A szakrális művészet I. (Koordináció)

Azok számára, akik figyelemmel kísérik ezt a blogot, talán lassan felrajzolódik egy olyan világszemlélet lehetősége, mely kívül van minden vallásként felfogható tudati képződményen, ilyen módon az „isteni” anyag vallásán is, következésképp nem – vagy szinte egyáltalán nem – rendelkezik abszolútnak gondolható kapaszkodókkal, nem kínálja, nem kínálhatja a mindentudás érzetét, viszont benne ring az örök valóságban. Nem birtokolja Isten definitív üzeneteit, hisz látván látja, hogy fölülről lefelé üzenni Isten és ember egyaránt képtelen, és nem a szándék hiánya miatt, hanem az alul lévő felfogóképességének hiánya miatt, amin áttörni sem embernek, sem Istennek nem lehet. Ebben a világszemléletben a kereszténység kétpólusú elképzelésével szemben – melynek egyik pólusán a matériába zárt, végtelenül korlátolt ember, másik pólusán a végtelenül  cselekvőképes Szellem – matéria nem értelmezhető, hanem csak egymást burkoló cselekvőképességű szellemek/istenek/emberek végtelenje, akiknek legkülső, abszolútnak tekintett absztrakciója Isten, de akit nem megnyilvánultan, viszont teljességében tartalmaz a legbelső Mag is. Mi, akik embernek nevezzük magunkat, ennek a végtelen rendnek köztes helyén keringünk egy minket tápláló ismeretlen fényességű Nap körül, s keringetjük magunk körül szeretett „gyermekeink”, kik vágyva-vágynak minket. Mindenkinek van alul, ami ismert, és mindenkinek van felül, ami ismeretlen, ami titok, de amibe ágyazottan létezik. Ez a titok, amiben egyetlen közös, hogy mindenkinek följebb van – mert egyébként mindenkinek más – hagyja magát megismerni, hagyja magát megérinteni annak, aki rányílni akar, s mindenki rajta fölfelé lépdelve tart, ahol éppen tart. Ez a titok a Szentség, amin mint vékony pókfonálon, pókfonálnál vékonyabb fénysugáron létezésünk függ.

A létezés egymást burkoló gömbjeinek rendjében a bármely köztes szinten tartózkodó ember kifejezi, működteti, megformálja lefelé és fölfelé irányuló aktivitását egyaránt. Fölfelé irányulásának neve rítus, lefelé irányulásának neve mágia (mágia az, aminek ő a magja). Mindkettő szakrális tevékenység. Mindkettő művészet. Mindkettő művi, tehát önmagától nem jelenlévő, hanem csak akarattal megidézhető kifejezés, melynek célja a szakrális rend tudatba emelése, illetve művelése, vagyis szakrális mű-vészet.

A szakrális művészet nem egyszintű, mint az a kereszténységben eltorzulva értelmeződik. Mintha csak az lenne szakrális művészet, ami a pólusokra kikényszerített Isten és ember közötti viszonnyal foglalkozik. Nem is beszélve az anyagba zárt ember eszméjének hatásáról, mely miatt az Isten-ember viszony is képes materiális szintre profanizálódni, különös tekintettel a nyugati kereszténység művészetére. Szakrális művészet a szakrális rend bármelyik szintjén létrejöhet, amennyiben képes az adott szintről való felfelé vagy lefelé irányulást ténylegesen artikulálnia. Az a felfogás, amelyik az artikulációk e végtelen birodalmából bármit kizárni kíván, vagy egyetlent, vagy csupán néhányat akar kivételezettként pozícionálni, ezzel a mágiájával önmagát a szakrális rendből kizáró démont szabadít el.

Fentiekből következően, ebben a rendben tudatos, értelmes cselekvés csakis szakrális művelet lehet, s az ilyen cselekvés mindenkor az adott szintről fölfelé vagy lefelé irányuló, azaz vertikális megnyilvánulást jelent, jóllehet korlátlan mód van valamely szinten belül maradó cselekvésekre is, bár ezek tudatossága mindenkor korlátozott, mindenkor kérdéses a vertikumban értelmezhetőségük, még akkor is, ha végső soron bármely horizontális motívum magában hordozza a vertikális irány tudatosodásának-, vagy legalább létezése megsejtésének lehetőségét, mely esetekben nem kérdéses az egyébként horizontálisnak indult cselekvés vertikumba tagozódása.

Ha a rendszerben a szakrális művelet, avagy szakrális művészet ilyen módon értelmezhető, úgy értelmezhetővé válik a profán cselekvés, művelet vagy művészet is: Profán az a cselekvés, amelyik nem rendelkezik vertikálisan értelmezhető összetevővel, vagyis minden vonatkozásában saját horizontális síkjában marad.

Egy legitim (ld. A legitimitás c. bejegyzést) vezetésű társadalmi alakulatban kevés esélye van a profán cselekvés megjelenésének, mert az öntudatlan cselekvések is szakrális médiumként valósulnak meg, s minden mozzanat, a levegővételtől az utolsó kapavágásig a rend része, amit rítusok öveznek. (Ld. a népre hagyományozott szokások, viseletek.) Azonban, ha a társadalmi alakulat elveszti legitim vezetését, tudata rászűkül saját horizontjára, s profanizálódik. Az ilyen diabolikus zuhanású kultúrában előbb tömegessé válik a vertikális irány létezésének tagadása, majd a megtagadott fokozatosan törlődik az emlékezetből.

A profanizálódás útját járó társadalmi alakulat törvényszerűen ketté hasad. A profán rációban funkciótlanná válik a szakrális vízió, művelői egyre kevésbé tudják valós tartalommal feltölteni, elveszítik életteliségüket és formalizmusba süllyednek. Ezzel párhuzamosan kap erőre a profán művészet, mely szükségképpen üres, de horizontálisan érdekes és lényegre törő. Mindazonáltal fokozott érzékenységű művészek a vertikális irány törlődéséből következő kínzó ürességet megélve, belső világuk transzcendens csendjébe vonulva, vagy fájdalmuk megjelenítésével öntudatlan szakrális művészetet teremtenek. Ilyen módon az öntudatlanok két egymást megérteni képtelen részre oszlanak, s megindul a szakrális vízió és az üres ráció végeláthatatlan összefeszülése.

Létezik egy négysoros remekmű, mely éppen a szakrális és profán határán helyezkedik el. Azáltal idézi meg a szakralitást, hogy tudatára ébred a profán értelmetlenségnek.

Élek, s hogy meddig, nem tudom,

meghalok, bár nem akarom,

megyek s egész utam titok:

csoda, hogy jókedvű vagyok.

(Magister Martinus – Szabó Lőrinc)

Az emberi létezés igéi – „élek”, „meghalok”, „megyek” – immanens tehetetlenségükben hangsúlyozottak, s egy fanyar mosolyban tudatosul a profánba záródott összkép üres lebegése. A vers, mint vízválasztó két oldalán kitapinthatóvá válik a szakrális és a profán.

