Rész és Egész IV/1.

IV/1. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Jóllehet bizonyos értelemben a keresztény mítosz tekinthető a legjobban dokumentáltnak, s dokumentációként szinte mindenkinek a Biblia említése lenne kézenfekvő, az értelmezési zavarok elkerülése végett – egyszerű történeti alapon – kénytelenek vagyunk néhány fogalmi elhatárolást megtenni. Van itt ugyanis néhány olyan fogalom, amit a mai kereszténység mondhatni gyakorlatias okokból összemos, nem terheli bonyolult összefüggésekkel a hívők tudatát, holott a teljes jelenség megértését ez az összemosás ellehetetleníti. A differenciáltabb kép kialakításához legalább alapvető történeti háttérismeretekre van szükség, illetőleg a Biblia olyan kritikai vizsgálatára, mely nem a hívő lélek eleve mindent elfogadni akaró álláspontjából ítél, hanem hajlandó szabadon figyelni a belső ellentmondásokra, ugyanakkor tartózkodik szemléletének és következtetéseinek valamilyen csoport- vagy politikai érdek szolgálatába állításától is. (Olyasmiben már nemigen reménykedünk, hogy valaki esetleg vállalkozna egy ekkora tekintéllyel rendelkező művet, mint a Biblia, egy mítosz koncepciójához tudatosan összeszerkesztett olyan írásgyűjteményként figyelembe venni, amiben a történeti hűség mindenkor alárendelt a koncepciónak.)

            A kritikus fogalmak:

            – zsidó vallás

            – Jézus Krisztus személye

            – Evangéliumok

            – ókereszténység

            – jelenkori kereszténység

   A fenti fogalmak a mai keresztény állásfoglalásban szerves egységet alkotnak, holott nem sok közük van egymáshoz, de legalábbis kapcsolódásuk alapja főként az időrendi és a földrajzi összefüggés, és nem a szellemi platform azonossága.

   Nézzük az összefüggéseket:

   1. A zsidó vallás és Jézus Krisztus személye között

   Először is érdemes értelmezni a „Jézus Krisztus” nevet, ami ebben a formában egy magyarul meghonosodott megnevezési alak, holott a „krisztus” szó lefordítható magyarra (görögből), és a szókapcsolat értelme azonnal világossá válik. Magyarul az összetett név jelentése: Jézus a Megváltó, vagy Megváltó Jézus.

   Tehát a „krisztus” szó kizárólag egy adott vallási funkciót jelöl, nem Jézus személyneve, és tudvalevőleg Jézus ezt a megjelölést soha nem használta, nem is vindikálta magának, és életében mások sem illették vele. Ennek megfelelően a továbbiakban mi is hagyatkozunk a személynevére. (Ezzel nem állítjuk, hogy a Bibliában nincs olyan hely, amelyik utal Jézus megváltói funkciójára, de ezt a helyet természetesen koncepcionális fogalmazványnak tekintjük.)

   Mindezek után állításunk a következő: Jézusnak és a zsidó vallásnak nem sok köze van egymáshoz. És ezzel nem az Ószövetség (Tóra) és az Újszövetség közötti ellentmondásra utalunk. Hanem arra a jelentőségteljes tényre, hogy Jézus személyét tekintve semmilyen vonatkozásban nem volt zsidó. Sem származását, sem kultúrbázisát, sem szellemi identitását tekintve. Az utóbbi állítás minden bizonnyal a zsidóság számára is evidencia, lévén Jézus minden megnyilvánulását száműzték kultúrájukból (mellesleg teljesen indokoltan), tehát idegentestként érzékelték és érzékelik. Az előző két állítás azonban mindig is problémásnak számított, mert úgy az evangéliumi időkben, mint a jelenkorban, a zsidóságnak az esetleges meghurcoltatások („a Megváltó gyilkosai” [tragikusan primitív vád]) ellenére is rendkívüli érdekei fűződtek Jézus vérségi zsidóságának nyilvánvaló tényként beállításához. A tárgy azonban nem tartozván a kifejtés fő vonalához, e helyt csak gondolatébresztőnek hozunk fel néhány illusztris motívumot:

   – Jézus korában Palesztina (római provincia) három tartományból állt: Júdea, Samária és Galilea. Ezek lényegében a Genezáret tó - Jordán folyó - Holt tenger (É-D irányú) tengely és a Földközi tenger partja által határolt területen egymás alatt helyezkedtek el, északon Galilea, középen Samária, délen pedig Júdea. Jézus pedig abból a Galileából származott, amit Júdeától még Samária is elválasztott. Ennek azért van jelentősége, mert korábban, a babiloni fogság idején (Kr.e. 597) a zsidóságot deportálták a területről (helyükre idegeneket telepítettek), s visszatelepülésük (Kr.e. 538-tól) alapvetően Júdeát érintette. Az ezt követő évszázadokban az aktuális hatalmi viszonyok függvényében bizonyosan volt a zsidóságnak északi irányba terjeszkedése, nem utolsósorban a közigazgatást használhatták a vallás intézményi terjesztésére, de Júdea és Samária között még Jézus korában is akkora volt az ellentét, hogy egy júdeainak életveszélyes volt Samária területére keveredni (és fordítva). Ennél fogva a még távolabb eső Galileából származó Jézust zsidónak gondolni, elvben nem lehetetlen, de sokkal inkább ez kívánna különleges bizonyítást, mint az ellenkezője.

