulva a szakrális elfogódottságtól, felfeslik a kimódolt dramaturgia didaktikája. Mert ugyan miért kellene a Fiúnak az Atyát figyelmeztetni a tömeg fel nem róható öntudatlanságára? Azért vajon, mert az Atyáról ennyi immanens ismeret már nem feltételezhető (a kis buta), vagy azért mert a „megbocsátásról” szóló üzenet közvetítéséhez így tűnhet hatásosnak a jelenet(?): gomolygó fellegek; tömeg; katonák; vér; a megfeszített utolsó leheletével is azokat védi, akiket megváltani a Földre érkezett.

Így bizony már nem annyira divina ez a commedia. És különösen nem, ha a narratíva értelmét is figyelembe vesszük. Persze a keresztény felfogásban a tömeg öntudatlansága is a földre szállt üdvterv része, szükségszerű mozzanat a beteljesedéshez, s csak harmadnapon a feltámadás fénye fog minden apró részletet a gyermeki elme számára is teljes egyértelműséggel megvilágítani. Számunkra azonban nem különösebben felemelő egy olyan Isten teremtményének lenni, aki bábfiguraként használ bennünket a komédiájában.

Itt vagyon kérem egy vízválasztó: mert ha Isten valóban szereti az embert, miként a Mester állítja, úgy sem szórakozásból, sem valamely magvas mondanivaló szimbolikájának díszletévé alázva, nem vonja meg létezése valóságát. Ha viszont tetszik neki így mindenhatni, akkor vajon hol van benne szeretet?

– Ej, ej – barátom, Lukács – vajon a Mesterrel vitázunk itt, vagy veled? S ácsorogván a kereszt körül a bámész tömegben, vajon a Mester lát bennünket oly értelmetlennek, mint akik nem tudják mit cselekesznek, vagy a te hamis tükrödbe nézve válunk esélytelenné saját cselekedeteinket érteni? Miféle mágikus erő bírta kétezer évre homályba pecsételni kérdő tekintetünk?

Íme, a divina commedia ma is ugyanaz. Idő és tér egyetlen örök pontja a Golgota. A kancsal tükörben kivehetetlen, hogy ki kit feszít meg. Gyermek krisztusok véreznek el boldogan.

 A háttérben Michael képe

 – Tessék csak nézni, ott a háttérben a minta!

– Micsoda kifinomult mágia! Michael keresztjében kódolva a sors: álszeretet, álörömök, álgazdagság, magány, depresszió, gyötretés, drog, kínhalál. De a valóságból kiszorult szülők végtelen sorokban tolongva, boldog mosollyal arcukon hozzák gyermekeiket a népszerűség feneketlen ürességébe taszítani.

 A büszke szülők

   „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek. ”

Nincs már más tükör, csak a Lukácsé. Mindenki ugyanarra a rugóra jár. Micsoda asszisztencia! Íme az ítélő szék.

  

Ők is hiszik, amivel hitetnek: van kész megváltás – Lukács után szabadon már itt a Földön is – a siker, pénz, rajongás, élvezet magas árfolyamú részvényeiben elhelyezve. És ők a mérték. Rájuk függesztve a hívő gyermekszemek.

Na meg a közönség.

  

Csupa híresség, akiknek már sikerült. Így hiteles. Nincsenek kérdések. Káprázatosak az evidenciák. Ez az út egyenesen a mennybe megy. Michael meg Mick mennyországába, meg Stephen Hawking mennyországába, akik komoly emberek. Valóságos angyalok. Az ő mennyországuk mámor, szex, siker, sírig tartó málnaszörp és egy hatalmas fekete lyuk.

 A példakép: Mick

  

– Vajon ez lenne minden, ami a létezés? Ebben az arcban lenne valami, lenne bármi, ami az emberi élet lényegével kapcsolatos?

– Nincs itt valami félelmetes iránytévesztés?

– Lukács, Lukács, te vajon tudtad, hogy mit cselekszel? Konkréttá tetted a szimbólumot! Konkréttá tetted a Fiút, és a Fiúban az Atyát. Kitaláltad és színre vitted Isten gondolatát. Lehúztad az emberek közé. Innen aztán nincs megállás. Akinek gyermekkori játszótársa volt a testet öltött Ige, mindenképp jónak és gonosznak tudója lesz, s az ég végtelenjére ráhúzza saját horizontját. Nincs többé akadály a bálványok előtt. Bálványok jönnek és mennek: a kereszt, a szabadság, a tudomány, a pénz, a gyönyör, a halál jegyében. Pedig égben és földben csöndesen ott lélegez: ami van.

– Drága gyermekek! Csak még most el ne higgyétek, hogy megtaláltátok!

  

                                 Hutton László fotóművész alkotása

Nemzeti büszkeség

Van valami mélységes tudatzavar a „nemzeti büszkeség” körül. Tulajdonképpen ez a két szó együtt leírva már eleve tudatzavarról árulkodik. Ha a „nemzet” szóhoz mindenképpen társítani akarnánk valamilyen tulajdonságot, az legkevésbé a büszkeség lenne, hanem sokkal inkább a szerénység. „Nemzeti szerénység” – valahogyan erre titkon akár büszke is lehetne az ember. Azonban a büszkeséget kizárólag röstellni lehet. Először is, mi van a többi nemzettel?

– Ők is hasonlóképp büszkék lehetnek, mint mi?

– Akkor mi értelme van a büszkeségünknek?

– Avagy nekik nincs okuk hasonló büszkeségre?

– Akkor talán fölényünket érzékeltetve kívánjuk megalázni őket? – Hát ez elég szégyenteljes dolog lenne. Olyasmi, mintha valaki fényes elméjére büszkén odamenne egy értelmi fogyatékoshoz, és bizonygatni kezdené neki, hogy mily jelentéktelen senki az ő magas képességeihez képest.

