Utóirat a jövőről

Kénytelenek vagyunk itt egy egyszerű elhatárolással élni, és ehhez az elhatároláshoz legalkalmasabb a bejegyzésekben érintett „metafizika” fogalmat használnunk. Így a korábban megfogalmazottakkal összhangban megkülönböztetjük azokat az embereket, akik maguk is használják és érvényesítik szemléletükben azt a vertikális irányt, ami a metafizikai gondolkozás lényege, s ilyen módon aktív művelői a metafizikának, valamint azokat, akik esetleg értik vagy érteni vélik ugyan a metafizikai gondolkozás általunk vázolt lényegét, de aktívan nem művelik, esetleg nem is értelmezhető számukra a valóság ilyen megközelítése.

– Nos, mivel a metafizikai szemlélet szerint minden megvalósulás oka csakis a vertikális fölöttesben kereshető, amibe az adott megvalósult beágyazott, lényegi ok-okozati összefüggések kizárólag vertikálisan, tehát metafizikai értelmezésben tárhatók fel. Ennek megfelelően pl. egy hadvezér soha nem fejtheti meg ellenségének mozgásából a valódi célját, hanem éppen fordítva, csak valódi metafizikai céljából fejtheti meg a mozgását. Továbbá, ha egy hadvezér nem ismeri ellensége valódi célját, akkor eleve elveszett. Számára az ellenség mindig kiszámíthatatlan marad. Sem támadni nem tudja, sem védekezni nem tud ellene, s mindig egy természeti csapás kiszámíthatatlanságaként fog hatni megjelenésének időpontja és aktivitásának jellege, amivel szemben csak pánikreakciói maradnak.

Ezzel szemben, aki látja ellensége metafizikai célját, annak a számára minden ellenséges mozdulat érthető, várható és átlátható.

Alább teszünk néhány egyszerű megállapítást arról, hogy a jelenlegi hatalmi akarat milyen irányban fogja a közeljövőben átformálni az emberiséget. Méghozzá jelen állás szerint ez az átformálás lényegében akadálytalanul fog lezajlani néhány évtizedes időtávlatban, jóllehet mindig lesznek ellenzői, akik úgy fogják érezni, hogy hősies harcot folytatnak a folyamat ellenében. Ez azonban a hatalom szempontjából nem zavaró, sőt, nagyon is jól használható és csupán az időtényező szempontjából esik számításba. Azonban egy valamirevaló hatalom időn kívüli.

Ennek a viszonylatnak a megértéséhez nagyban kell gondolkozni. Például el kell tudni képzelni azt, hogy egyszerűen és kézenfekvően létrejöhet egy reális és működőképes hatalmi akarat, mely néhány ezeréves távlatban a Föld lakosságát túl kívánja szaporítani, s koncepcióját a legtermészetesebb módon képes is megvalósítani. Ha pedig valaki számára egy ilyen gondolat abszurd, úgy ezzel, mint gondolati teljesítménnyel önmagát azok között reprezentálja, akikkel megtörténnek a dolgok, megtörténik az élet, aki nem ura sem másnak, sem önmagának, vagyis a fenti elhatárolásban kétségtelenül a metafizikai szemlélet nélküliek közé tartozik, a sokak közé, akik a megfoghatatlan hatalmi akarat mindenkor mesterséges szabályrendszerének labirintusában az öntudatlan „követők”. Ha balról fújja őket a szél, akkor jobbra mennek, ha jobbról fújja őket a szél, akkor balra mennek.

Nekik a hatalmi akarat itt megfogalmazott céljai minden alapot nélkülöző esetlegességként hatnak, mivel esetlegesként élik egész életüket, esetlegesen jobb vagy esetlegesen rosszabb körülmények közé kerülve, mint az őzek a hét bő és a hét szűk esztendő idején, s ha „véletlenül” az ember túlszaporodik a Földön, számukra az is csak egy esetleges körülmény. Metafizikai szemléletben azonban világos, hogy ami uralkodik, az a gondolat minősége. És nincs lehetetlen.

A hatalmi akarat néhány jövőre irányuló, meghatározó célja:

1. A hierarchia tudatának eltörlése.

Vigyázat, ez nem a hierarchia eltörlését, hanem csak a hierarchia tudatának eltörlését jelenti. A hierarchia egyébként eltörölhetetlen, mivel ez a teremtés rendje. A hierarchia önmagában sem nem jó, sem nem rossz. Jó akkor, ha az életet támogatja, rossz akkor, ha életellenes. Az a hierarchia, amelyik a hierarchia tudatának eltörlésére törekszik, csak életellenes lehet, mivel a tudatot virtualizálja. Módszere az emberek egyenlőségének elve, mai narratívában leginkább a „demokrácia”, mint a tudat uralmának eszköze. Az önmagát egyenlőnek elgondoló ember az önmagát nyilvánossá nem tevő hierarchia számára teljesen kiszolgáltatott.