   – Viszonylag szép számmal lehet összegyűjteni az Újszövetségből olyan motívumokat, amelyek ellentmondanak Jézus bármiféle vallási hovatartozásának, különösképpen a zsidó valláshoz tartozás lehetőségének. Ilyenek pl. a szombatnapi kalásztépés, vagy a bűnös asszony megvédése a törvénnyel szemben, vagy a zsidóság függetlenségi törekvéseivel szembeni teljes közönye, vagy az utolsó vacsora, ami semmiképp nem lehetett páska bárány… Van azonban mindezeken túl egy érdekes és nagyon hangsúlyos részlet, ami Páltól, a korábbi Saultól és a későbbi Szent Páltól származik, mely részletben éppen Pál egészen pontosan meghatározza Jézus szellemi identitását. Idézzük: „Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” Zsid. 5:6 (A „Melkisédek” név a Károli Biblia helyesírásával.)

   Van e meghatározás mögött persze sokminden, még „marketing” is, amivel Pál éppen a korabeli zsidóságnak akarja eladni egy vallási reformkísérlet téziseit, és van logikája annak, amiért egy zsidó előtt tekintélyként szerepelhet Melkisédek, aki nem zsidó. Azonban ez az azonosítás több, mint figyelemre méltó, lévén Melkisédek rendje egy ősi beavatási rend, ami semmilyen összefüggésben nincs sem a zsidósággal, sem a zsidó vallással. Egy valós beavatási rendben pedig örökkévaló papnak lenni annyit tesz, mint legfelsőbb beavatottnak lenni.

   2. Jézus személye és az Evangéliumok között

   Sajnálatos módon e vonatkozásban sincs módunk lényegi összefüggéseket feltételezni. – Persze, sokszor és alaposan átolvastuk az Evangéliumokat, tudjuk, hogy úgymond Jézus életét adják elő, ennek ellenére, sőt éppen ezért tartunk ki állításunk mellett. Figyelmesebb elemzés mellett ugyanis egyértelmű, hogy itt nem alapvetően Jézus életének hiteles bemutatásáról van szó. Jézus csak hivatkozási alap, egy viszonylagos ismertség és viszonylagos tekintély felhasználása egy Jézustól lényegileg független vallásreform megalapozásához. Ezt a vallásreformot zsidók kívánták végrehajtani a zsidó valláson, s nagy valószínűséggel az esszénus szekta tagjait kell tisztelnünk a törekvés mögött.

   Jézus talán nem lett volna teljességgel kihagyhatatlan az új mítosz megfogalmazási kísérletéből, mindenesetre nagyon célszerűtlen lett volna kihagyni. Egyrészt azért, mert sok tekintetben nagyon hatékonyan szállt szembe a „régi vallással” (hiszen kénytelenek voltak megölni), másrészt a „korszerűsítési szándék” egyébként is sok ponton támaszkodott a melkisédeki elvekre. (Nota bene, Jézus és az esszénusok között szinte bizonyosan folyt kommunikáció.) Ezért aztán nemigen kellett mást tenni, mint a Jézus életéről fennmaradt történeteket alkalmasan megválogatni, a meglévő koncepcióba ágyazni, a koncepcióhoz kissé hozzáigazítani, esetleg kissé megtoldani. Szükség volt pl. a Dávid vérvonalából származtatásra, hát ennyit – egy kis Betlehemmel – a korszellem feltűnés nélkül elbírt. Vagy ennek ellentmondva az égi eredet igazolására kellett a szűzen fogantatás, hát ez sem okozott gondot.

   Mindezt ne tessék pejoratíve értelmezni, mert ilyesmi akkortájt ténylegesen nem számított hamisításnak, mivel nem a történeti hitelességen, hanem a szimbolikus hiteleségen volt a hangsúly. Ebből következően viszont az Evangéliumok tele vannak következetlenséggel, belső ellentmondással. Jézus szájából gyakran kilógnak a didaktikus tartalmú mondatok, melyek helyenként besimulnak a zsidó teológiába, helyenként pedig szembe mennek vele. Gondos elemzéssel pedig itt-ott található olyan szövegrészlet is, ami tényleg valószínűsíthetően Jézustól származik, vagy tényleg Jézussal megtörtént esetet kísérel meg visszaadni.

   Nem megkerülhetően, a történet lényegéhez tartozik, hogy ez a zsidóknak szánt új mítosz az ortodox zsidóság makacs ellenállásán teljesen megbukott. A zsidóság száműzte magából ezt a vallásreform kísérletet, és bizony az idő az ortodox álláspontot igazolta. Mert ennek az álláspontnak a folyamatossága ma is a zsidó identitás alapja. S ha ilyen módon a zsidóság körében ez a mítosz meg is bukott, annál sikeresebbé vált néhány évszázad alatt a gój Római Birodalomban.