Mindenesetre ezzel a nagy nemzeti büszkeséggel már az európai történelemben megjelenésétől kezdve vannak bajok. Leginkább a francia forradalomtól illik datálni, amikor az istenadta nép felnőtté nyilvánítva önmagát felvétetett a nemzet tagjai közé, holott addig ezt a tisztességet a nemesség vindikálta magának. Parasztot és polgárt egyaránt fűtve a nemzetben összetartozás, s a nemzet sorsa fölött való felelősség teljes átérzése, persze meghozta azt a bizonyos öntudatot. A röghöz kötődés oldódása, a harmadik rend virágzása, mindezek hátterében pedig a hatalom gazdasági alapjának áttolódása a földről az iparra azután Európa országaiban ragályszerűen hívta életre lényegében ugyanazt az eszményt. A nép, a nemzet új tagjai beültek abba a kultúrába, amit annak előtte évszázadokon vagy évezredeken keresztül az olyannyira megvetett kiváltságosok hoztak létre, és borzasztóan büszkék voltak rá. Emellett természetesen általában nagy hangsúlyt kapott az új tartalommal feltöltődött fogalomnak, a „népnek” a kultúrája, az ún. népi kultúra, mint különlegesen becses érték. Ez alatt többnyire a jobbágy vagy paraszt sorban élő falusi lakosság által művelt szubkultúrát kell érteni, a lehető legszélesebb skálán, a szokásoktól, rigmusoktól, költészetnek tekinthető megnyilvánulásoktól a zenéig bezárólag mindent. A nagy hangsúly, persze nem véletlenül társult a kor sajátosságaiból következő meglehetősen kritikátlan túlértékeléssel. A „nép” éppen elhagyta és fokozatosan felszámolta azokat az életkörülményeket, melyek között ez a kultúra sok évszázadon át funkcionális maradhatott, s gyűjtők vitrinjeibe, tudós intézmények irattáraiba utalva, a nosztalgia párás tekintetén át hozta meg ítéletét, s emelte piedesztálra múltjának nagyon is heterogén emlékeit.

  

Léteztek ugyan párhuzamosan kissé megfontoltabb vélemények is, melyek szerint a népi kultúra mindenkor a magas kultúra lesüllyedt változata, de különösen kis hazánkban az ilyen véleményeknek még csak az észlelési ingerküszöböt elérni sem hagyott esélyt a lassú társadalmi átrendeződésen és modern technika által nyitogatott kapukon át a kultúrába tóduló és ott eszméletére tért népi öntudat. A magyar népi hagyomány gazdagsága kétségtelenül kivételes Európában, s bizonyos értelemben érthető, vagy éppen természetes az az elfogódottság, amivel akár a lelkes amatőrök, akár az önmagukat illetékesnek gondolók, akár a mesterkéltséget is felvállaló hivatalosok rátekintenek.  És együttes erővel sikerült is nekik olyan hamis mítoszt teremteniük, ami viszont már ártalmas. Mert a mai értelemben felfogott „nép” soha nem volt és jelenleg sem értékteremtő. Ha külső befolyások nem zavarják meg, akkor esetleg értékmegőrző. Ennek a ténynek napnál világosabbnak kell lennie az elmúlt 150 év ismeretében. Ha ugyanis a nép értékteremtésre képes lenne, akkor nagyon pontosan tisztában lenne annak az értéknek a lényegével, amit megteremtett, és húsz körömmel védené.

  Ezzel szemben első hullámban a XX. sz.-ba fordulván a legnagyobb természetességgel hagyta a kezében lévő igazgyöngyöket üveggyöngyökkel keverni, midőn a legalacsonyabb városi kultúra giccs-borzalmát, a magyar nótát a rádió megjelenésével gyorsuló ütemben befogadta, s valós értékeitől megkülönböztetni képtelenül sajátjaként ajnározta. Második hullámban azután a nagy népi mítosz alanya olyan gond nélkül lépett ki az áldozatot is kívánó szerves létezés körülményei közül, s választotta helyette a városi kényelmet, majd később a fogyasztást, mintha a megelőző néhány ezredév meg sem történt volna, súlytalanul és következményekre érdemtelenül lebegne a múltba visszatekintő tudat határán, mint amit végre valahára lehetséges ezzel a fenemód fejlett fogyasztói kultúrával magunk mögött hagyni.

Mindezek tudatában talán reménykedhetünk a „nép” önmagához fűződő romantikus képzeteinek átértékelődésében, s olyan józanabb véleményalkotásban, mely legalább nem akadályozza a saját realitásban elmélyedést. Mindenesetre, ha egyszer egy ilyen állapot bekövetkezne, az első kérdés ami tisztázásra szorulna, nyilván az lenne, hogy ha nem a néptől, akkor vajon honnan származtak azok a valós értékek, melyek a népi kultúrában sok évszázadon át megőrződtek. S ha erre a kérdésre az egyébként egyáltalán nem rejtélyes válaszok is megszületnének, a nemzeti tudatnak remélhetőleg olyan más dimenziója érvényesülne, amiben legkevésbé a „büszkeség” lenne felvethető. Nem azért, mintha bármit is szégyellni lenne okunk, hanem azért, mert az üres mítoszoktól megszabadulva, az őseinktől ránk hagyományozott valós értékek kultúrájában nincs helye olyasminek, ami a „büszkeség” szóval illethető. És nemcsak nincs helye, hanem irányát tekintve azonnal meg is fordul az a viszonylat, amit a „büszkeség” szó a múlttal kapcsolatban determinál. Aki ugyanis a „múltra”, az őseire, az ősei tetteire büszke, az a múltban él. Azért él a múltban, mert a jelenben cselekvésképtelen. Ezzel pedig elárulja azt az ősök láncolatán éledő akaratot, ami őt még éppen életre hívni volt képes. Az ősök tettei az ő érdemük és nem a miénk. Nincs mód visszafordulnunk, de ellenkezőleg, bírnunk kell az idő végtelenjéből ránk szegezett tekintetüket, s a jelen életbe hatolva kell beváltanunk mindazt a hitet és reményt, mely képes volt annyi megpróbáltatáson át a mai napig bennünk testet ölteni. Csakis így és csakis általunk maradhatnak ők az örök létezésben. Vagy velük együtt mi is megszűnünk.