Alább a művészet történeti átalakulására mutatunk képzőművészeti példákat, a következő bejegyzésekben pedig konkrét elemzésekkel fogjuk illusztrálni a szakrális művészet öntudatlan jelenlétét a profán világban.

Szakralitás

Barlangrajz

Barlangrajz

Barlangrajz

Dogon maszk

Maszk - Elefántcsontpart

Afrika

Kiszorulás a szakrális létezésből

Keresztelő Szent János

Kármelita ikon műhely

Az arc eleven fájdalma hordozza a valós transzcendens jelentést, amit azonban már szükséges támogatni a kézben tartott idézettel a Szentírásból.

Munkácsy Mihály: Golgota

Létezésidegen pózok formalitásába szorult utánérzése a szakralitásnak, profán mestermű. (Golgota)

Viktor Vasarely - a kilúgozott profán

Profánba ágyazott szakrális

Kondor Béla: Így jár minden próféta

Kondor Béla: Szentek bevonulása

Joan Miro: BlueIII

A szín, a folt és a vonal viszonyrendszerének végső absztrakciójában megjelenik az elemek önmagán túli jelentése.

Joan Miro: Éj

Csontváry: Zarándoklás a cédrushoz

A nő más

A megfelelő komolyan vehetőség végett ezt a bejegyzést mindenképpen nőnek kellett volna megfogalmazni, azonban a nők nem fogalmaznak. Van ugyan a köztudatban a nők fejlett kommunikációs készségéről egy sztereotípia, de ez nem tekinthető másnak, mint a konyhai pletykák szintjén mozgó felszínes megállapításnak, ami valószínűleg olyan csekély értelmű férfiaktól származik, akik kritikus helyzetben – például egy apasági perben alperesként – képtelenek kezelni a nőből tisztán indulati alapon feltörő szóáradatot.

Máskülönben a nők esetenként szívesen kommunikálnak, főként egymással, de ez inkább csevegés, spontán önkifejezése egy lelkiállapotnak, aktuális problémáknak, de nemigen ásnak mélyre, nemigen kísérleteznek a dolgok lényegének feltárásával kommunikációban, s ezzel feltehetően egyenes összefüggésben lesz közülük oly kevés matematikus, fizikus, esztéta, vagy épp filozófus.

Egy ilyen mondatra, mint ez az utóbbi, a feministák persze azonnal felkapják a fejüket, méghozzá teljesen alaptalanul, sőt, éppenséggel azoknak a reflexeknek engedelmeskedve, melyekre ez a masculin társadalom idomította őket. S talán számukra meglepő módon nem azért ajánljuk nekik elhagyni a férfi tulajdonságokban való bizonyítási kényszerképzetet, mintha uralkodási pozíciónkat féltenénk, hanem azért, mert bár a mélyre ásó fogalomalkotásnak megvan a maga nem elhanyagolható szerepe a létezésben, a matematikus, a fizikus, az esztéta vagy épp a filozófus szerepét sem becsüljük többre egy könnyed délutáni pletykálkodásnál. Ezzel szemben, ha bármit is meg akarunk érteni abból, ami a nő, éppen arra kell figyelnünk, amiben más. És nagyon más.

Férfiember, ha élethelyzete vagy foglalkozása miatt hosszabb időre kizárólagos férfitársaságba záródik – teszem azt katona, hajós, hajótörött… –, s a folyamatos erőkifejtést, lélekjelenlétet, helytállást, sarkos feladatmegoldást követően hónapokkal meglátja az első nőt, elámul az élet e különös luxusán, hogy lény, aki a férfivilág nagy dolgainak véghezviteléhez elengedhetetlen bátorságságot, tettrekészséget erőt és szigort – mily kifinomult humor – bájra, kellemre gyöngédségre és szépségre cseréli, mégis képes arra a komoly és nehéz feladatra, amit életnek nevezünk.

Van ebben valami mélységes aszimmetria. Az egyszerű logikára hajlamos tudat szimmetriát várna – szemet szemért, fogat fogért; ha én jól járok, jól járhatsz te is; ha jobban jártál, mint én, legalább a következő életedben meglakolsz; esélyegyenlőség van, mi más lehetne; mindenkinek joga van a boldogságra, ugyanarra a boldogságra – és nem. A legcsekélyebb szimmetria sincs. A férfi maga a hiány, de erős (fizikailag), okos, aktív, rombol, épít, szerez; a nő gyenge (fizikailag), szép, zsigereiben hordja a bölcs létezést, van, kész és kiszolgáltatott.

Ami a férfinek hiányzik, amire a férfi vágyik, az egyedül és teljességgel csak a nőben van meg. Szimmetriáról akkor beszélhetnénk, ha ezzel szemben a nő vágyának tárgya a férfi lenne, de nem így van. A férfivágy centruma a nő, és a nő pontosan és egyértelműen a lehetséges vágyak centrumaként érzékeli önmagát. Ha van értelme egyáltalán a férfi vágyához hasonlóan a nő vágyáról beszélni, úgy semmiképp sem az vetődik fel, mintha a nő a férfira vágyna, hanem a nő arra vágyik, hogy a férfi vágyjon rá. Nem olyan vágy ez, mint a férfié, mert a férfi vágy aktivitást kelt, a nő vágya pedig csupán az, hogy a férfi vágyának centrumaként létezése beteljesedjen.

A férfi a nőben a kínzóan hiányzó gyönyört keresi, s elérni csak a képzeletét meghaladóan szép nőben remélheti. Ezért a férfi víziója a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, de villámcsapásként ható női szépségről. A nőnek a férfira vonatkozó víziói szinte elhanyagolhatók. A férfi külseje a nőnél alig játszik szerepet, viszont elementáris erővel hat a férfi ráción túli, nőre irányuló vágyának megjelenése, ha evidenssé válik, hogy a férfi belehal, ha nem kapja meg a nőt. Ekkor a nő felfogja, hogy elérkezett az a férfi, aki egyáltalán képes rezonálni arra a szépségre, ami benne végtelen, mély megértés támad benne a férfi szenvedése iránt, amit az ő végtelen szépségének nélkülözése számára jelent, s a saját szépségéről azonosat gondolás extázisában szerelemre gyúlván megkönyörül, és minden titkát felfedve, odaadja magát neki.