3. Az Evangéliumok és az ókereszténység között

   Az ókereszténység Jézus kereszthalálától Nagy Konstantin császár (272-337) kanonizáló és intézményesítő tevékenységének megkezdéséig számítható. Ez az időszak a Földközi tenger medencéjében döntően apokaliptikusnak nevezhető. Nagy változáson mentek át a hatalmi és a gazdasági viszonyok, ami a vas tömegessé vált felhasználásának, a termelési módszerek hatékonyabbá válásának, a belakható területek telítődésének, a hatalmi koncepciók materializálódásának és racionalizálódásának, a hadviselés és haditechnika átalakulásának volt köszönhető. A kiszolgáltatott helyzetben lévő néprétegek körül megszűnt a régi rend, helyette pedig állandósult a kizsigerelés és a létbizonytalanság. A pax romana áldásait élvezve is egyik pillanatról a másikra bárki gályán találhatta magát. Általános volt a világvége hangulat, a csodavárás, a megszabadulás várása és az apokaliptikus előérzet. Virágkorukat élték a szemfényvesztők és az önjelölt próféták, terjedtek a misztériumvallások, melyekben egyre materiálisabb értelmezésben jelentek meg a hagyomány szakrális szimbólumai. Ebben a felfordulásban kezdték el missziós tevékenységüket Jézus tanítványai, és ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be némi késéssel, pálfordulását követően Pál, a későbbi keresztény teológia voltaképpeni megalapozója. Pál szerepe azért érdekes és jelentős, mert egyrészt ő az, aki először igénybe veszi a „Jézus életére” alapított eszme terjesztésére a kor szintjén rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközt, az írást, másrészt a különböző közösségekhez írt leveleiből felrajzolódó és rendszerré összeálló sajátságos értelmezési kerete, melyre egyébként sok tekintetben a később rögzített Evangéliumok sem tartalmaznak alapot, ilyen módon sokkal hatékonyabban terjedt, mint a valós tanítványok élőbeszédben közvetített történetei és érvelései. Mindazonáltal a valós tanítványok és Pál retorikájának bizonyosan volt két közös és lényegi eleme, és bizonyosan ez a két elem volt az, ami az akkori zűrzavarban rendkívül meggyőző volt. Ezek: az evangélium (örömhír) és Isten országának küszöbön álló eljövetele. E két motívum pedig nem azért volt annyira meggyőző, mert az akkori ember spirituális elmélyülésében maga is ilyen jellegű misztikus titkok közelébe jutott volna, hanem azért, mert létbizonytalanságában ez a két motívum volt az, amit vágyva vágyott hallani: végre jön valami jó, valami nagyon jó, ennek a rosszá vált világnak pedig befellegzett.

   A retorika hatékonyságát jól jellemzi a korabeli kommunikációs viszonyok melletti terjedési sebessége, holott írásos közvetítés (Pál levelein kívül) egészen Kr.u. 50-ig bizonyosan nem volt. Ekkorra datálják a legmerészebb elképzelések az első Evangélium megjelenését, de elfogadottabb az, hogy csak Kr.u. 70-et követően látott napvilágot a „Márktól” való, másik kettőnek is alapjául szolgáló Evangélium. Ebben jellemzően, rögtön az első fejezetben (15. vers) ott az apokaliptikus kijelentés – elvben Jézus szájából: „És mondván: Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.”

   Az ókereszténység és az Evangéliumok között tehát kétségtelenül volt kapcsolat, de azt nem úgy kell elképzelni, mintha az ókeresztények rendezett evangéliumi eszmék által tértek volna meg. Létezett egy missziós szándék, melynek során a tanítványok felvállaltak egy tanítói funkciót, habár ennek a tevékenységnek legbefolyásosabb, legnagyobb hatást gyakorló személyiségévé Pál vált, aki soha nem is látta Jézust. A „tanítás” szájról-szájra terjedt. Egyszer csak egy tanítvány, vagy a tanítvány tanítványa, aki elhivatottságot érzett erre, egy város piacterén felállt egy hordóra és mondta a magáét megváltásról meg utolsó ítéletről. Évtizedekkel később pedig, mikor már egyértelművé vált a tanítás sikere, valakik megírták az Evangéliumokat, az új mítoszt. Ez a mítosz tehát nem tisztán a gondolkozni szeretők elhatározásából állt elő, hanem létrejöttéhez nagyban hozzájárultak spontán motívumok. Megfogalmazásában kétségtelenül jelen van egy olyan fokú tudás és olyan fokú elmélyülés, ami csak magasan az átlagos képességek fölött kereshető. Ugyanakkor mélyen alatta van annak a minőségnek, ami az ősi szimbólumok időtlenségében jelenik meg. A nyilvánvaló hitelesítési szándék miatt fellép a szerzők nevesítési igénye (Márk, Máté, Lukács, János, mint Jézus tanítványai), ami a korábbi mítoszok teljes névtelenségéhez képest eleve szellemi erjedésről árulkodik, jóllehet a valódi szerzőkben bizonyosan másokat kell tisztelnünk, és ők ismeretlenek. A tartalmi jegyek alapján, melyek egyértelműen utalnak a zsidó vallásreform kísérlet elveinek jelenlétére, főként és elsősorban nagy műveltségű esszénusokra lehet gyanakodni. Mindenesetre, ha hatással is lehetett a szerzőkre a múló időben a Jézus-emlékek kopása, a mitizálódás, továbbá a mitizálódó szövegek sikere, legalább teológiai értelemben meglehetősen egységes műveket alkottak, melyeknek szellemi minősége magasan fölötte áll a később, vagy éppen azonos időben keletkezett, és ma divatossá vált apokrifokénak. Ezekben még van komolyság. Az apokrifokban már csak dilettantizmus.