Táltosok, sámánok és kuruzslók

A jelenkori globális kultúra lezárta a létezés spirituális tereit, és azoknál a népeknél, melyek még nem kerültek időben elegendően távol saját spirituális hagyományaiktól a teljes amnéziához, szükségszerűen jelennek meg a megmaradt, bár többnyire tartalmukat vesztett fogalmakon való visszakapaszkodási kísérletek. Az eredmény persze többnyire szomorú, és kétséges, hacsak nem mindjárt kétségbeejtő. Elárvult gyermekek szívszorító történetéhez lehet hasonlítani, akik emlékezetében azokból az időkből megmaradt néhány emlék, amikor még képtelenek voltak ezeknek az emlékeknek az értelmezésére, aztán némileg felnőve ráébredtek, hogy ezek az értelmezetlenül maradt töredékek milyen fontos tényezői voltak a néhai boldog, vagy boldognak vélt létezésnek, s most tartalmi és mélységi ismeretek hiányában, próbálják mozaikszerűen összerakni azt, ami valaha szerves univerzumként működött. Napnál világosabb az esélytelenség, a formálissá silányult részletekben való eltévedés elkerülhetetlensége. Egy teljesen más létezési bázison állva, olyan fogalomrendszerben szocializálódva, melyen a hagyomány nem is értelmezhető, lehetetlen díszletekből rekonstruálni valamit, aminek a szervessé válása valaha sok-sok ember élete árán évszázadok, évezredek alatt jött létre, funkcionális szereplőinek kiterjedt és egymást kölcsönösen feltételező hálójában. Néhány szempontot ajánlunk itt mindazok figyelmébe, akik nem divatból, nem hóbortból, nem unaloműzésből, hanem valós áldozatot vállalva vágnak bele időutazó kísérletekbe.

1. A valóság egy, egyetlenegy és időtlen. Bármely ősi kultúra vagy nép sem tett soha mást, mint a valóságot akarta megismerni. Kétségtelenül léteztek olyan kultúrák, amelyek a valóság megismerését összehasonlíthatatlanul jobban támogatták, mint a jelen kultúra. (A jelen kultúra a „tudományt” jelölte ki a valóság megismerésére, de a tudomány nem a valóságot tanulmányozza, hanem azt, amit valóságnak tart.) A valóság időtlen lényegére való bölcseleti irányulást a ma forgalomban lévő fogalmak közül leginkább a „metafizika” fedi. Mindazonáltal ez nem egy jó szó. Megjelenése és története éppen az ember valóságból kiszorulásának nyomvonalát jelzi. Azonban, ha valaki a megértés igényével akar visszanézni a kereszténység előtti korra, csak ezen a nyomvonalon haladva teheti, mert csak ez kísérletez a valóság olyan időfüggetlen artikulációjával, ami módot adhat a fennmaradt korabeli megnyilvánulások értelmének felfejtésére. Mindez csupán megfelelően elmélyült intellektuális erőfeszítés mellett képzelhető el. Ennek hiányában csak képzelgésről lehet beszélni.

2. Van egy fogalom, aminek a mélységi értése a kereszténység előtti kultúrák valóságának érzékeléséhez elengedhetetlen. Ez a beavatás.

Ezzel a fogalommal azonban itt lényegileg foglalkozni nem áll módunkban, mivelhogy a beavatás értése szintén csakis beavatásban lehetséges. Röviden kitérnünk azonban arra, hogy a fogalomhoz kapcsolódó népszerű téveszmékkel szemben mi nem beavatás.

2.1 A „beavatás” szó helyes, és jól fedi a mögöttes valós tartalmat, azonban megfelelő értés hiányában félrevezető lehet. Olyan feltételezést engedhet, mintha a „beavatás” az emberen elvégzett külső aktus lehetne. Ilyesmire engednek következtetni a bizonyos népeknél még mindig fellelhető, életkorhoz kötött beavatási szertartások. Azonban egyrészt az életkorhoz kötődő beavatás a beavatásoknak csak egy speciális fajtája, másrészt a szertartás itt is csak egy pecsét, és a valós beavatás nem ekkor történik.

A félreértelmezések elkerülése végett helyesebb a „beavatás” szó helyett a „beavatódás” szót használni.

2.2 A beavatódás soha nem egy külső beavatkozás eredménye, hanem mindig az emberben belül történik, és az ember legbelsőbb ügye, aminek kommunikációja is csak rendkívül korlátozottan lehetséges. Ennél fogva semmiképpen sem lehet beavatódás pl. olyasmi, hogy valaki valakivel bizalmas titkokat közöl, vagy valamilyen „varázslással” bizonyos képességeket ébreszt benne stb.

2.3 A beavatódást nem lehet akarni. Létrejön, és ha létrejön, oka ismeretlen. Azonban sem külső, sem belső szándékkal, szorgalommal vagy tanulással nem kiváltható.

2.4 Mindezzel együtt a beavatódás a valóság megismerésének egyetlen útja. Éppen ezért fedett és ismeretlen ma ez az út.

3. A beavatódás következtében a valóság egy részlete, mely korábban kaotikusnak, kiismerhetetlennek, kiszámíthatatlannak tűnt, átláthatóvá, kezelhetővé, érthetővé és az áttekintő elme számára mindenek előtt egyszerűvé válik.