Mindez persze a princípiumok tiszta működése, őskód, ősaszimmetria, ami mindannyiunk tudattalanját uralja, de csak a tudat által a lehetőségekhez csonkolva érvényesül. Mert ugyan melyik férfi képes az egyetlen és igazi nő után kutatni, s nem elégszik meg az ígéretesként felfogható lehetőségek kompromisszumával? És melyik nő képes csak a végső, a halálos vágynak odaadni magát, s nem sürgetni szépségének megtalálását egy kissé lejjebb gombolt blúzzal, vagy egy alkalmas pillanatban felcsúszó szoknyával? Az alkuk kinek-kinek gyengesége szerint köttetnek meg. A princípiumokat pedig a tudat számára egy kor, egy kultúra a mítoszaiban fogalmazza meg. A mítosz, ha tiszta, ellenállhatatlan vonzerőt jelent a férfi és női tudatnak egyaránt. Férfiak szokták megfogalmazni, mert önmagában a fogalomalkotás a férfi princípium aktivitási tárgyköre, s ebből következően a mítoszok férfi koncepciójúak. Pergetik a cselekményt, ezer veszélyen át elfoglalnak, menekülnek, kockáztatnak, győznek, aztán mindent feláldoznak az egyetlenegyért (ez a nő), akit küzdelmes útjuk végén megtalálnak. Csak a princípiumok tiszta szintjén megszólaló mítoszban lényegtelen a férfi koncepció. Mert ebben szükségképpen benne rejlik a női koncepció is, látensen, passzívan, de jelen van, éppen úgy, ahogy a nő önmagát gondolja el, mint beteljesülés.

Kevés olyan író van, aki a mítoszok tisztaságának szintjén képes megszólalni. Tudunk például egy bizonyos Shakespeare Vilmosról, aki Rómeó és Júlia történetét jól hangolt húrokon pengeti el. Avagy a jelenkori filmművészetben Joe Wright, Jane Austin-ra támaszkodva alkotott rendkívül figyelemre méltót a Büszkeség és balítéletben. Azonban az ilyen szintű ritkaságokon kívül a nő a masculin kultúrában idegen. Nem rezonál a masculin művészetre, nem érinti a masculin tudomány. Próbál hinni a férfinek, hogy ami miatt az lihegve rohangál le- s föl, annak értelme van. Van értelme az elemi részecskéket szóra bírni, vasbeton városokat építeni, az űrben száguldozni, műembert konstruálni, a nőt emancipálni.

– Nők, asszonyok, lányok, anyák, hölgyek – arra kérünk, ne higgyetek az eszeveszett férfinek. Nem baj, ha minden elvész, amit a férfi rajtatok kívül keres. Higgyetek a zsigereitekbe írt örök szépségnek, legyetek bölcsek, hisz a férfi médiumotok, s álmotok az aszimmetriáról csöndben elűzi a szimmetrikus masculin szörnyeket.

A tudomány tudatlansága

A legutóbbi „A metafizika” és az azt megelőző „A legitimitás” c. bejegyzéseket követően megkerülhetetlenné válik legalább néhány szó erejéig a napjaink közgondolkodásában meghatározó szerepet betöltő tudomány felé fordulni. Ugyanakkor e két bejegyzés felvetései és következtetései megfelelő kiindulópontok a tudomány koordinálásához a közvetíteni kívánt szemléleti renden belül, és a tudomány materiális szemléletétől való elhatárolódáshoz. Mindazonáltal itt szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a tudomány a saját ellenfeleként szinte kizárólag valamilyen vallásos, többnyire keresztény szemléletet nevez meg, ami egyrészt a szokásos trükkök közé tartozik, amennyiben valaki csakis olyan primitív ellenfeléről hajlandó tudomást venni, aki ellen védekeznie gyermekjáték, másrészt pedig mi véletlenül sem vagyunk gyanúsíthatók sem kereszténységgel, sem általánosságban semmiféle vallásossággal, az érveinket pedig legalább annyira bárki által ellenőrizhető és ismételhető megtapasztalásokból merítjük, mint amikre általában a tudomány is hivatkozik.

Különösen ajánljuk a figyelem fókuszába a legitimitás és a metafizika azonos koncepcióját, ami szerint egy adott ember saját életének előbbi ill. későbbi pillanataiban valamit egészen másként értelmezhet. Méghozzá a két értelmezés egymáshoz való viszonyát tekintve a későbbi mindig teljesebb szokott lenni a korábbihoz képest, továbbá a későbbiből jól látható és érthető a korábbi, amit lényegében magába foglal, viszont a korábbiból semmiképp – még valamiféle ígéret szintjén sem – látszik a későbbi, mely bár átfogóbb, sokszor lényegesen egyszerűbb. (Például a gyermek, ha túléli a balul sikerült csónakázást, felnőttként egészen más véleményt alkot a csatangolásról, mint amire gyermekként volt képes.)

A megértés különböző, egymást tartalmazó fázisainak érzékeltetésére a gyermek-felnőtt viszony megfelelően alkalmas, azonban nem akarnánk ennél leragadni, mivel a jelenség sokkal általánosabb, s nemcsak egy adott ember korábbi és későbbi életpillanatait jellemzi. Amennyiben két vagy több emberre koncentrálunk, azok életpályája nyilvánvalóan teljesen különböző lesz, más tulajdonságokkal, más tapasztalatokkal, s ha ezek ugyanarra a tárgyra irányulva (pl. a haza fogalma) véleményt alkotnak, úgy a sok ember véleményei egymáshoz képest ugyanúgy egymást tartalmazó sorrendbe állíthatók annak függvényében, hogy az adott tárgyat milyen teljességgel képesek értelmezni, mint egyetlen ember életkori sorozatánál. Különböző embereknél persze az életkor csak nagyon esetleges szerepet játszik, mert kiszámíthatatlan gyakorisággal előfordulhat fiatalabbak esetében összehasonlíthatatlanul komplexebb véleményalkotási képesség, mely átláthatja és magába foglalhatja éppenséggel idősebbek aktuális értelmezési lehetőségeit is.

Nagyon lényeges itt az egymást tartalmazó értési szintekről „A metafizika” c. bejegyzés megállapítása: „Ezeknek a szinteknek a megkülönböztetésére az ember nem jól motivált, lévén egy adott szintről lefelé nézni érdektelen, fölfelé viszont lehetetlen. ”

– Miért annyira lényeges ez?