    4. Az ókereszténység és a jelenkori kereszténység között

    A mai embernek, beleértve a mai keresztény embert is, meglehetősen nehéz fogalmat alkotni a 2000 évvel ezelőtti időkről. Nehéz felfogni ennek a rövid mondatnak az akkori súlyát: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa…” Isten országának eljövetele azt jelentette, hogy minden földi hatalom megszűnik, és minden ember – egymás mellett állva rabszolga és király – azonnali istenítélet alá esik, aminek következményeit nem evilágon, hanem a „másvilágon” viseli. És ez az akkori elképzelés szerint nem valami ködös jövőben történt volna meg, hanem a küszöbön állt. Máté így írja: „Bizony mondom néktek: Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.”Mat. 16:28

   Ha ez az archaikus szöveg nem lenne esetleg teljesen egyértelmű, egészen konkrétan arról szól, hogy az istenítéletet végrehajtani a fiúisten (Jézus Krisztus) jön el, és ez még a beszédet hallgatók halála előtt meg fog történni – tehát egy emberöltőnyi időn belül. Ez a tudat az apokaliptikus várakozás. És ez bizony meghatározó. Mindannak a fanatizmusnak, ami az ókeresztény időkből származó történetekben, legendákban ránk maradt, éppen ez az alapja. Mert a közeli apokalipszisbe vetett hit miatt kifejezetten előnyös volt valakinek Jézus nevében feláldozni magát, hisz amúgy is itt a világ vége, az áldozat miatt pedig nagy érdemmel lehet az ítéletnek elébe menni.

   Több mint száz évnek el kellett telnie teljes meggyőződésű apokaliptikus várakozásban, mire kezdtek felfigyelni az emberek, hogy valami baj van az Evangéliumban rögzített jóslattal. Valamiért nem működik. Már rég meg kellett volna lennie az utolsó ítéletnek. És ez a megkerülhetetlen tény lassan elkezdte átsúlyozni az időközben formálódó teológiát. Az apokaliptikus várakozás aktualitása kitolódott a ködös jövőbe, s egyre nagyobb homály kezdte fedni az ókereszténység eredetileg legmeghatározóbb motívumát. A kereszténység terjedési folyamatát azonban ez az apróság már nem állíthatta meg. Az elért nagyságból következő tehetetlenség is vitte tovább, és maradtak benne azért további, nagy súllyal rendelkező motívumok. Azután pedig jött Nagy Konstantin, aki jó érzékkel és kemény következetességgel szabályozta le a mítoszt arra az intézményes formájára, amelyik 2000 évre alkalmassá vált az európai sokaságnak elgondolni magát benne.

   Az ókereszténység tehát nélkülözhetetlen előzménye volt a jelenkori kereszténységnek, de az ókeresztény ember egészen más motivációk alapján döntött a kereszténység mellett, mint az intézményessé vált kereszténység embere.

Rész és Egész III.

   III. Rész és egész a kereszténység utáni mítoszban

   Logikus lenne a mítoszokat időrendi sorrendben tárgyalni, de ez – mint majd látható lesz – a kifejtés szempontjából okozna nehézségeket és aránytalanságokat. Ezért az időben retardálást választottuk. Ilyen módon a jelenkorból indulunk ki, tehát a kereszténység utáni mítoszból.

   Egy mítosz nem feltétlen manifesztálódik valamilyen egységes, összerendezett műben, s általában és inkább több mű vagy szájhagyomány lényeges vagy ismétlődő fordulataiból, állásfoglalásaiból, értékpontjaiból rajzolódik fel az az esszenciális lényeg, amiben egy kor emberi sokasága önmagát elgondolja. Legkevésbé jelenik meg rendezett műben a jelenkor mítosza. Egyszerűen és főként azért, mert nincs rá szükség. Olyan erőssé vált a tömegkommunikáció, hogy megszámlálhatatlanul sokféle megjelenési formában, a legkülönbözőbb intellektuális tulajdonságokhoz igazítva, éjjel és nappal sulykolja valamely részletét színdarab, TV-játék, hírek, tudományos előadás, közösségi játék, tanárnő az iskolai órán, újságcikk, film stb. stb. Széttagolt állapota ellenére azonban jól körülhatárolható, és jól megragadhatók a lényegi motívumai. Nevet is adhatunk neki, mely nagy biztonsággal találó lesz: ez a „Tudomány Mítosza”. Megjelenését pedig a „Felvilágosodás”-ban lappangás időszakát követően az ún. Nagy Francia Forradalomhoz (1789) lehet kötni. Azóta is kényszerűen együtt él a keresztény mítosszal, bár fokozatosan mossa ki a tudatokból, s mára jószerével a magukat kereszténynek tartók is – öntudatlan ellentmondásban önmagukkal – a tudomány mítoszában értelmezik saját létezésük.