Hettita mágus

A Krisztus előtti kultúráknak létezik két meghatározó közszereplője, akiknek a mai nyelvben is fennmaradt megnevezése a táltos és a sámán. (A „táltos” szó magyarban is meglévő szinonimái a mágus és a pap.)

A „táltos” és a „sámán” két eltérő beavatási utat jelöl.

Sámán

A sámán beavatás a tudattalanra támaszkodik, módszere a hangolódás, amihez használhat kívülről is látható eszközöket, mint a dob és hallucinogének. Utóbbiak persze nem lényegi elemek, hanem csak kisegítők, támasztékok, amik önmagukban tökéletesen hatástalanok.

A táltos beavatás a tudatra támaszkodik, módszere a fogalomalkotás.

Szkíta táltos öltözéke

A két beavatási út módszertani különbsége miatt más a működésük és más a hatókörük.

A sámán nem igényel összetett kultúrbázist, de kiterjedt közösséget sem, és tevékenységével nem is hoz ilyeneket létre. Ebből következően voltak, vannak és lehetnek egymástól viszonylagos elszigeteltségben lévő kis településeken, ahol a szűk közösség kultúrája az esetleges földrajzi, éghajlati elzártság következtében befelé forduló és hosszú időszakokon belül állandó marad. Különösen az ilyen kis méretű és zárt közösségekben a sámánnak általában semmi, vagy nem sok köze van hatalmi funkciókhoz, lévén a szerves működésből következő csekély hatalmi funkciók egyébként is szokásosan a családi hierarchia mentén oszlanak el.

A táltos a megalkotott fogalmak mágiájával behatol a valóságba, az így kialakuló kommunikációs térbe bevonzza az alacsonyabb szintű beavatottakat, akikkel együtt, a fraktál jelleggel megvalósuló közösségi kommunikáció által kultúrát teremt. A táltos működés feltétele és eredménye egyaránt kultúra. Ilyen módon táltosok elzárt kis közösségekben nincsenek, hanem csak magas szinten szerveződő, bizonyos létszámot meghaladó társadalmi alakulatokban, ahol általában birtokolják a hatalmi funkciókat. A hatalmi funkciók gyakorlása az avatatlan elképzeléssel szemben soha nem erő alkalmazásával valósul meg, hanem minden esetben tisztán szellemi megnyilvánulás, és gyökere a kommunikációs térben használatban lévő fogalmi rend uralása. A jelenlegi hatalmi hierarchia is ilyen jellegű, bár fedett, ami (mármint a fedettség) egyébként ezt a speciális esetet kivéve nem szükségszerű.

Mind az avatott sámán, mind az avatott táltos olyan képességekkel rendelkezik, ami az avatatlanok számára semmilyen módon nem magyarázható, s varázslásként, csodatevésként jelenik meg, amit a korabeli hagyomány adott szimbólumokkal jelölt, mint a vízen járás, halottak feltámasztása, ételvarázslás stb. Az ilyen szimbólumokkal jelölt képességeknek az elérése az avatatlan fantáziát mindig ingerelte, s akkor is, ma is sokan kísérleteztek/kísérleteznek olyan módszerekkel, melyek lehetővé teszik az adott képességek megszerzését a beavatási út elkerülésével. A külsőségeket többé-kevésbé ügyesen utánzók vagy hitetők a kuruzslók, akik előtt szinte végtelen szabad pálya áll, amennyiben főként azt hitetik magukról, hogy képesek másokat beavatni. Ők az avatatlanok számára ellenállhatatlan csáberővel bírnak. (Mellesleg ilyen álbeavatási rendszer nőtte ki magát a mai „tudománnyá”.) Ezzel szemben valós beavatódásnak csak a beavatási úton és csak a teljesen odaadott életnek van esélye. Sem sámán, sem táltos nem lesz valaki saját elhatározásából, hanem olyan elhívás által, mely elől hiába menekül. Egy ponton azután ráébred, hogy azonos azzal, ami hívja.

Szkíta kultúra

Az út megkezdéséhez nem feltétlen rossz először visszatekinteni, de ami régi, még nem feltétlen igaz. Haladni pedig csak előre lehet. Itt és most.

A Biblia

Először is arra kérjük az esetleg véletlenül ide tévedt olyan olvasót, aki nem kifejezetten törekszik általában a világ dolgaival – így a Bibliával kapcsolatban sem – önálló véleményalkotásra, hanem bármi okból, pl. családi hagyomány miatt, vagy kritikus életszakaszának mély érzelmi érintettsége miatt, vagy egyszerűen egy kulturális örökség tisztelete miatt e műhöz az evidens elfogadás a viszonya, hogy ezt az írást ne olvassa el!

– Mitől lesz egy könyv szent? Vagy egyenesen Szentírás?

Erre a kérdésre nem feltétlen könnyű a válasz, lévén korábbi bejegyzésekben némileg már a „szent” fogalmának történeti metamorfózisát érintve, nehéz biztonságos gondolati építmény emelésére alkalmas szilárd alapokig leásni. Éppen ezért nemigen megúszható néhány célirányos, drasztikus kérdés megfogalmazása, a rájuk adható válasszal egyetemben.

– Voltaképpen ki írta a Bibliát: Isten, vagy ember?

A válasz természetesen: ember. Nem tudunk, és semmilyen forrás sem tud olyasmiről, mintha valamikor, akár a távoli ősidőkben egyszer csak az égből lepottyant volna a Bibliának akármilyen kis töredéke a Mindenható keze írásával. Persze a „vallás” szerint a Bibliát isteni ihletésre próféták jegyezték le, és ezt az állásfoglalást illik a nagyérdeműnek olybá venni, mintha egyenesen Isten mondotta volt volna tollba nekik. Csakhogy ebben az értelemben is legfeljebb az illetékes próféták nyilatkoztak, akik szintén emberek. Tehát az isteni ihletést sem Isten állítja, hanem emberek.