Azért, mert a motiváltság hiánya miatt az egymást tartalmazó értelmezési szintek valósága kevés eséllyel tudatosodik, úgyszólván rendkívül ritka jelenség, s kiszorulhat, miképpen ki is szorult a jelenlegi közgondolkodásból. Mégpedig ez a tény az alapja az öntudatlan abszolutizálásként már többször emlegetett és társadalmi általánosságra szert tett jelenségnek. Az öntudatlan abszolutizálás ugyanis nem egyéb, mint az az állapot, amikor az egyén bármiről véleményt alkotván, nem feltételezi, hogy véleménye meghaladható, holott egy teljesebb keretrendszerben esetlegessé, sőt lényegtelenné is degradálódhat, teljes irrealitásba fullasztva a nagy energia és lelkesedés által megidézett és végsőként kezelt igazságot. Ilyen öntudatlan abszolutizálásra végtelen sok példát lehet felhozni. A gyermek-szülő viszonyban a szülő nem ritkán detektálja is, és kellő empátia esetén megértően mosolyog rajta. Felnőtt-felnőtt viszonyban azonban korántsem ilyen mosolyogni való a jelenség, mert felnőttként általában mindenki véglegesnek, érettnek, befejezettnek és meghaladhatatlannak gondolja magát véleménynyilvánításakor. Tipikus eset egyébként a kommunikáció, a nyelv abszolutizálása, a szavak abszolút értésébe vetett hit, holott ha van valami, ami nem abszolút, akkor az egy jel – lévén egy szó semmi egyéb, mint egy jel – ami alatt mindenki csupán annyit érthet, amit az ő megtapasztalásában a jel mögé módjában áll elgondolni. (Messzire ne menjünk, a tudomány szó alatt vajon mit tud elgondolni egy parasztember, egy színi kritikus egy atomfizikus, vagy egy nyelvész?)

Mindezek után megfogalmazható a tudománnyal szembeni fenntartásunk lényege: A tudomány nem tud az értelmezések egymást tartalmazó viszonyrendszerének valóságáról.

Ezzel az állítással szemben bizonyosan sok érv tűnik felhozhatónak, különösen, ha valaki elkötelezettje az intézményes tudományoknak. Hivatkozni lehet a pszichológia fejlődéslélektani kutatásaira, vagy a szemiotikára, vagy akár a Thomas Kuhn által megalkotott tudományos paradigma fogalomra. Azonban ezek saját tárgyukra fókuszálva partikulárisak maradnak, még Thomas Kuhn is, akinek munkája pedig a filozófiáig (persze a filozófia is tudományon belüli) hatóan is képes volt hullámokat verni. Ami azonban lényegi és minden tekintetben meghatározó hiányosság maradt, az, amit a tudomány önmagáról gondol el, illetve nem gondol el. (A tudomány ilyképp megszemélyesítve nyilván azon a módon képes önmagáról valamit elgondolni, amennyiben a tudományt elgondoló ember értelmezi a tudományt.) A tudomány viszont egyrészt önmagát nemigen értelmezi, de ha mégis (ld. filozófia), akkor is önmaga fölött, önmagát befoglalni képes tudatformát nem képzel el, vagyis önmagával kapcsolatban öntudatlan abszolutizáló. Ez a tény azért rendkívülien súlyos, mert csupán közvetlen szemlélettel és elemi logikával belátható, hogy van valami, ami a tudományt teljes egészében magába foglalja, vagyis olyan általánosabb és teljesebb lényegiség, aminek a tudomány csak része, sőt elhanyagolható része, ez a valami pedig nem más, mint az emberi élet.

Lehet persze ezen a ponton is ellenvetéseket felhozni, mondván, a tudomány éppen az a tudatforma, amit az emberi élet önnön értelmezésére alkotott, és feltehetően az emberiségnek voltak is olyan időszakai, amire ez a felvetés őszintén és maradéktalanul áll. Azonban a Krisztus utáni korban az élet és a tudomány viszonya fokozatosan megfordult, s különösen a felvilágosodást követően terjedő materiális szemlélet a gyakorlatban is a tudomány szolgájává degradálta az életet, méghozzá az ásványét, növényét, állatét és emberét egyaránt. Mindebben persze nincs semmi meglepő, a materiális szemlélet sajátosságait figyelembe véve éppen így törvényszerű, hiszen a szerinte véletleneken cél nélkül felépült életnek nyilván egy természetes gesztussal rendelődik fölé az a tudomány, amelyik legalább az élet létezésének tudatára ébredése pillanatától elkezdheti uralni és tervezni azt. Ilyen módon aztán nem csoda, ha napjainkra már nem merülnek fel kérdések a tudomány értelmével kapcsolatban, sőt, a tudomány minden dolgok értelmének szerepébe helyezkedhetett, s körülbelül az elmeháborodottság bélyegével kellene megküzdeni annak, aki elkezdené feszegetni az élet szempontjából a villanymotor, vagy a mobiltelefon, vagy az űrkutatás, vagy a genetika értelmét. Ilyesmi immár fel sem vethető, az ún. tudományos kutatás halad a maga öntörvényű útján, s eredményei kételyek megfogalmazása nélkül alakítják és programozzák át azt, amibe egyébként beágyazott, vagyis az életet.

Ha megpróbáljuk szemléltetni ezt az öntudatlanságát teljes önfeledtséggel vállaló folyamatot, amit egyébként mégiscsak emberek tartanak mozgásban, méghozzá önmagukat tudatosnak gondoló emberek, s ehhez megfelelő rálátással bíró perspektívát kívánunk mozgósítani, kézenfekvően megint a gyermek-felnőtt viszonyhoz fordulhatunk.

A felnőtt láthat gyermekeket különböző hajlamokkal, s a hajlamok mentén megmutatkozó kiemelkedő tehetséggel, bár ezeknek a tehetségeknek a gyermek fantáziájában egyáltalán jelentkezhető céljai iránt, éppen a helyzetre való rálátása miatt lehet elnéző szkepszise.

– Mit gondoljunk arról a gyermekről, aki az édességért rajongva idejekorán megtanul kiváló dobostortát készíteni, s ehhez a szenvedélyéhez minden segítséget megkapva, gyakran él is vele, munkája gyümölcsét minden alkalommal teljes egészében felfalván?

– Mit gondoljunk arról a gyermekről, aki a földigiliszták késsel történő szaporításának alkalmazhatóságát nagy érdeklődéssel kezdi tanulmányozni minden egyéb állaton, egereken, kutyákon, macskákon, levelibékákon – amivel csak bír?

Sorolhatnánk a példákat tovább a végtelenségig. S az ilyen mozzanatoknak a felnőtt szemével látva nem sok értelmük van, legalábbis olyan felvetésben nem, amilyen értelmet a mozzanatok mögé a gyermek képzelhet el. A gyermek kíváncsi, próbálkozik, de azzal amit tesz, számára megfogalmazható célja többnyire nincs, avagy ha mégis fel tud hozni ilyent (mint egy dobostortával jól teletömött pocak), az a felnőtt perspektívából csak véletlenszerűen bírhat értelemmel. A gyermeknek persze különleges a helyzete, mert ott áll fölötte a felnőtt, aki képes korlátozni vagy meghiúsítani a teljesebb perspektívából értelmetlen vagy egyenesen önveszélyes műveleteket. Az önmagát felnőttnek gondoló felnőtt mellett azonban nem áll senki, aki a kíváncsiságnál magasabb szempontok érvényesítésére vállalkozhatna. Ezért aztán ezek a szeleburdi felnőttek eljátszadoznak a nehézségi gyorsulással, a fénnyel, a magerőkkel, génekkel, csillagközi utazások terveivel, s nem koppint az orrukra senki az övékét magába foglaló értelemmel. De az ilyen értelem feltételezéséig sem jut el ma senki, vagyis a játszadozó elmékből kipattanó ötletek önfeledtségben, abszolútként jelennek meg. Mindez tehát a materiális szemléletben logikus és következetes, metafizikai értelemben viszont az élet tökéletes szabadságának kifejeződése, mivelhogy az emberi életnek úgy, amivé lett, maradéktalan lehetősége van magát azzá tenni, amit önmagáról egy saját belső részlete – mint tudomány – elgondolni képes, s egy „szép” napon – éppen mint víziója – valóban beágyazatlanná, céltalanná és személytelenné lehet.