A tudomány mítoszának értékelemei:

– Az igazság közvetlen racionális hozzáférhetőségébe vetett hit.

– Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az

igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes

igazság.

– Az ember létproblematikájának redukálhatósági hite az ember és környezetének

problematikájára. (E tekintetben magára az emberi szervezetre is, mint környezeti

problematikára tekint.)

– A környezet tárgyiasult értelmezhetőségének hite.

– A környezet feltárásának haladását az ember kiteljesedéseként, általános

fejlődéseként való értelmezhetőség hite.

– Az ember időbeli fejlődésébe vetett hit, aminek következtében az időtengelyen

minden megelőző időponthoz fejletlenebb, minden következőhöz fejlettebb

állapot tartozik, és mindig a jelen állapot a valaha volt legfejlettebb.

– Általános evolúciós hit, mely szerint az önálló lényegiségként tételezett anyag

elemi részekből szerveződő struktúrákon át az ember fejlődésében éri el –

egyébként nem konkretizálható – kiteljesedését.

     Az értékpreferenciák által vonzott szemléleti és működési jellegek:

     – Az életet a tárgyi értelemben felfogott anyag jelenségi szintjeként értelmezi.

     – Szétválasztott objektumról és szubjektumról beszél, ahol az objektum a tárgyi

értelemben felfogott anyag kizárólag egyféleképpen elgondolható valóságaként, a

szubjektum pedig az anyagnak a jelenségi élet saját fenntartási kényszeréből

következő bonyolult befolyásoltsági rendszerén való tükrözőjeként értelmezett.

– Objektivitásról beszél, mint egyszerű racionalitással elérhető végső igazságról,

amihez a szubjektum befolyásoltsági motívumainak feltárásával és ily módon

hatástalanításával képzel eljutni.

– A szubjektum befolyásoltságaitól megfosztott anyagra – mint a szubjektum

környezetére – irányulást „tudománynak” nevezi.

– A tudomány leválik a saját logikája szerint csakis szubjektumként értelmezhető

emberről, és önállósult folyamatába teljes környezetét – tehát az objektív tárgyként

értelmezett anyagot, annak jelenségeként felfogott életet és az embert, mint

szubjektumot – mintegy objektíve, korlátok és gátlások nélkül behasználja.

– A tudomány minden egyes továbblépését, mely lényegileg a „szubjektum”

tárgyiasítását jelenti, győzelemként ünnepli.

– A mítosz lényege a folyamatos csúcson levés önünneplése.

   Mindezek után nem okoz gondot a mítosznak a „RÉSZ ÉS EGÉSZ”-hez való viszonyát meghatározni: Ez a mítosz a RÉSZ abszolutizálásának mítosza. Lényegében csak a RÉSZ-t ismeri. Szemléletében a RÉSZ – mint elemi anyagrész, objektum – változatos struktúrákban, akár életjelenségeket mutató struktúrákban, struktúrák struktúráiban épít fel mindig valami önmagánál többet, s ennek az építkezésnek nincs határa. Nem jelenik meg benne az EGÉSZ, hanem csak a RÉSZ burjánzása.

Rész és Egész II.

II. Megjegyzések a mítoszhoz

   Az első fejezet problémafelvetésének szerteágazó következményei közül érdemes néhányra, pár mondat erejéig figyelmet szentelni.

   Itt van mindjárt az a szemléleti rend, ami a figyelmes olvasó számára feltétlen körvonalazódik az eddigi fejtegetésből. Mert ez a szemléleti rend a jelenkor mítoszán edződött szem számára természetesen legalább szokatlan. Például feltűnően hiányzik belőle a világot meghódító ember pozitivista motívuma. Sőt, bármiképp próbálkozna valaki, az evolúcióról szóló tanmesét sem sikerülhetne belevetíteni, az emberiség egyenlőségi eszméje pedig végképp összeegyeztethetetlen vele. Ezekhez képest éppenséggel a gondolkozni szerető kevesek, és a gondolkozni nem szerető sokaság viszonyában egy megkerülhetetlen aszimmetriát jelenít meg, mely éppen megkerülhetetlensége miatt egyben változhatatlan – ha úgy tetszik örök. Ugyanakkor van azért dinamikája – egyébként sokkal nagyobb, mint alulról látszik. Nem elítélő, nem megítélő, nem kategóriába merevítő, hiszen csak annyit mond, hogy valakik nem szeretnek gondolkozni. Nem azt mondja, hogy nem tudnak, vagy nem képesek gondolkozni, hanem csak azt, hogy nem szeretnek. Tehát rajtuk áll. Mégis, ebből a látszatra jelentéktelen különbségből – pediglen a gondolkozás szeretetéből illetve mellőzéséből – ember- és ember között dimenzionális különbségeket tételez, méghozzá kizárólag egyirányú átjárhatósággal (ennyiben aszimmetrikus a viszony), mert amíg az egyik akár évezredeket meghatározó mítoszt alkot, addig a másik ennek a mítosznak öntudatlan médiumaként hordozza csupasz hátán az említett évezredeket.