– Nota bene, Mózessel az égő csipkebokorból maga Isten társalkodott. – Na de kicsoda állítja ezt: Isten, vagy ember? – Hát bizony Mózes, aki ember.

Ezek szerint Istennek közvetlen emberi szóval értelmezhető megnyilvánulása nem ismert, hanem csak olyan emberi megnyilatkozások ismertek, melyekben a nyilatkozó ember Istenre hivatkozik. Mindezek után viszont mintha egészen konkrét választ lehetne adni az eredetileg feltett kérdésre: Isten mintha nem könyvek szentté nyilvánításával szokta volna elütni unalmas óráit, hanem kizárólag emberek foglalkoznak ilyesmivel. Emberek írják a könyveket, és emberek teszik szentté, ha valamely okból úgy látják jónak.

Nem gondoljuk azonban ezzel a gondolatmenettel a Biblia fontosságát bármilyen mértékben csökkenteni. A Biblia kultúrtörténeti szerepe nehezen túlértékelhető, jóllehet más szempontok szerint, mint amit a vallás számba vesz. És ez nem véletlen. Mert a vallás (itt keresztény vallás) önmagát a Bibliával együtt Isten történelembe beléptetett alkotásának tekinti, a kultúrtörténetben azonban mindez szélesebb keretbe ágyazódik, és innen nézve a Biblia jelentősége éppen a vallás. A Bibliával jelenik meg ugyanis egy nagy találmány: az emberi igék isteniként interpretálása, s az ezáltal gerjeszthető hatalmas centrális erőtér. Addig nagy bizonytalanság honolt Isten természetét illetően. Nevesített archetípusokban, mítoszokban próbálkoztak a lényegét közelíteni, rítusokban és áldozatokban megszólítani, az égbolton, hamuban vagy csirkebelekben található jelekből a szándékát kiolvasni. Távolról tisztelték, és nem merészkedtek úgy beállítani, mintha bizony komaságba keveredtek volna vele, s bizalmas beszélgetésekből tudnák tőle a tutit. Új éra kezdete ez. Nincs többé kétely, nincs találgatás, a válaszok válasza megérkezett, hiszen írásba rögzítve hozzáférhetővé vált minden elv és tudás, ami egyáltalán lényeges. Értelmezni sem kell, sőt, gyanú tárgya, ha emberi gondolkozás környékezi meg az isteni értelem e tükrét.

Van aztán ennek az új dimenziónak egy figyelemre méltó olvasata, bár ez csak akkor tűnhet föl, ha nem azzal a linearitással közelítünk hozzá, mint amit alkotói szántak nekünk, hanem legalább kissé kiemelkedünk a jelenségi síkból. Ha ugyanis komolyan vesszük saját logikai eredményünket, s az Írást nem Istennek tulajdonítjuk, hanem kizárólag embereknek, akkor azért világossá kell válnia egy rendkívüli súlyú lényeget tartalmazó viszonylatnak. Pediglen, ezek szerint egy nagyon szűk csoport, néhány írástudó képes volt olyan feladványt megfogalmazni a Biblia lapjain, mely mintegy kétezer éven keresztül szinte teljesen lekötötte az európai gyökerű kultúra tömegeinek szellemi energiáit. Ez a tény pedig csakis azon szűk kör és az európai gyökerű tömegek szellemi szintje közötti nehezen megfogalmazható minőségi különbségként fogható fel. Gondoljunk csak bele, legalább 1500 éven át Európában a kereszténység megkérdőjelezésének lehetősége sem vetődött fel, és az egyes szektás megközelítések is jószerével csak elhanyagolható értelmezési különbségek demonstrációit jelentették! A katolicizmus és a protestantizmus között is elsődlegesen csak hatalmi-módszertani, de nem elvi ellentét volt. Hány lelkes pap, önjelölt próféta, szektás prédikátor szánta rá magát fanatikus keresztény misszióra?! És lehet-e közöttük legalább egyetlenről tudni, aki legalább fontolóra vette volna a szövegek evilági eredetét az isteni kinyilatkoztatással szemben?

– Nincs itt valami elképesztő furcsaság?

– Hát azért az az elme, amelyik képes a többi elme által ennyire megkérdőjelezhetetlen konstrukciót az asztalra tenni, mégiscsak tud valamit! Tud valami olyant, amit a többi elmének akár saját magáról, akár bárki emberfiáról feltételezni sem lehetséges. Mindenesetre, ha így közelítünk a kérdéshez, rendkívül figyelemre méltó képet kapunk egy társadalom működtetőinek és elszenvedőinek akár létszámbeli, akár értelmi viszonyáról. Amint látható, egy egészen csekély lélekszámú réteg, összesen talán néhány száz fő (egyáltalán nem a látható kiváltságosokról van szó) szellemében magasan fölötte áll a tömegeknek, és gyakorlatilag évezredekre képes annak hitét és célját meghatározni, ha tetszik az orránál fogva vezetni, ha tetszik a médiumává tenni. Soha nem látott erejű centrális erőtér jött így létre, világot átformáló mágia, aminek ez az egyszerű szó a neve: vallás.