A metafizika

Amint már korábban megjegyeztük, a „metafizika” nem jó szó. Méghozzá története és jelentése miatt egyaránt megtévesztő lehet, és bizony sokak számára megtévesztő is, vagy egyenesen értelmezhetetlen.

Történetét tekintve éppen akkor keletkezett, amikor a kultúrában elszervetlenedett az, ami a jelentése. Ez, mondhatni szükségszerű, hiszen a fogalmak éppen így keletkeznek: az ember az azonosság állapotából kilépve válik képessé valaminek a tudatos érzékelésére. Azonban ez az elidegenedő ember, egy semmilyen más fogalom esetében nem létező belső érdeke miatt a metafizika fogalom tartalmától irtózik, mint az ördög a szenteltvíztől, és igyekszik megtagadni, letagadni, semmisnek, de legalábbis értelemellenesnek nyilvánítani.

– Mint tudjuk, maga a szó Arisztotelész szellemi hagyatéka nyomán keletkezett, egy rendszerező gesztus melléktermékeként, s jobb híján maradt fenn, mivel mégiscsak jelölt valamit, aminek jelölésére kézenfekvően más jel nem bizonyult alkalmasnak. A fogalom születésének ilyen csillagzata aztán meghatározólag hatott egész további életére. Ugyebár Arisztotelész, mint születési ok, eleve rossz ómen, hisz az ő gondolkodási módszertana lép ki végérvényesen a tradícióból. Mégis, és éppen ez okból a materiális szemlélet peremvidékére szorulva, sőt onnan is száműzve, a metafizika maradt az egyetlen közvetítő a jelen és a Krisztus előtti kor gondolkodási paradigmája között. Azonban, ha bárki a legnagyobb jóindulattal is állna neki a ma érvényesnek tartott diszciplínák mintájára lelket lehelni a metafizikába, kísérlete bizonyosan kudarccal végződne. A tárgyhoz tartozó tematikát hasonlóképpen szabványosított jelentésű fogalomrendszerrel feltölteni, miként az a kommunikálhatóság feltételei szerint szokásos, ez esetben lehetetlen, s éppen az ilyen kísérletek miatt szakadt el a keresztény vallás is a valós metafizikától, és kötött ki a teológiánál, vagyis az istentudománynál. A tudományok tudnak, a metafizika sohasem tud, hanem mindig csak kísérletet tesz a megértésre. Ezen kívül leíró jellegű, nyilvánossá tett gondolkozás, vagy gondolkozásra inspirálás, ami azért kristálytiszta logika, feszes rendszer, s egyben teljes szabadság. Következésképp nincsenek kötött szabályai, és ahány ember műveli, annyi egymástól lényegesen eltérő megjelenés, lényegesen eltérő kiindulópont és irány. Mégis a metafizikák egymáshoz nagyon közeliek, és viszonyuk sokszor kiegészítő jellegű, nem pedig kaotikus.

E tudatforma művelése sem gazdagsággal, sem érdemmel nem kecsegtet, annál inkább követel odaadott életet, jobban mondva csak egy odaadott élet bizonyos pontján válik jelenvalóvá, mint az adott személy létezésének tudati tükre, ilyen módon – ha valakivel összefüggésben egyáltalán releváns metafizikát emlegetni – a szellemi tartalom csakis magas szintű, érdemben kevesek által felfogható lehet, s elszigeteltsége miatt mindenkor tiszta a motivációs környezete.

– Vegyünk például egy metafizikai alapállítást: Valóság van.

Egy ilyen mondattal a ma műveltnek és mértékadónak számító intellektusok nem nagyon tudnak mit kezdeni. Leginkább észre sem veszik. De ha mégis, akkor is csak formális okoskodásnak tűnhet, esetleg fontoskodó tautológiának, elborult elme kényszeres erőlködésének, amin fogást találni lényegi tartalom hiányában nem lehet. Pedig nagyon is finom mélysége van egy ilyen mondatnak, méghozzá már történetiségénél fogva is, attól a ténytől, hogy megszületett. Jelez ugyanis valami – ezen a szinten még nem pontosítható, mégis lényegi – gondot a valósággal. Mert ha a valóság a maga elvben természetes módján éppen az, ami van, akkor miért lenne szükséges ezt egyáltalán kimondani? Ha pedig oka lehet ennek a kimondásnak, akkor ez gyaníthatóan lényegi, a létezés alapjait érintő problémából következik.

– Talán bizony azért vált fontossá megfogalmazni ezt a tőmondatot, mert bizonyos perspektívákból akár úgy is tűnhet, mintha valóság nem lenne? De akkor mi az, ami van, mert valami van, és ami van, esetleg nem is a valóság? Ezek szerint létezhet olyasmi is, ami nem a valóság, nem valóságos? És akkor mi lehet az, ami nem valóságos, mégis van? Nevezzük talán virtualitásnak? De hát ha van virtualitás, akkor az miért nem valóságos, holott kétségtelenül van? Vagy mégis minden ami egyáltalán van, az maga a valóság? Vagy a valóság meghasadt, és tartalmaz olyasmiket, amik vannak, és olyasmiket is, amik nincsenek? Tényleg, ha a virtualitás is a valóság része, akkor miképp az? Ráadásul ez itt egy állítás, tehát egyben állásfoglalás is, ami talán jelzése annak, hogy ennek az állításnak a jegyében tartja az állító végiggondolhatónak a világot. És vajon miért válik annyira fontossá a valóság, vagy éppen a virtualitás, hogy ezek környéken kelljen keresni a világ végiggondolásának kiindulópontjait? Vajon más korokban is ilyen súllyal jelent meg a virtualitás, vagy ez csak a jelenkorra jellemző, s ezért ez egy jelenspecifikus kiindulópont?

– Nos, egy ilyen kurta tőmondat ilyen intenzitással tudhat kérdéseket felvetni. Ebből következően egy metafizika mondatainak megformáltsága és egymásra épülése nem szokásos precizitással képzelhető el. A magyar nyelvben egyébként a mondaton belül oly lazán kezelhető szósorrendnek is beláthatatlanul jelentőségteljes következményeit kell figyelembe venni, egy kitett vagy elhagyott vessző pedig oka lehet a világ teljes átértelmezésének.