   Mindazonáltal a mítoszalkotókat ne úgy tessék elképzelni, mint akik ezzel szórakoznak. Egyáltalán, csak a jelen mítoszban merül fel az ember végletes, individuális magára irányultsága. Ugyanezért e mítoszon belül minden alkotó igényli nevesítését az alkotásához kötötten, viszont a mítoszon kívül – hisz a mítoszalkotó a mítoszon kívül él – az alkotó nem ismert, nevesítése érdektelen. Ott csak a létezés valóságának van súlya, „szórakozni” pedig csak az individualitás virtuális terében van mód.

   Továbbá mítoszt alkotni nem mindenkor, és nem bármifélét lehet. Vannak alkalmas idők és alkalmas mítoszok, és az alkalom az alkotó fölött áll. Ezen belül azonban a mítoszalkotó mozgástere végtelen, és az ő akarata érvényesül. Ha fel akarjuk fogni, hogy micsoda meghatározó erő rejlik ebben, nem kell tennünk mást, mint a kereszténység kétezer évére gondolnunk. Mert e kétezer év alatt millió- és millió ember született meg és élte végig az életét önértelmezést, életprogramot, életfeladatot kapva a kereszténységtől úgy, hogy fel sem merült benne a kereszténység megkérdőjelezésének lehetősége. Papok hadai nevelődtek föl önmagukat a „kinyilatkoztatás” alatti végtelen távolságban érzékelvén, ahonnan nézve csakis a „kinyilatkoztatás” megkérdőjelezés nélküli tükrözése lehetséges. A személy előtt a kereszténység áthághatatlan és megkerülhetetlen hegyként magasodott. Nem egyszerűen nyomasztó, félelmetes, szellemileg áthatolhatatlan tömegként, hanem olyanként, ami azért életet, életteret is ad, amiből élni lehet, aminek a lábainál vannak tisztások, a tisztásokon vidám gyereklábak futkosnak, móka is van, meg persze szenvedés, és a bátrabbak még feljebb is kapaszkodhatnak kissé (kissé!) a hegy oldalán, s bántódásuk sem esik mindaddig, amíg tudatában vannak a csúcstól való mélységes és áthághatatlan távolságuknak. Azután valami egyszer csak megváltozik, és a mítosz többé nem hihető. Valami hitelteleníti. Esetleg valakik (nyilván mítoszon kívüliek) hiteltelenítik. És akkor jön az új mítosz.

Rész és Egész I.

I. A mítosz

Mítosz az, amiben az emberi sokaság egy korszakon belül el tudja gondolni önmagát.

Ez a kereknek látszó megfogalmazás persze bizonyos pontokon hagy maga után űrt, és kérdéseket is felvet, jóllehet úgy tűnhet, mintha ezekre a kérdésekre lenne egyszerű válasz. Azonban kényszerű lesz az elmélyedés.

– Először is ki az az emberi sokaság, aki egyes szám harmadik személyben, mítoszban gondolja el magát? Ez lenne a sokat emlegetett társadalom, aki/ami mintegy szuperlény önálló gondolattal bír?

– Azután miért kell, miért akarja az emberi sokaság egyáltalán elgondolni önmagát?

– És végül, a legfontosabb: honnan van, honnan kerül elő egyszer csak az a mítosz, amiben az emberi sokaság elgondolhatja magát?

   Az első kérdésre valóban, viszonylag egyszerű a válasz. Mivel itt éppen nem mítoszt akarunk alkotni, nem tételezhető és nem is tételezünk az emberi sokaság alatt valamiféle mitikus szuperlényt, mely önmagában vett egységként képes lenne elgondolni valamit. Az emberi sokaság önálló személyek sokaságát jelenti, és csak annyiban egység, amennyiben a személyek rendelkeznek egy közös tulajdonsággal. Ennek a közös tulajdonságnak létezhet sokféle megfogalmazása – tapintatos, lényegre törő, leíró, együttérző – mi itt egy enyhén provokatív formát választunk: azok, akik nem szeretnek gondolkozni.

   Bár egy ilyen megkülönböztetés szükségképpen kissé leegyszerűsítő, de azért a továbbiakra nézve remélhetőleg termékeny. Annyit mindenesetre eleve sugall, hogy nem tartozik bele a teljes társadalom, mivel azért feltételezhetően léteznek személyek minden korban, akik szeretnek gondolkozni. S ha így áll, a használhatóság érdekében lényeges tisztázni a gondolkozás „szeretetének” kritériumait.

   – Az szeret gondolkozni, aki egyetlen gondolatot sem vesz át mástól, hanem minden gondolatot önmaga gondol el.

   Persze, a mai kor mítoszában ez a gondolat eretnekségnek számít, hiszen szembe megy a „tanulás” misztikumával, az egymástól eltanulható gondolat hasznosságának misztikumával, a közbeszédben megkérdőjelezhetetlen rangra emelt tudástárházak és a személyek összeadódható tudását elgondoló társadalmi tudás koncepciójával. Holott az egymásból építkező tudásokhoz fűzött elképzelés nyilvánvalóan tarthatatlan. – Mi van, ha egyszer csak kiderül, hogy a gondosan összerakott tudásépítményben alul, egészen alul, esetleg már az alapokba hiba csúszott? – Dől az egész építmény.