Ma Európa népei mintegy 2000 éve élnek ebben az erőtérben, s számukra a „vallás” a legáltalánosabban beazonosítódott azoknak a tudatformáknak az összességével, melyek a materiális értelmezhetőségen túlra irányulnak. Másképpen fogalmazva, ez az erőtér intenzitásánál fogva beszippantott minden transzcendens tudatformát, kizárólagossá vált, s azt a benyomást eredményezte, mintha transzcendens tudatformával nem is lehetne másképpen foglalkozni, csak a vallás jelenleg értelmezett keretei között, illetőleg valaha is és mindig is a transzcendens tudatformák olyasmivel foglalkoztak, mint amivel a vallás foglalkozik. Ennek megfelelően beszélnek például görög vallásról, egyiptomi vallásról, sumér vallásról, vagy akár magyar vallásról. Az ilyen szóhasználat azonban teljesen helytelen, mivel az említett nemzetek kultikus megnyilvánulásainak sem célja, sem tartalma, sem eredménye nem vethető össze a mai értelembe vett vallás céljával, tartalmával és eredményével, jóllehet formai vonatkozásokban fedezhetők fel párhuzamok. Mindössze annyi állapítható meg, hogy a vallás előtti korokban a társadalom legalacsonyabb szellemi minőségre képes, ennélfogva legszélesebb rétegében élhettek összevethetően alacsony minőségű transzcendens képzetek azzal, mint amire a magát oly sokra tartó mai vallás követőinek módot ad.

Biblia és vallás tehát két szorosan összetartozó fogalom. Azt, ami a Biblia és a vallás előtt volt, sűrű homály fedi. Azonban minden homály eloszlik, minden rejtélyre fény derül azoknak, akiknek nem a tudományos vagy vallásos jelszavak mögé bújtatott önigazolás a fontos, hanem csakis az egyetlen és örök valóság.

Légi felvétel, Nagy-Britannia: Fehér ló (Kr.e. 1000)

Férfi princípium (Erő és egyensúly)

Amint a korábbi bejegyzésekből már kitűnhetett, úgy általában a jelenkori „tudományt” nem értékeljük magasra. Méghozzá remélhetőleg nem az ostobaság olyan kézenfekvő motivációja miatt, mely a helyzet leegyszerűsítése végett bármit szívesen leértékel annak ismerete nélkül, hanem alapos, a tudományon kívüli, a tudományt is magába foglaló okkal. Ezzel együtt ismerjük a tudomány néhány olyan megnyilvánulását, melyek érintenek lényegi kérdéseket, bár következményrendszerük nem feltétlen végiggondolt művelőik részéről. Ilyen lényeget érintőnek gondoljuk a fizikában a termodinamika második főtételét, mely szerint: „Spontán folyamatok esetében a magukra hagyott rendszerek entrópiája csak növekedhet.”

Kissé közérthetőbben ugyanez: „Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül.”

A tétel jelentését nem igazán tökéletes hasonlattal körülbelül úgy kell elképzelni, mintha vennénk egy ma nyüzsgő világvárost (pl. NY), amiből valamitől (pl. egy neutronbomba) minden élőlény kivész, majd erről az elhagyott városról egy panoráma fényképezőgéppel, adott helyről 10 évenként pillanatfelvételt készítve, mondjuk százezer év után gyorsított filmként lejátsszuk az összegyűlt képeket. A filmen az eredetileg toronyházakkal sűrűn szabdalt terület folyamatos kiegyenlítődését figyelhetnénk meg, mígnem egy homoksivatag látványa tárulna elénk. Vagyis, külső ok hiányában (pl. egy hangyaboly), csakis kiegyenlítő folyamatok működhetnek, és a terület homogenizálódik. Bármilyen inhomogenitás megjelenéséhez külső okra van szükség.

Az olvasási irány szerint az entrópia nő

Ezen a ponton aztán neki lehet állni erősen gondolkozni, mivel bár a törvény igaz, világunk pedig a tudomány állása szerint „magára hagyott”, mégis erősen inhomogén – akkor ennek vajon mi lehet az oka. (?)

Nagyvonalú és koncepciózus válasz persze nincs, a hívő materialisták a meglehetősen nevetséges ősrobbanás elméletük mögé bújnak, mintha az a lényeg kikerülésén kívül bármire válasz lehetne. Mindenesetre, bármily közönséges vallási elemekből épül is az ősrobbanás-hit, vitázni nem olyan egyszerű és nem is érdemes vele, mert a részletek irányában mindig lehet kibúvókat találni, gravitációra vagy magerőkre, esetleg féregjáratokra hivatkozással. Ettől még a termodinamika második főtételét egy fontos eredménynek tartjuk, ami éppen egyszerűsége és átgondolható következményrendszere miatt feszegeti az anyagi szemlélet határait. A benne felbukkanó paradoxon (mitől keletkeztek inhomogenitások, az egyébként magára hagyottan, csak homogenizálódásra képes anyagi rendszerben?) nem csupán egyes tudományosnak tartott téziseket, hanem magát a kiinduló világmodellt kérdőjelezi meg.

Vannak persze egészen más világmodellek is, mint amiből a „tudomány” jelenleg kiindul, s mint amiket ugyanez a „tudomány” sajátságos, önmaga számára létrehozott pozíciójából fakadóan tudománytalannak minősítve lesajnál. Példának okáért a metafizikának van megoldása a termodinamika második főtételének paradoxonára, jóllehet ez a megoldás a materialista világmodellen kívülre esik. A vonatkozó metafizikai állítás a következőképpen hangzik: „Minden, ami van, akarat által van.”

– Megint lehet gondolkozni!

– Ne tessék mindjárt olyan viszonylagosan felszíni absztrakciókhoz menekülni, mint „Isten”! Ha van rá mód, érdemes kissé elvontabb szinten tartani a problémát. És ha a tételben szereplő „akaratot” kényszeresen nem rendeljük hozzá Isten (népszerűen) konkrétumnak tekintett, egyébként absztrakt fogalmához – akit a közgondolkodás a rendszeren (anyagi rendszeren) kívüliként értelmez – akkor legalább elméletileg feltárulhat egy olyan világmodell lehetősége, melyben az akarat, méghozzá az eredeti, őseredeti teremtő akarat nem feltétlen rendszeren kívüli.