2. A hierarchia tudatával összefüggésben a metafizika transzcendens irányának tudatból való eltörlése.

Ennek első lépése a létszakralitás eltörlése volt, aminek keretében a szakralitást vallási tudatformákba zárták. Következő lépése a vallási tudatformák eltörlése és a tudat bezárása az érzékek aktuális szintjén matériaként megragadható szűk gondolati rezervátumba. Módszere az érzékek végsőkig izgatása étvágyra, ízekre, szexualitásra, virtuális vízióra (technika), s a felizgatott érzékek lebegtetett kielégítése.

3. Az ősiség, a származás tudatának eltörlése.

Annak a ténynek a tudati eltörlése, hogy a személy létezése kizárólag az ősök akaratának következménye. A személy valósága az ősök akarati láncolatában teremtődik. Amennyiben ez az akarati láncolat megszakad, vagyis a személy csupán önmagára irányul, nem vállal áldozatot az ősiségi láncolatba kapcsolódás által a jövőbe hatolásért, azaz vágyát, valóságvízióját nem termékenyíti gyermekké, az emberiség megszűnik.

Az ősiségi lánc megszakításának módszere az ember individualizálása, önmagára irányítása, generációs ellentétek kiélezése, a fiatal generációk kivonása a szülői térbe ágyazottságból. Az előző két pont megvalósulása önmagában is maga után vonja ennek a célnak a megvalósulását.

4. A vérségi tudat eltörlése.

Szorosan összefügg az előző ponttal. A szülő és a gyermek vérségi összetartozási tudatának súlytalanná alakítása. Természetesen olyan fázisban válik aktuálissá, amikor már az ősiségi láncolat transzcendens jelentése nem merül fel. Megindul a nemzetek összemosása, összekeverése, szintén egyenjogúsági alapon.

A gyermek a felnőtt számára ösztönösen vágyott élvezeti cikké válik, aki megmagyarázhatatlan ösztönérdekek miatt kell neki. Mindegy, hogy honnan, de kell. Mindegy, hogy milyen módon, de kell. Ha valamiért a saját nem megy, akkor kell a másé, vagy kell a mesterséges megtermékenyítéssel világra jövő, vagy kell az idegen férfi ivarsejtje által mesterséges megtermékenyítéssel világra jövő, vagy kell majd a későbbiek folyamán valamilyen mesterséges géntenyészet. Hatékonyak még a minden áron élni akarás jegyében alkalmazott szervátültetések, génsebészeti eljárások, őssejtre alapított korrekciók. Ezek mind az ember vérségi valóságával szemben egy csupán kibernetikai értelemben önazonos egység tudatosítását támogatják.

5. A nemi (szakrális) tudat eltörlése.

Első közelítésben a nemiség szakralitása került feláldozásra a vallásokban megtámadva. Második megközelítésben a nemi preferenciák kerültek és kerülnek feláldozásra a materiális logika oltárán, ahol az egyenjogúsági eszmekörben kétségtelenül lehetetlen bizonyos preferenciájú nemi összetartozás, egység, egyesülés többivel szembeni kiemelt kezelését indokolni.

Módszere a nők elférfiasítása és a férfiak elnőiesítése, az azonos neműek kapcsolatának érinthetetlen közerkölccsé emelése, valamint az előző négy pont következményeinek okos használata.

6. A világ organikus egységtudatának eltörlése.

A szerves világgal való együttműködés és kapcsolat, a valóság minden szinten meglévő teremtési lehetőségének eltörlése. Steril, mesterséges világ és vegetációs környezet kialakítása művileg kreált létproblematikával, ahol a tudat számára egyedül a mesterségesen keltett „érdekes” ingerek maradnak, melyek kielégítése érdekében olyan munkára fogható, aminek értelme kívül esik mindenkori ingerzónáján. Ez a cél már ma is nagymértékben megvalósul a „munkahelyen”, ahol az elvégzett munka eredményéhez a „dolgozónak” semmi köze, nem is érdekli, hanem csak az érdekli, hogy a munkájáért kapott bér a már ma is mesterséges ingerkörnyezete milyen szintű kielégítésére alkalmas. Jelenleg főként a „munkahelyek” szervezettsége marad el messze a hatalmi célkitűzéstől, mivel csak és főként statisztikusan szerveződnek a hatalom médiumaiként a megfelelő irányba. Később a statisztikus lazaságba beleférő egyénieskedés fokozatosan visszaszorul a munkaadói oldalon, és helyet ad a jótékony globális tervezésnek.