    – Mi van, ha nem is csak úgy véletlenül csúszott be egy hiba, hanem valaki szándékosan építette be? – Mondjuk éppen azért, hogy majd egy ponton túl dőljön az egész építmény?

   A személy az életéből nem tudja kispórolni az EGÉSZ-re rálátást. Persze, azért jó lenne. Az egészre rálátni, rendkívül fáradságos, méghozzá főként azért, mert az ember általában nem szeret gondolkozni. Mennyivel egyszerűbb gondolati paneleket átvenni olyanoktól, akik megbízhatók, olyanoktól, akiknek hihetünk? – Na de miképpen dönthetnénk el, hogy egy adott embernek hihetünk, ha éppen olyan gondolati panelt szándékozunk átvenni tőle, amit mi magunk nem akarunk végiggondolni, következésképp fogalmunk sincs róla, hogy az átvett panel igaz-e?

   Láthatóan jó ez a felosztás: gondolkozni az szeret, aki nem kapható mások gondolatainak ellenőrizetlen átvételére. Ha valaki keresni akarna ilyen embereket, nagyon nehezen találna, és legkevésbé a ma oly magas piedesztálra emelt tudományokon munkálkodók között lenne esélye találhatni, hisz a tudomány módszertana eleve a gondolati építményre apellál. A gondolkozni szerető embereket tehát a mai intellektuális eliten kívül – ha tetszik fölül – kell keresni, és bizonyosan nagyon kevesen vannak. Mindenki más pedig az emberi sokaság.

   A következő tisztázandó kérdés szintén nem oly bonyolult, hogy ugyanis ez az emberi sokaság miért igényli elgondolni magát, és ha már igényli, miért épp egy mítoszban kézenfekvő ezt megtennie?

   Mondják, az ember tudatos lény. Egy ilyen állítással ugyan mi nem értünk egyet, de kétségtelenül van az embernek valamije, amit tudatnak lehet nevezni, s az ember ezzel, vagy legalább részben ezzel a valamivel önvezérli magát. Többnyire ez a valami határozza meg, hogy pl. valahol jobbra forduljon vagy balra, simogasson vagy üssön, kivesse magát a tízedik emeletről vagy örömmámorban ünnepeljen. És ez a valami a létezés megtapasztalásában felfejthető ok-okozati összefüggések alapján működik. Tudatos cselekvésnek pedig általánosságban az nevezhető, amikor valaki egy kívánt okozat eléréséhez szándékosan képes az okozatot kiváltó okot vagy okokat megalkotni. A tudat tehát az a valami, amiben előbb van meg az okozat, és abból fog következni az okozat szolgálatába állítható ok. Másképpen a tudat az, amivel az ember birtokba kívánja venni a jövőt. Ehhez képest is másképp: mivel egyébként minden cselekvése önmagára irányul – önmagát akarja ilyen-olyan körülmények közé juttatni, önmagát akarja ilyenné-olyanná tenni –, a tudat az, amivel az ember önmagát akarja birtokba venni.

   Azonban furcsa egy portéka ez a tudat, mert bár fokozatosan alakul ki a megtapasztalások bázisán, amire csak irányulni képessé válik, azt mintegy mohón megkívánja, s tűrhetetlenné válik számára, ha tárgya fölött az ellenőrzése nem teljes, vagyis nem tart kézben tárgyának minden jövőbeni okozatához vezető okot. Ez az igénye oly heves és mondhatni „öntudatlan”, hogy belső nyugalma megőrzése végett képes hitetni magával tárgya fölötti ellenőrzésének teljességét olyankor is, mikor kisebb körültekintéssel is szembeötlők ellenőrzésének tátongó rései.

   Ugyanígy, mikor a tudat a pubertásban kezdi felfedezni önmagát, a tudatot birtokló személyt, jóllehet rendkívüli távolságban van önmaga birtokbavételi lehetőségétől, nem tűrheti az ellenőrizetlenségeket maga körül. És ha kisebb idődimenziókban képes is átsiklani nyilvánvaló kilengéseken, mint pl. egy kar elvesztésével bebizonyosodó tudati inkompetencia, a végcélt, a személy létezésének teljes célját illetően a legönáltatóbb módon kapaszkodik bele a saját kompetenciájának illúzióját fenntartani alkalmasnak látszó fogalmakba, fogalomrendekbe. Ezen a ponton pedig megtörténik a nagy találkozás, mert az emberi sokaság, amelyik nem szeret gondolkozni, a mítoszban kapja meg azt a fogalmi rendet, melyben lehetővé válik a tudatnak önmagát az ellenőrzöttség látszatában elgondolnia.

A harmadik kérdés (honnan kerülnek elő a mítoszok?) tisztázása előtt ide kívánkozik két megjegyzés.