Mindezeket figyelembe véve, metafizikával foglalkozni a ma ismert és elfogadott létkoncepciók mellett nem olyasmi, ami bármilyen szempontból is ésszerűen felvállalható tevékenységnek minősülhetne. Nem is foglalkozik vele szinte senki, sőt, tárgyszerű, vagy definitívnek nevezhető meghatározásával is csak kevesen kísérleteznek, különösen, ha leszámítjuk a vallásos vagy materiális szemléletbe ágyazott megközelítéseket, melyek szükségképp semmitmondók a lényeget illetően. A jelen kultúrába ágyazott érdemi próbálkozás egyedül René Guénontól ismeretes, aki az Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához c. művének teljes 5. fejezetét (A metafizika esszenciális jellemzői) szenteli a kérdésnek. Guénontól szívesen idéznénk néhány lényeges megállapítást, de egyrészt a stílus sajátosságai miatt, másrészt a fejezet belső logikája és a kifejtés terjedelme miatt ez olyan kiragadott részleteket jelentene, melyek a teljes szövegkörnyezet nélkül elvesztenék kohéziójukat. Az egész fejezet idézésével szemben viszont inkább csak a mű egészének áttanulmányozása ajánlható.

Mindenesetre figyelemre méltó Guénon alábbi két mondatában implicite közvetített álláspontja:

„Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „metafizika” kifejezés alkalmazásakor főként nem a szó történeti eredetével óhajtunk foglalkozni, ami némileg kérdéses és még akkor is pusztán mellékesnek tekinthető lenne, ha valaki azt a szemünkben vitatható nézetet fogadná el, miszerint e szót először annak jelölésére használták, ami a „fizika után” következik Arisztotelész összegyűjtött munkáiban. Ugyanígy nem érdemes azokhoz az erőltetett értelmezésekhez fordulnunk, amelyeket különböző korokban bizonyos szerzők véltek megfelelőnek e szóhoz fűzni; mindez azonban nem indok arra, hogy a szó használatával felhagyjunk, mert legalábbis a nyugati nyelvekből vett kifejezéshez képest még mindig ez a legalkalmasabb annak megjelölésére, amiről voltaképpen szó van.”

– Talán meglepő, és csak a kissé lejjebb vázolódó metafizikai koncepció szempontjából válik egyértelművé annak a viszonylatnak a jelentősége és érdekessége, ami miatt nem csekély fontossággal bír a fenti szöveg. Az adott viszonylat két összetevőből áll:

1. …erőltetett értelmezések…, amelyeket … bizonyos szerzők véltek megfelelőnek e szóhoz fűzni…

Ebben a viszonylatban adott egy szó, amihez bizonyos szerzők értelmezéseket fűznek, vagyis a „szó” áll centrális (abszolutizált) helyzetben, amit a szerzők igyekeznek értelmezni.

2. …a nyugati nyelvekből … ez a legalkalmasabb annak megjelölésére, amiről … szó van.

Itt centrális helyen a tartalom van, amihez keresi a szerző a megfelelő jelölőt. Tehát Guénon esetében a szó, a hangalak nincs abszolutizált helyzetben, még annyira sem, mint monjuk egy darab kő, ami van, és létezését tudomásul kell vennünk, hanem lefokozódik valóságos és egyetlen funkciójára, lévén egyszerű jel.

Guénon az általunk kiemelt viszonylat nem feltétlen tudatos megfogalmazásával rendkívül jelentőségteljeset lépett el attól a nyelvet öntudatlanul abszolutizáló szemlélettől, ami napjaink köz- és tudományos gondolkozását is meghatározza, és ami miatt a kultúrában a valóság pontos nyelvi leképezhetősége feltételezett, holott ez a feltételezés, avagy ez az elvárás teljességgel abszurd olyan durva jelekkel szemben, amilyenek a nyelvi elemek. Nyilvánvalóan a valóság egy absztrakt részlete bármiféle jellel illethető lenne, és a jelek jelentése semmilyen körülmények között nem abszolút, hanem csak nagyon bizonytalanul rajzolódhat fel egy terjedelmesebb és koherensen megfogalmazott szöveg összefüggésrendszerének hálójában. Egyáltalán, értelmezhető jelentés csakis egy értelmi háló összefüggésrendszerében keletkezik.

– Nos, Guénon nemcsak tisztában van a nyelvnek, mint jelrendszernek a működésével, hanem ő maga éppen az ehhez illő körültekintéssel szövögeti nyelvi elemekből azt a hálót, ami némi eséllyel közvetíthet valamit a „metafizika” általa felfogott lényegéből a figyelmes olvasónak. Bármennyire is figyelemre méltó azonban Guénon nyelvi koncepciója, s bármennyire több az, amit ő tud nyújtani a jelrendszereket abszolutizáló szerzőkhöz képest, éppen az általa kitaposott gondolati úton tovább is lehet lépni, és a metafizika belső tartalmának tekintetében még elemibb, még egyszerűbb és még lényegibb szemléletig lehetséges eljutni. Habár Guénon eredményei minden vonatkozásban jó kiindulási pontnak ajánlhatók, tartalmaznak olyan kötöttségeket, melyek részünkről csak a megelőző évszázadok szellemi elsötétülésének örökségeként értelmezhetők, s ugyanolyan öntudatlan abszolutizálásként foghatók fel, mint amitől a nyelv esetében ő is sikeresen megszabadult. Ilyenként kell említenünk például a keresztény valláshoz fűződő nézeteit. Ettől is súlyosabban esik latba, hogy szétválasztja a „természetit” és a „metafizikait”, mely szétválasztás analóg az „anyag” és „szellem” szétválasztásával, ami szintén öntudatlan abszolutizálás, lévén az „anyag” abszolutizálása, mintha egyáltalán lenne ilyen, illetve a „természeti” abszolutizálása, mintha egyáltalán lenne ilyen. Mindezekkel összefüggésben, és talán a legdemonstratívabban pedig beszél „primordiális tradícióról”, ami nem egyéb mítosznál, jóllehet olyan mítosz, amiben van képesség valós tartalom érzékeltetésére, mégis, egy ponton túl „természetes” akadályává válik a gondolkozásnak.

A kifejtésben eddig eljutva, s szembenézve egy ilyen írásmű korlátaival már csak arra szorítkozhatunk, hogy megkíséreljünk némi benyomással szolgálni a metafizikának, mint létező tudatformának arról a legmélyebb sajátosságáról, ami megkülönbözteti minden más tudatformától, különösképpen a „tudománytól” mely sem ennek a gondolkodásmódjáról, és különösen sajátságos gondolkodási irányáról tudomással nem bír. A tudományos gondolkozás ugyanis csak horizontális kiterjedést ismer, jobban mondva azt sem ismeri, hanem csak kiterjed, lévén más irányú kiterjedést nem ismerve, nincs oka a saját kiterjedését megkülönböztető jelzővel ellátni. Ezzel szemben a metafizikai gondolkozás ismer horizontális és vertikális kiterjedési irányt, mely kettő közül a horizontális nem hozza lázba.