– Ne a „Szép új világ”-ra tessék gondolni. Az csupán üres materiális szemléleten alapul. A valóság mintegy észrevétlen fog átalakulni: átalakul az, ami természetes. Megoldottság lesz.

Végezetül

  Reményeink szerint adhattunk néhány benyomást az elmúlt időszakban közölt 30 bejegyzésben arról, hogy az a világkép, amit a globális kultúra kizárólagosként közvetít és erőszakol, üres és esetleges. Továbbá, hogy  létezik a valóság megközelítésének ettől lényegesen érvényesebb és igényesebb lehetősége. És talán még arról is, hogy az itt közölt írások nem ötletszerűek, hanem rendszert alkotnak. Olyan rendszert, ami éppen a valóság megismerésének egy igényesebb törekvéséből származik.

  Amennyiben fenti szándékunkból valami teljesült, úgy valószínűleg mindent megtettünk, amit ez a megjelenési forma és ez a műfaj megenged. A továbbiakra nézve pedig, amint a Mester mondta:

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek."
[Mat. 7:7]

A szakrális művészet IV. (Joe Wright: Büszkeség és balítélet)

(a bejegyzés értése nem nélkülözheti a film megtekintését)

Csupán a viszonylatok egyértelműsítése végett: Létezik Jane Austen Angliában kultusszá vált azonos című regénye, amit számos változatban adaptáltak filmre, s amit Joe Wright is egyik filmje alapanyagául választott. Annak megértéséhez, hogy Joe Wright alkotása mennyire nem adaptáció, hanem önálló mű – jóllehet, ha Jane Austennek módja lenne megtekinteni, feltehetően nagy élvezetét lelné benne és nagyon is összhangban találná saját mondanivalójával – érdemes legalább belenézni a szándékoltan adaptációnak készült filmekbe. Lehetnek közöttük nagyon jól sikerültek, de mindenképpen világok választják el ettől a megfoghatatlan virtuozitással, mély átéléssel és szeretettel megkomponált, életteli alkotástól.

Joe Wright nem korhűségre törekedett, hanem annak a lényegnek a megragadására, ami a könyvben is, a filmben is időtlen, aminek a közvetítésére ma már nagyon kevesen vállalkoznak, kevesen vállalkozhatnak, hiszen akik ezzel a lényeggel érintkezni tudnak, kiveszőfélben vannak, hát még akik az átélés intenzitásában megidézni is képesek.

Ez a film mondhatni idegen, sőt korszerűtlen a mai filmipari termelés gyártmányai között. Mégis, talán tagadhatatlanul magas szakmai színvonala miatt, talán az illetékes ítészek ilyen irányú érzékenységének elvesztése miatt, egészen az Oscar díj közelébe férkőzően a nyilvánosság őrei által bebocsáttatást nyert. Ha figyelembe vesszük az alább kifejtetteket, illetve a legális véleményhatalmi koncepciókat, ez a helyzet csakis pillanatnyi elmezavarnak tudható be. Olyan értékek manifesztálódnak ugyanis benne, melyeket a szabadnak álcázott, de nagyon is fölülről vezérelt globális kultúrpolitika szívós módszerességgel igyekszik törölni a kultúrából, a fogalmi rendből és egyáltalán az emberi tudatból.

Joe Wright

A blog műfaji sajátosságai miatt nincs itt lehetőségünk hosszabban időzni a rendező személye körül, akinek családi háttere – akár szocializációs környezetét, akár házastársát, Anoushka Shankart (Ravi Shankar lánya) tekintve – enged következtetni tradicionális kötődésekre, nincs mód a tradíció látens európai jelenlétének és amerikai hiányának elemzésére, és általában nincs mód mindannak a gazdagságnak a feltárására, amitől annyira intenzív ez az alkotás. Csupán a metafizikai szerkezetet, és a szerkezetet élettel feltöltő jelenetekből kettőt van módunk kiemelni, melyek támasztékai a tradíció szakrális jelenlétének.

Anoushka Shankar

Védikus esküvői szertartás

Család

A metafizikában az élet alapja a háromság. A háromság vagy hármasság (a kereszténységbe már eredeti értelmét elveszítve és tartalmában is torzulva szentháromságként került át) két eltérő (nem ellentétes) lényegiség egységében jön létre. Vagyis a két lényegiség egysége egy új lényegiséget eredményez. Fontos látni, hogy ebben a formációban eleve benne foglaltatik egy olyan irány, amit a mai kultúra nem ismer. Ez pedig a fölfelé mutató irány, a kilépés, a meghaladás iránya (nem térbeli, hanem minőségi). Tehát a két lényegiség egysége több, mint a lényegiségek külön-külön. Az egységben magasabb rendű lényegiség jön létre. Ez persze csak egy absztrakt modell, ami soha nem ebben a steril formában valósul meg, mégis ez az alapképlet fedezhető fel az élet minden mozzanatában. Az ember esetében természetszerűleg a férfi és nő egységéről van szó. A férfi és nő egységének manifesztációja a gyermek. Ha kissé líraibban akarjuk ezt kifejezni: a gyermekben a férfi és nő boldogsága életre kel. A gyermek a legtöbb, amit a férfi és nő együtt jelentenek. A gyermek, a beteljesülés följebb van, mint a szülők, s a szülők szeme elől eltűnik a gyermek, aki magasabb minőség, mint ők.