Először is – mondhatni – szerencsés korban élünk, mert bár visszafelé meglehetősen halványuló módon, de azért egyszerre három mítoszra van rálátásunk. Ezek a középsőhöz koordinálva: a kereszténység előtti, a kereszténység és a kereszténység utáni mítosz. Állásfoglalásunk vonatkozásában itt senkinek ne maradjon kételye – ha ezen mítoszok minőségét, gondolati mélységét, összetettségét csak felületesen is összevetjük, bizony az idővel haladva a fokozatos és teljes elhülyülés jeleit fedezzük fel.

Másodszor – és ami miatt egyrészt a mítoszok hangsúlyos szerepet kapnak a RÉSZ ÉS EGÉSZ tárgyalásakor, valamint ami miatt bátran nyilatkozhatunk a folyamat elhülyülő jellegéről – mindhárom mítosz legjellemzőbb vonása a RÉSZ ÉS EGÉSZ problémájához, mint alapproblémához való viszonya. Ennek megfelelően, a további fejezetek során éppen a különböző mítoszok viszonyrendszerében tárul fel leginkább a RÉSZ ÉS EGÉSZ kapcsolatáról alkotott gondolat súlya a létezésben.

Visszatérve eredeti kérdésünkre, bizony a mítoszok nem az égből pottyannak az emberek közé. Tulajdonképpen az eddigiek alapján létezik egy egyszerű és rövid válasz: a mítoszokat a gondolkozni szerető emberek alkotják a gondolkozni nem szerető emberek részére. Azonban bármennyire megnyugtatóan egyszerű logikával lehet eljutni erre a megállapításra, következményi szintjei nagyon is idegborzolóak lehetnek. Íme egy egyszerű felvetés:

(Illusztrációként főként a keresztény mítoszra támaszkodunk, de ez semmiképp sem a kereszténység lejáratására irányuló törekvésből, vagy valamilyen keresztényellenességből következik.)

A mítoszok általában nem foglalnak állást magukról úgy, mintha emberen kívüli, emberen fölüli, adott esetben egyenesen valamilyen értelemben felfogható istentől származnának. A Bibliában is alig van ilyen hely. (Ezekkel foglalkozni profán értelemben, persze, az igazhívők (gondolkozni nem szeretők) számára szentségtörésnek számít.) Ilyen pl. a Tízparancsolat, amit a Biblia egyenesen isten közvetlen megnyilatkozásának állít be. A mítosz alkotóinak erre jó okuk volt, és azt a mélységi ismeretet, amire alapítva működési pályájára állították ezt a motívumot, az idő minden vonatkozásban visszaigazolta, hiszen mintegy 3500 év távolából is hat, és meghatározóan befolyásolja emberek millióinak életét. Más kérdés, hogy amennyiben vizsgálat tárgyává tesszük a motívum tartalmi elemeit (ma ezzel kapcsolatban viszonylag könnyű dolgunk van), azért nagyon gyorsan lehull a lepel. ‑ Mert ezek a parancsolatok a legkezdetlegesebb, legelemibb szabályai egy működőképes emberi társadalomnak. Ilyen szabályokat olyan, korábban társadalomként nem működő „társasággal” lehet és kell közölni, amelyiket valamely oknál fogva a jövőben összerendezett társadalomként akar valaki működtetni. – Na mármost, indokolt lenne egy ilyen legelemibb szabályrendszernek Istentől elhangoznia, ha működő társadalom eladdigg a Földön még soha nem lett volna. Hát akkor Isten az, aki nekünk, embereknek, ezt a jó dolgot kitalálja, és a hozzá szükséges alapszabályokat velünk közli. – No de elég lett volna kicsit arrább tekinteni, arra az Egyiptomra, ahonnan a zsidók épp elmenekültek, és rögtön látható lett volna, hogy ott néhány ezer éve már létezik működő társadalom, vagyis ott ezeket a minimálszabályokat réges-régen ismerik.
Nem akarunk itt sem kultúrák közötti vitákat élezni, sem valláspolitikai kérdésekbe beletenyerelni, csupán érzékeltetni a mítoszteremtés három rendkívül lényeges aspektusát:

– A mítoszt a gondolkozni szeretők olyan szellemi távolságban hozzák létre a gondolkozni nem szeretőktől, amire az utóbbiaknak nincs rálátása.

– A gondolkozni nem szeretők számára a mítosz olyan meghaladhatatlan szellemi képződmény, amit csakis emberen kívülinek, vagy akár isteni eredetűnek gondolhatnak el. Továbbá a gondolkozni nem szerető ember számára a gondolkozni szerető ember valóságos isteni funkciókban működik, legalábbis abban az értelemben, amennyire egy gondolkozni nem szerető ember tudata az „isten” fogalomra rátágulni képes.

– A gondolkozni szerető ember nem csupán szórakozásból alkot mítoszt, hanem azért, mert célja van vele. Célja van a gondolkozni nem szerető emberek sokaságával. Ez a cél nem feltétlen rossz. De nem feltétlen jó. Éppen olyan, mint az azt elgondoló ember. Viszont ha jó, ha rossz, célját keresztül fogja vinni, és ennek a gondolkozni nem szerető ember kiszolgáltatott. Vagyis, a gondolkozni szerető ember a mítoszon keresztül vezérli a gondolkozni nem szerető embert.