– Miként kell elgondolni a gondolkozás vertikális irányát?

Kézenfekvően úgy, hogy a valóság dolgai nem csak végtelen szétaprózottságukban vagy összetettségükben közelíthetők, hanem elgondolásuknak vannak lejjebb és feljebb eső szintjei. Ezeknek a szinteknek a megkülönböztetésére az ember nem jól motivált, lévén egy adott szintről lefelé nézni érdektelen, fölfelé viszont lehetetlen. Hasonlóképpen lehet ezt elképzelni, mint amikor egy kutató hozzájut egy új fejlesztésű mikroszkóphoz – a régebbi mikroszkópokkal már unalomig áttanulmányozott mindent, ami azokkal látható, s figyelmét a szeme elé táruló új részletek kötik le, de egyébként pontosan tudja, hogy olyan apró részleteket, amelyek ennek a mikroszkópnak a felbontóképességét meghaladják, ezzel a mikroszkóppal soha nem fog látni, akárhogy meresztgeti a szemét.

Vegyünk egy egyszerű példát a tudás vertikális irányára: Vajon mit tud egy 10 éves gyermek, egy 30 éves férfi és egy 90 éves aggastyán a „haza” fogalmáról?

Nyilvánvalóan az egyes tudások nemigen hasonlíthatók össze, jóllehet egészséges esetben a 30 éves férfi tudása tartalmazza a 10 éves gyermekét, a 90 éves aggastyáné pedig mindkét alacsonyabb korosztályét. Azonban a 10 éves gyermekbe sem erőszakkal, sem ravasz módszerekkel nem lehet beletölteni azt a tudást, ami 30 éves korban kézenfekvő, és különösen nem azt, ami az aggastyán sajátja. Mindegyiküknek megvan a maga tudáshorizontja, melynél nem képes följebb emelni a tekintetét. Ugyanakkor a 30 éves férfi számára a 10 éves gyermek tudása már érdektelen, hacsak nem azért, mert hasznos értenie a saját gyermekét, hasznos figyelembe vennie a saját gyermekének tudáshorizontját. Ha pedig ilyen indirekt késztetés nincs, az ember számára a saját tudáshorizontja abszolút, a tőle lefelé tartózkodókat a legegyszerűbb „butaként” kezelnie, a fölötte állókat viszont nem látja, miként a gyermek sem képes felfogni apja tudástöbbletének értelmét.

A tudás vertikális irányát érzékelve mód nyílik annak a tartalomnak a meghatározására, amit érdemes a „metafizika” szóval, mint jellel illetni: Az a személy, aki megtapasztalta a tudás vertikumának valóságát, tudomásul veszi a világról, a valóságról alkotott gondolatának ideiglenességét, s intellektusának teljes mozgósításával keresi a képzeletén túli horizontra emelkedés lehetőségét.

A metafizika mindenkor színtiszta logika. A világ működésének logikája, de még inkább a látni vélt logika ellentmondásainak feltárása, és az ellentmondások feloldására alkalmas koncepció keresése, ami ha igaz, csakis „följebb” lehet.

Ilyen módon nemcsak az isteni, végső princípiumok keresése, vagy egy kultúra – mellesleg mindenkor esetleges – határain való túllendülés tiszta szándéka metafizika, hanem metafizika az is, amikor egy gyermek kísérletet tesz a karácsonyi ajándékot hozó angyal természetének értelmezésére. Mert ki tudja, melyik a nagyobb távolság, az, ami a gyermek és az angyal, vagy ami a „felnőtt” és Isten valósága között húzódik. 

A legitimitás

– Tudatos-e az ember?

Erre a kérdésre a tudománynak gyors „igen” a válasza, és a gyorsaság is, meg az általában felhozott érv is jól mutatja azt a nyomasztó igénytelenséget és felületességet, ami ennek a tudatformának (mármint a tudománynak) az érvényét mindjárt helyére is teszi.

„Az ember tudatos lény, mert képes tudatos cselekvésre.” – mondja a tudomány. És ezzel az állítással lényegében rendkívül elégedett.

Az ember lát egy szép érett almát egy fán, szívesen megenné, mert amúgy rendesen korog a gyomra, de az alma kissé magasan van, és nem éri el. Lenéz a földre, ott hever egy bot, felkapja, leveri vele az almát, és jóízűen elmajszolja. Tehát volt célja, a cél eléréséhez tudatos megfontolás útján kiválasztotta a megfelelő eszközt, majd annak segítségével elérte a kitűzött célt. Vagyis cselekvése tudatos volt, azaz az ember tudatos. (Fantasztikus.)

Tegyük fel az eredeti kérdést kicsit másképp!

– Tudatos-e a gyermek?

Van egy hatéves forma gyermek. Szabadjára engedve sétálgat, s kissé elbarangolva otthonától egy vízpartra ér. Lemenő nap, lágy szellő, szelíden csillogó víztükör. Kissé arrább egy csónak kikötve, benne evező, a környéken sehol senki. A gyermek ült már apjával csónakban, látta miként evez, s megörülve a lehetőségnek, beugrik a csónakba, elköti, és az evezővel megpróbál úgy tenni, mint a nagyok. (Tudatos, nemde?) Kissé elsodródik a parttól, de itt már nem olyan nyugodt a víz, magával ragadja a csónakot… (Befejezés a fantáziára bízva.)

Még egyszer: – Tudatos-e a gyermek?

Bizonyos mozzanatokban természetesen tudatos. Azonban, ha kissé jobban szemügyre vesszük a cselekménysort, láthatóvá válik, hogy bizonyos szakaszai hierarchikus szerkezetbe sorolhatók. A csónak elkötése és az evezés hierarchikusan azonos szinten van, viszont mindkettő azt szolgálja, hogy a csónakázás létrejöhessen, vagyis hierarchikus fölöttesük a csónakázás. A csónakázást pedig tartalmazza a csatangolás.

Tudatosnak az olyan cselekvés nevezhető, ami az ember szándéka szerint megvalósuló célhoz vezet. Ebben az értelemben a csónak elkötése és az evezés tudatosnak tekinthető, mert a szükséges mozzanatokat átlátva, és jól alkalmazva elérte célját, a csónakázást. A csónakázás azonban olyan eredményre vezetett, ami mindenképpen kívül esett a szándékon, tehát nem volt tudatos. A csónakázást magába foglaló csatangolás tudatossága ettől szintén összeomlik.

Ebből az egyszerű modellből két tanulságot tudunk levonni. Alulról fölfelé nézve, bármely alsóbb hierarchiájú mozzanat tudatosságának hiányában az összes fölsőbb hierarchiájú mozzanat tudatossága megdől. Fölülről lefelé nézve pedig, a legfölsőbb hierarchiájú mozzanat tudatosságához az összes alsóbb hierarchiájú mozzanat tudatosságára szükség van.