Ez a metafizikai konstelláció teljes tisztaságában jelenik meg a filmben.

A történet eleve két síkon mozog, jóllehet minden a főszereplő, Miss Elizabeth körül forog.

Az egyik sík az, ahol Mrs. Bennet mozgatja a szálakat, a maga mágikus-boszorkányos módján mindent bevetve lányai kiházasításának érdekében (I. sík). Ehhez a síkhoz tartozik Mr. Bennet is és Elizabethen kívül a többi lánytestvér.

A másik sík az, ahol Miss Elizabeth és Mr. Darcy mozog (II. sík). A II. sík följebb helyezkedik el. Innen teljes a rálátás az I. síkra, viszont az I. síkról nem lehet érzékelni a II. síkot.

Vetnünk kell egy pillantást Mr. Bennet és Mrs. Bennet házasságára, ami a maga fásultságával, a mindennapok tennivalóiban feloldódó önfeláldozásával, mindenen túl lévő bölcsességével ellenpontja a lányok, az élettől duzzadó fiatalság körüli sürgés-forgásnak. Statisztáivá váltak saját történetüknek, melyben pedig valaha a még eladósorban lévő Mrs. Bennet körül nyilván ugyanúgy forgolódott a családja, s micsoda boldogság lehetett, amikor megkérte a kezét Mr. Bennet. S lám mivé lett a régi fény, a régi boldogság? Egy zsémbes öregasszonnyá, és a bölcsességét az összeütközések elkerülésére használó, kissé életunt öregúrrá. És ezen a ponton mindenképpen felvetődik a kérdés, hogy vajon ezért megérte az a nagy hűhó? Vajon a most lángoló nagy érzelmek majd ugyanígy végződnek? Mi végre is ez az egész?

Bizony a kérdésre az I. síkon lévő lányok esetében nem sok biztatót lehet mondani. Az egyetlen reményt a II. sík tartogatja.

Valójában Mrs. Bennetet legidősebb lányának férjhez adása köti le. Fejében meg nem fordul Lizzy sorsa. S miközben fondorlatai nyomán jól haladnak a dolgok az ígéretes parti felé, senkinek fel nem tűnik Mr. Darcy és Lizzy találkozásának súlya. Pedig ez a találkozás válik minden szereplő életének meghatározójává, jóllehet ők ebből nem érzékelnek semmit. Mindez egyetlen dolog miatt történhet így, mégpedig azért, mert Lizzy följebb van, fölsőbb síkon mozog, mint anyja, aki leginkább a nyomortól mentené a családot, följebb apjánál is, akinek bölcselkedése egyáltalán nem lát be lánya mozgásterébe, s csak gyöngéd apai ösztöneivel érzékeli annak a valóságát, ami őt meghaladja Lizzyben.

Mr. Darcy és Lizzy egymásra találtak – nem kétséges – rögtön az első pillantással, sorsszerűen és végérvényesen. Találkozásuk nem véletlen, hanem törvény. Ha úgy tetszik, Isten teremteni is azért kezdett, hogy ez a találkozás majd létrejöhessen. Azonban beteljesülésük előtt vannak akadályok. Mindenek előtt a bizonyosság hiánya. Hogy a másik tényleg AZ-e. Lizzy nem csupán vagyont hajhász-e, miként anyja nagyon is árulkodó jelei erre utalnak? S Mr. Darcy nem csupán egy társadalmi rang mögé bújt semmirekellő? Ennek minden kétséget kizáróan ki kell derülni, s kétségeiktől egymást nem kímélve harcolnak meg a bizonyosságért. Ameddig azonban a harc folyik, az élet felfüggesztődik. Még a már révbe érni látszó Jane és Mr. Bingley kapcsolata is fájdalmasan megszakad. Azután lassan tisztázódnak a dolgok, s ahogy a felsőbb síkon oldódik a feszültség, elhárulnak az akadályok az alsó szinten is, és végül minden elrendeződik.