Ezzel pedig eljutottunk a férfi princípium lényegéhez. A férfi princípium lényege az akarat. (A teljességben adott, méghozzá öröktől fogva teljességgel adott a férfi princípium akaratának tárgya, ami nem más, mint a női princípium. A női princípiumról azonban nem nyilatkozunk, mert arról a nők lennének illetékesek nyilatkozni. Ők viszont lényegük folytán hallgatnak. A nők lényegüket tekintve nem beszélnek, csak vannak. És gyönyörűek.)

– Na ugye!

A modernitás kultúrája önmagát fejlettnek, a valaha létezett legfejlettebbnek tételezi. Nem úgy mi, akik ha nem is a lehetséges legfejletlenebbnek, de a tökéletes kiüresedés felé jó úton járónak látjuk. Ez a kiüresedési folyamat két oknál fogva is indokoltan vetődik fel egy olyan gondolatmenetben, ami az entrópia lényegének megfogalmazásától indult:

1. A kiüresedés lényegében azonos azzal a homogenizálódással, mint ami a magára hagyott anyagi rendszer esetében történik. A teljes homogenizálódás esetén beáll a semmi, azaz amiben addig jelleg, íz, megkülönböztethető forma volt eltűnik, üressé, jelentésnélkülivé válik. (Folyamatban a jelleggel rendelkező nemzetek egybemosása, a férfi és női jellegek egybemosása, az egészségesség és fogyatékosság egybemosása…)

2. Mivel az embernek, mint önazonos és önműködő lénynek szükségszerű tartozéka az „akarat” (különben megszűnik), a homogenizálásához vezető legbiztosabb út az akaratának minimalizálása. Az akarat minimalizálásának egyszerű módszere, ha mindazt a vágyat, amire az akarat irányulhat, külső aktivitás eleve kielégíti, vagy eredménnyel hiteti a kielégítettségét. Viszont az ember vágyát eleve kielégítő, vagy látszólagosan kielégítő aktivitás szintén csakis „akarat” eredménye lehet. Tehát az ember jelenlegi homogenizációja egy akarat következménye (nem véletlen vagy vak végzet).

A homogenizáció kultúrájával ellentétben korábban léteztek olyan kultúrák, melyek az emberi akarat működtetésére épültek, jóllehet éppen azért beszélhetünk esetükben „kultúráról” (azaz művelésről), mert az akarati megnyilvánulások számára olyan belső szabályozási rendszert hoztak létre (erre is irányult az akaratuk), ami az élet irányába mutató tudatos megnyilvánulásokat támogatta a kontrollálatlan spontaneitás ellenében. Ilyen belső szabályrendszer a japán kultúrában a bushido.

Bushido

A bushido alapelvei: egyenes jellem és igazságosság; bátorság és kitartás; jóindulat és együttérzés; méltányosság és előzékenység; igazmondás és őszinteség; becsület (korábban: arc); hűség; önuralom. Az egész társadalom működésére döntő hatást gyakoroló szamurájok akaratának nemessége tehát csak a fenti értékek szolgálatában nyert elismerést.

Különösen érdekes az entrópia szempontjából a „becsület” fogalma, melyre csak újkeletű japán szó van, és régebben helyette az „arc” fogalom volt használatban. Értelemszerűen, ha valaki elveszti a becsületét, az arcát, vagyis a bárki mástól megkülönböztethetővé tevő karakterét veszíti el. Nem véletlen a régi kultúrákban a becsületre helyezett rendkívüli hangsúly, és nem véletlen a „becsületnek” az arctalan modernitásból való kikopása.

Amennyiben megfelelő mélységben számot vetünk a bushido értékrendjével, bizony egyértelművé válik, hogy a férfi princípium esszenciáját, az akaratot rendkívüli szigorral szabályozza. A homogenizálódó modernitásban ilyesféle szigor jelenléte már csak a mítoszok szintjén lehetséges. A valóságban a szülői pofontól a halálbüntetésig bezárólag álhumanisták homogenizációs akaratának emberjogi kereszttüzét váltaná ki.

Ezek itt férfiak

Jellemző, ahogyan Az utolsó szamuráj c. film látszólagosan pozitív emléket állít a XIX. sz. végén funkciójukat vesztett és pusztulásra ítélt szamurájoknak. Egyrészt a tiszta japán környezetbe becsempészi az „amerikai hőst” (nyilván a motívum szimbólumértékén, tudattalan szinten igazolva a modernitást a tradícióval szemben), másrészt az események forgatagában a hős „társává” váló japán nő szájába adja a modernitásba rejtett nyálas gyávaság önigazoló igéit: „A gyerekeknek nehéz elfogadni a szamurájéletet.” – mintha a szamurájéletet mintegy értelmetlenül kellene elfogadni egy gyermeknek, az amúgy jó szórakozást ígérő „élet” helyett.

Ráadásnak a gyermek is megszólal, mint aki legalkalmasabb a nézővel meghaladhatatlanul mély bölcsességeket közölni: „Apám azt tanította, hogy csatában meghalni dicsőség.”

Mire a főhős még bölcsebb válasza: „Ő ebben hitt.”

Tehát minden relatív, apád olyan tökkelütött volt, hogy ebben hitt, de ne félj kölök, neked már nem kell elfogadnod a szamurájéletet. Vár rád a mozi, a televízió, és egyébként a Coca Cola az igazi. A nagyságról és erényről szóló szózatot, rejtett agymosó motívumokkal megspékelve pedig párnázott karosszékből nézheted popkorn majszolása közben.