A háromságok vázlata felülnézetben – kék alapon a beteljesült Bennet család, sárga alapon Lizzy és Mr. Darcy beteljesülési várakozása. Az élet az, ami az időben a hármassági beteljesülés irányába mozgósítja a résztvevők energiáit.

Mivel a sárga sík följebb helyezkedik el a kéknél, térbeli rálátással ugyanez így képzelhető el:

Mindez a film utolsó jelenetében válik teljesen egyértelművé, az apa és a lánya közötti párbeszédben, miután Mr. Darcy már megkérte Mr. Bennettől Lizzy kezét.

– Lizzy mondd csak, megbolondultál? Azt hittem, hogy gyűlölöd őt.

– Nem papa.

– Persze gazdag ember, az biztos. És több szép ruhád meg hintód lesz, mint Janenek. De boldoggá tesz ez téged?

– Van egyéb kifogása is, minthogy közömbösnek hisz iránta?

– Semmi egyéb. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember. De ez mit sem számít, ha tényleg kedveled.

– Tényleg kedvelem.

– Jó.

– Szeretem. Ő nem büszke. Én tévedtem eddig. Teljesen félreismertem. Nem ismeri papa. Ha elmondanám igazából, hogy milyen. Hogy mit tett.

– Miért, mit tett?

(Itt arra az időre, amíg Lizzy felfedi Darcy szerepét Lydia megmentésében, az udvaron idegesen várakozó Darcyt láthatjuk.)

– Szent ég. Vissza kell fizetnem.

– Nem. Ne mondja el senkinek. Ő nem szeretné. Félreismertük papa. Én jobban, mint bárki. Minden szempontból. Nemcsak ebben az ügyben. Mily ostoba voltam. Ő is rosszul vélekedett Janeről, és még oly sok egyébről, de ezt tettem én is. Tudja, ő és én, mi sokban hasonlítunk. Konokok vagyunk, papa!

– Tényleg nagyon szereted, igaz?

– Őszintén.

– El sem hiszem, hogy téged bárki megérdemel. De, győzedelmeskedtél fölötte. – Hát, teljes szívvel beleegyezem. Kevésbé érdemes embernek – Lizzy – nem is adnálak oda.

(Donald Sutherland egész élete, minden tudása benne van ebben a leheletfinom alakításban.)

Az apa, aki teljes félreértésben van, hisz nem is érzékelte a Lizzy és Mr. Darcy között szövődő kapcsolatot, s a férfiről éppen annál a felületes véleménynél ragadt le, ami az első benyomások alapján maradt a családban –, hirtelen látja, hogy a világ megfordult. Nem érti, miképp történhettek így a dolgok, de nem is kell értenie, számára elég, ha érzékeli, hogy egy olyan játéktérben, ahová ő nem láthat el, mekkora küzdelem árán állt be Lizzyben a fordulat. Mint apa, felfogja lányában azt a nálánál többet, ami belőle beteljesedett. Értelmét meghaladó kincs áll előtte: – El sem hiszem, hogy téged bárki megérdemel.

Még egy jelenetet kell megemlítenünk sajátságos nézőpontja miatt. A Mr. Bingley által rendezett bál végén indul [42:30] mintegy vezényszóra, midőn Mrs. Bennet már kissé kapatosan leönt koktéljával egy fiatalembert. Megtörik az események eddigi sodra, lassabb, nagyobb ívű kameramozgások, lágyabb, ugyanakkor határozottabb zene – hegedűk – eltávolodunk kissé a történésektől, de egyszersmind a dolgok mélyére látunk. Istennel, Jane Austennel, Joe Wrighttal nézzük Mr. Collinst, a sutaságát, a kellemetlenségét, az esendőségét és megbocsátunk neki.

Aztán ott van Mary, a bakfis szorongásaival és együtt vigasztaljuk Mr. Bennettel.

És végül Lizzy sötétbe rejtőzve, gondolataiba merülve, tétován de nem meghátrálva a feladat előtt.

Íme az ÉLET!

A szakrális művészet III. (id. Pieter Brueghel: Vadászok a hóban)

Azzal kell kezdenünk, hogy ez az illusztráció több oknál fogva inkább csak a kép korábbi megtekintésének élményét megidézni, vagy az érdeklődést felkelteni alkalmas. Aki azonban érdemi benyomást akar szerezni, annak legalább az eredeti méretben (162 x 117 cm) kell szemlélnie, nem beszélve olyan szempontokról, mint a színhűség, vagy az ecsetkezelés, mely utóbbi a legközvetlenebb kapcsolódás az alkotóhoz, a művet életre hívó szenvedélyhez. Annak, aki teheti, mindenképp figyelmébe ajánljuk Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban az eredeti művet.

Egyébként nehéz erről a képről bármit is mondani, pediglen azért, mert bár bőven találni rajta kielemezhető részleteket, azonban az, amitől hat, sokkal több és mélyebb, mint ami vizuális elemeiről vagy azok összhatásáról fogalmilag megragadható, és bármilyen szöveges kifejtésnek több esélye van az olvasót eltávolítani, mintsem közelíteni a lényeghez. Ha most mégis kísérletet teszünk néhány benyomás megfogalmazására, ezeket kéretik szigorúan szubjektívnek tekinteni, s bátran elfelejteni, mert ha van némi érvényük, úgyis a tudattalan tartományokban fogják kifejteni hatásukat. Az egyetlen, ami hiteles, az maga a kép, és az a hatás, amit a konkrét szemlélőre kifejt.

A művészettörténet ezt az alkotást realistának sorolja, ami számunkra felettébb különös. Persze, szerintünk a „realizmus” kategória önmagában is különös, mivel vagy minden műalkotást nagyon is realistának látunk, vagy egyiket sem. Például Picasso művei a saját mondanivalójához képest nagyon is realisták, jóllehet abban a látványvilágban, amit körülnézvén tapasztalhatunk, neki nemigen volt mondanivalója. Másrészről, ha szemügyre veszünk egy ún. hiperrealista alkotást, vagy akár egy fényképet, akkor annak vajon mennyi köze van a tapasztalati látványvilághoz? Sőt, vajon két ember tapasztalati látványvilágának mennyi köze van egymáshoz? Vajon, ha két ember ránéz ugyanarra a dobozra, ugyanolyan látvány képződik az elméjükben?

– Mi lenne hát a realizmus kritériuma? Egyfajta fényképszerűség? – Mert akkor Brueghel alkotása bizonyosan nem realista. Tessék csak figyelni a vadászokat. Nemcsak nem reálisak, de pusztán anatómiailag hibásak is. (Már amennyiben egy festményben az anatómiai realitás lenne a lényeg a vízióval szemben.) Ugyanez elmondható a kutyákról is. De ha a kép térszerkezetét kezdjük vizsgálni, szintén érnek bennünket meglepetések. Mintha nagy látószögű objektívvel lenne elénk görbítve a táj, meglehetős pontossággal a képátlók metszésébe helyezett fókusszal. Azután pedig mit keresnek a hamisítatlan németalföldi házak társaságában az Alpokból idecsempészett hegyormok?

– Nesze neked realizmus!

Tehát itt egy vízióról van szó, belső vízióról, melynek részletei talán kötődnek emlékfoszlányokhoz, de az egész valami ezektől mást, többet közvetít, a festő által éppen így és csak így kifejezhető látvány által.

– Ti vagytok a Föld sója! – mondá a Mester, midőn ránk emelé tekintetét.

Tél van, hó és nyugalom. Mégis, ott lappang valami drámai feszültség. A vadászok, akik éppen megérkeztek: kimerültek, eredménytelenek, szinte reménytelenek. A kutyafalka csak halványan hordozza a falkaságnak azt az elevenségét, ami egyik-másik tagjának rendszertelen meg-megálló tétovaságában szokott volt megjelenni. Ezzel szemben inkább összerendezett, s rendezettségében elgyötört. Oldalt viszont tűz ég – az egyetlen hely, ahol hangsúlyosan áradnak a meleg színek –, disznópörzsöléshez készülődnek, vagyis eredményesek abban, amiért a vadászok hiába fáradoztak, bár eredményességükben nincs hősiesség. Lent a völgyben pedig a befagyott, mesterséges geometriájú tavakon felnőttek és gyermekek játszadoznak önfeledten. A malom jégbe dermedve. Csak csöndje van és mozdulatlansága, s a beláthatatlanul kitágult pillanatban törölve minden működés. A szerkezet kívül került a létezésen, a korcsolyázók kacagásával az élet mégis a tájba hatol. És van aki gondos, nem csupán önfeledt. A malom hídján egy öregasszony rőzsét cipel, lent a fákkal szegélyezett úton megrakott lovaskocsi halad.

Álmodunk tán…(?)

Szinte mi is a vadászok között érkezünk meg, érezzük a hideget, tagjaink elgémberedve, de ím itt a falu, itthon vagyunk. Közöttünk a fák – bár rejtőznek mélyen önmagukban – azért jelen vannak, s vezetik figyelmünket ültetésük geometriáján kicsiny messzi falvak templomtornyaiig – ott is otthonok – meg fölfelé, koronájuk vékony ágaival átszőve az eget, helyet adva e magasabb dimenzióban az ott lakó fekete madaraknak. S ím e bennünket föntről csöndben figyelő lelkek egyike ellibben társaitól, hozzájuk és a fákhoz viszonyított helyét a tudatunk számára pontosan határozva meg, berendezi a teljes térszerkezetet, amint ebben az örökkévaló pillanatban ölelőn görbül mindannyiunkra. Itt vagyunk a képben, mégis kívül. Úgy vagyunk, mint Isten, aki szeret és vágyva vágy közénk.