A tömeg a parton csak hozzávetőlegesen érzékelhető

Maradhatnánk is ennyiben ezzel a gyönyörű, pesszimista kicsengéssel, de különös módon az egész cikk megírásának van egy apropója, és ez az apropó nem negatív. A hétvégén volt ugyanis Győrben a Kajak-kenu Maraton Magyar Bajnokság. Tartozik ehhez még egy kis kifejtés – ha van türelme az olvasónak – mert esetleg a „férfi princípium” és az elvontan értelmezett „akarat” által szimbolizált univerzum összetársítása a „popzene”, „munkahely”, „sport” és „emberi jog” világával, nem feltétlen egyszerű az utóbbi evidenciáin tenyésző elmének. Mégis, megpróbálunk itt elhelyezni néhány olyan impulzust, ami azért érzékeltetheti, hogy ha szűk territóriumra bezárva is, de azért még mindig fellelhető olyan mozgástér, amiben csakis azoknak az értékeknek a mentén lehetséges a létezésben megragadni, melyek a hagyományban öröknek bizonyultak. – Nos, egy ilyen szűk territórium a kajak-kenu sport.

Bemelegítésnek emlékeink közül mindjárt felidézünk egy néhány éve a televízióban látható riportot egy versenyfutamot követően, ahol is előkelő helyre vártuk (a riporterrel együtt) egyik neves férfi versenyzőnket (nevét szemérmesen elhallgatjuk), aki nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A riporter persze az eset élét simítandó tudakolta a kudarc okát, felkínálva a lehetőséget egy szofisztikált mentegetőzésre, olyasmire, ami az élet minden más területén már szocializációs normatívaként várható, sőt hovatovább elvárható. Válaszként azonban olyan tőmondatot kapott, aminek kultúraidegen egyszerűségétől egészen zavarba jött: – A másik jobb volt.

Nincs szépítés. Tárgyszerűség van. Egy férfihoz egyedül ez illik. (Csak hol vannak még férfiak?)

– Persze, nem egyformák az emberek (a férfiak) ebben a sportban sem. Azonban a kajak-kenu, mint feladat, nemigen hagy teret másnak, mint a kíméletlenül őszinte tárgyszerűségnek. Először is be kell ülni (térdelni) egy lélekvesztőbe, amibe éppen befér az ember alfele. Ebben a lélekvesztőben aztán a legkisebb helytelen mozdulat, és lehet úszkálni az évszaknak megfelelő hőmérsékletű vízben. A víz pedig mindenkor és mindenkinél kijózanítólag hat. Nincs mit magyarázni. Ha van bátorságod visszaülni a hajóba és újra megkockáztatni a „kijózanodást”, akkor van esélyed kajakozni, és nem fogsz, mert nem is kell magyarázkodnod. Sőt, hatalmas élményhez juttat, ha uralod a hajót. Aki viszont nem képes feldolgozni az első néhány kísérlet kudarcát, vagyis nem ő győzi le a félelmét, hanem a félelme győzi le őt, az elmenekül.

Távolról nézve talán egyszerűnek tűnik a kajakozás. A hajó két oldalán huzigáljuk a lapátot, és haladunk előre. A valóságban sok év munkájával csiszolódik harmonikussá az a mozgás, ami egyrészt minden pillanatban tökéletes egyensúlyt jelent, másrészt maximalizálni képes az összes kifejtett erő haladás irányú eredőjét.

Erő és egyensúly.

Küzdelem

A legnagyobb klasszisok is folyamatosan csiszolják a stílusukat. Mindehhez soha nem lanyhuló akarat kell, bátorság, önfeláldozás, kitartás, hűség… (soroljuk(?) – ld. bushido). Egyébként jön a magyarázkodás, és annak következtében a lecsúszás.

Ráadásul a jelenségnek a maga szimbolikus teljességében van egy önmagán túlmutató metafizikai értelme. A tökéletességre csiszolt férfi princípium (akarat) egy lélekvesztőben, teljes kiegyensúlyozottsággal halad a vízen, ami pedig (mármint a víz) a női princípium tiszta manifesztációja a fizikai térben. [sic: …Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr! P.S.]

Kenusok

Szóval Magyarországon (híres Kismagyarországon) az átkosban elkezdett virágozni ez a férfi princípium tiszta megnyilvánulását megkövetelő sport. Különös módon egészen nagy tömegeket mozgatott meg, s akik alaposabban belekóstoltak, később sem tudtak elszakadni tőle. Az ember kiöregedhet a versenysportból, túljuthat ereje teljén, egyre lejjebb adja, de ha bele is kényszerül a folyamatosan romló egyensúlyozási képességek miatt szélesebb hajóba, akkor is ott munkál a már kiölhetetlen akarat, és bizony a Dunán meg a Tiszán végelgyengülésig szántják a habokat az örökre fiatal lelkű öreglegények.

Azért persze ide is betört a „modernizmus”, különös tekintettel azokra a csodaszerekre, amik viszonylag kevesebb munkával kecsegtetnek jó eredményeket elérni. – Ugye, a megúszás lehetősége! Megúszni az önfeláldozást, megúszni a szenvedést…  Hígul a sport, folyamatosan romlanak az eredmények, szűkül az utánpótlás. De egy olyan nagy seregszemle, mint a hétvégi maraton, ahol minden korosztály képviseltethette magát, a gyermekektől (10 évesek a legfiatalabbak) a legidősebbekig (a korelnök az idén 88 éves) – tessék nézni, még mindig tömeget hoz össze. Pedig akik ezeken a képeken láthatók, azok szinte mind versenyzők, kizárólag nézőként csak egy-egy családtag jelenik meg.

Van még reményünk. Fogynak ugyan, de vannak még Kismagyarországon férfiak. Egyikük-másikuk áthajózik a túli vizekre: leadta a szerelést – mondják az ittmaradottak. De a fiatalok előtt egyenes gerinccel még mindig megállnak olyan egyéniségek, akik tiszta akaratával és megkérdőjelezhetetlen teljesítményével szemben csak elnémulni lehet.

Feró bácsi kettesben elől (1950-es évek) 

Feró bácsi ma (88 éves)

Feró bácsi vízen