– Bár érkeznénk velük vadászként reménytelenül, bajlódnánk minden gondjaikkal, taposnánk a havat, fáznánk helyettük! Át- meg átjárjuk lelküket, de arcuk nem fordul felénk, és érinthetetlenek.

– Ti vagytok a Föld sója!

A szakrális művészet II. (Ernest Hemnigway)

Amint az I. részből kiderülhetett, nem oly egyszerű a dolgunk a szakrális és a profán művészet szétválasztásánál, mint azoknak, akik szakrális alatt egyházi, profán alatt pedig világi művészetet értenek. Sőt, indokolt lehetne az itt vázolódó szemlélet művészeti argumentációjának tisztázása végett egy másik művészettörténetet megírni. Azonban, ha egy ilyen vállalkozás nem is lenne hiábavaló, semmiképp sem olyan fontos, mint a jelen kultúra számára, mely adminisztrációjában él. Mi nem foglalkozunk kultúrával az életen kívül, számunkra csak az élet van, és azon belül jelenhet meg, jelenik meg a művészet, ha rítus, vagy mágia. Ebből következően a mi nézőpontunkból tökéletesen érdektelen a fejlődési koncepciójú művészettörténet, különösen a XX. sz. elejétől kibontakozó akadémizmus kontra modernizmus vita, melyen belül nem mintha az akadémizmust nagyra tartanánk, de az akadémizmus tagadásában fontoskodást is legalább olyan szűklátókörűnek. Általában érdektelenek az önjelölt művészek, önjelölt zsenik, önjelölt okoskodók, akik elismerésre vágyva saját igazukat vagy rögeszméjüket akarják érvényesíteni, elfogadtatni, népszerűsíteni a sokaság között. Ezzel szemben művésznek azt tekintjük, aki tudatos mágiát űz (táltos) vagy elhívásnak engedelmeskedik (sámán) [ld. Táltosok, sámánok és kuruzslók], tehát egyik esetben sem tetszeleg, hanem mindentől független öntörvényűséggel a dolgát végzi.

Eligazító ereje lehet a kérdésben egy Balczó András szájából még a 70-es években elhangzó rövid mondatnak, amit ő a róla készült filmmel járva az országot, zártkörű előadásokat tartva a Bibliából idézni gondolt. (Léteznek ugyan a Bibliában ezzel a metafizikai tisztaságú mondattal rokonítható mondatok [pl. Jer 17:5], csak épp – nem véletlenül – ez a letisztultság nem jelenik meg ott.)

Átkozott, aki emberben hisz.

– Tessék vigyázni, nem átkozódásról van szó, hanem egy definitív megállapításról. Akinek az életét mozgató hite emberhez vagy emberekhez kötődik, az menthetetlenül eltévedt. Akinek célt jelenthet emberi közösségben elért siker, az bezáródott.

Nem kívánunk negatív példákat sorolni, annál is inkább, mert sokszor egy személyen belül is keverednek a motívumok. A megfelelő konkrétság és tiszta fogalomalkotás végett azonban figyelembe ajánljuk Csontváry Kosztka Tivadart, a nagy sámánt, akinek élete az elhívás, a megalkuvás nélküli következetesség, az aszketikus áldozatvállalás, a teljes érdeknélküliség és a semmihez sem igazodó öntörvényűség ellentmondásmentes megvalósulása.

Megjegyezzük még, hogy a szakrális művészet öntörvényűségével együtt sem romboló, határozott de nem elutasító, mozgatója pedig a szeretet.

Igazolványkép: a tekintet mélysége

Ernest Hemingway (1899 – 1961) olyasvalaki, akit talán keveseknek jutna eszébe szakralitással gyanúsítani, s feltehetően neki sem voltak önmagáról ilyen jelleggel megfogalmazható képzetei. Olyan korban élt, amikor a világ meghatározó fele, különösen Amerika a végsőkig kiüresedett és formálissá vált vallásosságával átcsúszott a teljes elvilágiasodásba, olyan színpadot teremtve az életnek, ahol a gépek végső uralomra jutása előtt még hihető volt a természet természetessége, a küzdelem, a hősiesség, a jóakarat, a cselekvés átláthatóságának valóságossága még akkor is, ha az utókor már egyértelműen felfedezi mindebben a berendezett színpadot.

Ezen a közegen sem emberként, sem íróként nem látott át, viszont kitöltötte, méghozzá olyan nagyszabásúan, ahogyan egyáltalán lehetett, átélte és a szó legszorosabb értelmében gyakorolta legszélsőségesebb formáit, életével és irodalmával teremtve meg azt a mítoszt, ami még utoljára nem életidegen, utoljára ad lehetőséget a valóság megragadható vetületeivel azonosulni. Szerelemről, helytállásról, néma hősiességről ír mindig az „erő” jegyében, amint egy férfihoz illik. Éppen ezért művei ma idejétmúltak. A mostani fiatal generációk már nem értik. Nemcsak azért, mert már nemigen vannak „férfiak”, de eltűntek azok az értékek is, amiért még magyarázkodás nélkül érdemes lenne helytállni, s különösen érdektelen és átélhetetlen egy oroszlánvadászat a szűkös rezervátumok mostani állapotának ismeretében, vagy egy kardhal kifogásának próbatétele, mikor a sajtó a halállomány védelméért folyó kétes értékű demonstrációktól hangos.

Amerikában őrzik még ugyan a kultuszát, ezt azonban az irodalomtörténészi érdekeltségeken kívül a fiatalokban csak a szülőktől és nagyszülőktől örökölt nosztalgia élteti. Mind több fanyalgó kritikai észrevétel hangzik el stílusáról, méghozzá mértékadónak számító közéleti szintekről is, ami nyilván azért történik meg, mert az egyébként nagy gonddal megrajzolt mítosz már nem átélhető. A nem csekély munka árán kikísérletezett minimalista fogalmazás, mely az üzenetét nem abban közvetíti, amit kimond, egyre kevésbé gyújtja lángra az olvasói fantáziát. Mellesleg, mi sem azokat a nem túl gyakran megjelenő „bölcsességeit” értékeljük nagyra, melyekre néhány művét kétségtelenül kihegyezte, s az idők folyamán irodalmi közhellyé váltak, annál is inkább, mert különösebben bölcs embernek sem tartjuk. Viszont mély, tiszta és bátor volt az átélése, ami miatt képessé vált a létezés legegyszerűbb motívumaiig lehatolni, arra a szintre, ahol a konkrétumok egyben szimbólumok is, önmagukon messze túlmutató, a kimondhatatlan lényeget megidéző metafizikai szimbólumok, melyek explicite nem nevezhetők meg, mégis az idő múlásának közegében a történések észrevétlen formálódó viszonyrendszere képes megidézni.

– Mi a szimbólumértéke az esőnek?

Erre a kérdésre talán kevesen tudnának válaszolni. Mégis, ha összefüggésbe hozzuk az esőt a sírással, a könnyel, a könny sós ízét a tenger sós vizével, valami elkezd áthullámozni a Földön, a világon – élet van, s a kajütablakon befújó keleti szél Isten lehelete.

A szimbólumok elérésének azonban ára van. Közel kell menni az élethez és közel kell menni a halálhoz. És csak ha valakiben van bátorság a halál közelségét is megélni, akkor tudhat egyszer olyan felütéssel elkezdeni egy írásművet, a létezés közepébe belecsapva, amivel csupán olyant mond, amit bárki megtapasztalhat és általában meg is tapasztal, jóllehet elmegy mellette, mígnem olvasva, elolvasva megérinti a súly, az élet súlya, az elmúlás:

Második feleségével

„Azután egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a Place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret…” (Vándorünnep: Kávéház a St.-Michelen)

Hemingway elment Afrikába oroszlánra vadászni. Nem félt az oroszlántól, megölte az oroszlánt, de tisztelte. Kifogta a tengerből a nagy halat, de tisztelte. Pontosan tudta, hogy az oroszlán is és a nagy hal is annak a létezésnek az útját járja, ami több mint ő, és ami találkozásukkal egyikük számára nemcsak visszavonhatatlan fordulathoz ér, de a fordulattal be is teljesedik.

Spanyolországban bikaviadalra járt, és nem az értelmetlen kínzást, az öldöklést, hanem a bátorságot, a helytállást és a drámát kereste benne, és tisztelte azt a dramaturgiát, melyben látszatnak nem volt helye.

Háborúkat járt meg, mert hitt olyan eszmében, ami nemcsak az életnél, de a halálnál is több, amiért úgy, mint a szerelemben, bátran oda lehet adni az életet.

Mindenhol és mindenben az önmagán túli jelentést kereste, azt ami megnevezhetetlen de megkérdőjelezhetetlen, amit mi a lét szakrális beágyazottságának nevezünk.

Szinte mindegyik képén érzékelni a beállítottságot.

Itt is tudja, hogy fényképezik, de talán túlságosan fáradt

elvárt pózok mögé rejteni jelenlétének súlyát.