Amikor általánosságban az ember tudatosságáról beszélünk, ennek minősítésekor nem vehetünk mást alapul, mint cselekvésmozzanatai hierarchiájának legmagasabb ismerhető szintjét, ez pedig maga az emberi élet. Az emberi élet tudatosságának viszont a fentiek alapján két jól megragadható kritériuma van:

1. Az embernek az életével önmaga számára ismert célja legyen.

2. Az élet alsóbb hierarchiájú mozzanatai lényegében mind a legfelsőbb hierarchiájú cél tudatos megvalósítóinak bizonyuljanak.

Kissé elmélyedve ebben a két feltételben, azonnal szembetűnik, hogy rendkívül szigorúak ahhoz képest, mint amilyen életeket látunk magunk körül. És ha a legtermészetesebb módon engedünk is a logika szigorából, ezt elsősorban a második kritérium mentén tehetjük meg, hiszen lehetnek egy életben elhaló, hibás hierarchikus ágak, vagy bizonyos ágak hibáját eliminálhatják más ágak. Azonban az első feltétel éppen közvetlen egyszerűségében legtöbbünk esetében rendkívül problémás. – Mert kicsoda az közülünk, akinek az életével konkrét célja van? – És akkor még nem is feszegettük azt a kérdést, hogy esetleg van az életet is magába foglaló teljesség.(?) Ha pedig van, akkor csak az ottani konkrét létezési célt szolgáló alsóbb mozzanathierarchia nevezhető tudatosnak, hisz mit érnek az alsóbb résztudatosságok, ha nem támogatják, vagy egyenesen meghiúsítják a felsőbb értelmet?

Teljességbe foglalva

Ezen a ponton azután a jelenleg közhasználatban lévő szemléletek értelmében kettéválnak a lehetséges válaszok.

A materialista álláspont nem ismer életet magába foglaló teljességet, éppen ezért számára az „élet értelme” fel sem vethető. Sőt, feltehetően szemlélete a cselekvésmozzanatok hierarchiáját sem nagyon tűri, éppen ezért az élet tudatos céljának felvetését sem tartja relevánsnak. Marad neki egy-egy mozzanat célt érő tudatossága, jóllehet a mozzanatok összessége ilyen módon semmiféle cél felé nem tart, illetve nem merül fel ilyen cél létének koncepciója. A tudatosság itt csak a többi lénytől eltérő tulajdonságot jelöl, mint például a zebra esetében a testén végigfutó fekete-fehér csíkok.

Mithras

Az idealistáknak ettől sokkal nehezebb a helyzetük, mert bizony ők számon tartják az életet magába foglaló teljességet, aminek szempontjából szükségszerűen vetődik fel az „élet értelmének” ismereti igénye. Az élet értelmes, ha az azt magába foglaló teljességben meglévő célját eléri (tessék figyelni: teljesíti). Minden más esetben az élet értelmetlen. Ebből következően viszont az idealista élete tudatosságának minimális feltétele az élet értelmének ismerete. – Mert miképp lehetne egy élet tudatos, ha még a célja sem ismert? – Na de kicsoda ismeri az élet célját?

Az erre a kérdésre adható könnyen számbavehető válaszoknál sokkal érdekesebb egy belőle közvetlenül felvetődő további kérdés: – Vajon hol van az átlátható életnek, és az azt magába foglaló teljességnek a határa? Másképpen: Hol van a határa az evilágnak és a túlvilágnak, vagy hol van a határa az immanensnek és a transzcendensnek? Létezik-e egyáltalán rögzíthető, mindenki számára ugyanott lévő határ?

Szeplőtelen fogantatás

A csecsemő számára minden, ami az anya érintésén és az anyatejen túl van, az túlvilág: láthatatlan, értelmezhetetlen, holott tartalmazza őt. Növekedvén ez a határ rátolódik a felnőttek átláthatatlan világára, még tovább növekedvén, „felnőttként” pedig kinek-kinek a saját értelmi horizontján áll meg. Van akinek a kertje végéig tart, van aki az egeket ostromolja. Mégis, az egyéni túlvilágok semmilyen módon közös nevezőre nem hozható határainak van egy burkoló felülete, ami egy összefüggő társadalmi alakulat kultúrájaként ragadható meg, a nyilvános kommunikációban fejeződik ki, és mint kifejezést a társadalom túlnyomó többsége érteni véli. Ami ezen a határon belül van, az a társadalom tagjai számára lényegében érthető, megragadható, konkrét, ami ezen túl van, az kizárólag megfoghatatlan absztrakció, és csak nagyon bizonytalan tárgya a kommunikációnak. Természetesen sok ember lehet, akik a kultúra evilágában sem képesek jól tájékozódni, lényegesen kevesebben képesek a kultúra aktuális határait konkrétumként kezelni, és nagyon kevesen látnak túl a határon, jóllehet adódhatnak olyanok, akik jelentősen meghaladhatják. Utóbbiak elért szellemi szintjükből a társadalmi mozgásokra visszanézve ítélhetik meg egy kultúra mozgásainak értelmét, s ha bármi oknál fogva a társadalmi alakulat számára hitelesnek számítanak, véleményüket, mint az evilágon túli rend ismeretére támaszkodó véleményt, a társadalmi alakulat „egésze” önmaga fölé rendelve, saját akarata mozgósításánál figyelembe veheti. Nem foglalkozunk itt egy ilyen viszonylat rendkívülien kényes problémáival, mindenesetre tény, hogy valaha léteztek társadalmak (Krisztus előtti szakrális társadalmak), melyek vállalták saját tudatosságuk hiányának tudatát, s ennyiben messze tudatosabbak és szabadabbak voltak, mint a mai ember, aki vagy minden ok nélkül tudatosnak gondolja magát, vagy meg sem formálódik benne a tudatossági igény. És a tudottan saját kultúrhatárain túl látni képtelen tömegek, akik tehát nyilvánvalóan nem rendelkezhettek a kultúrájukat tartalmazó teljességből származó olyan koncepcióval, melyből megragadhatták volna a kultúrájuk értelmét, rábízták magukat azokra a személyekre, vagy arra az egyetlen személyre, akik/aki hitelesen a kultúra határain túlról származó, tehát nem evilági ismeretei alapján tudhatta/tudta megítélni a kultúra értelmét, vagy meghatározni a kultúra mozgásának értelmes irányát. Az ilyen személy volt a legitim uralkodó. Csakis az ilyen személyt fogadták el legitim uralkodónak. Tömören fogalmazva, az uralkodó legitimitásának feltétele kizárólag a nem evilági eredet volt.

Emese álma

A legitimitás társadalmi kommunikációja a viszonylat belső logikájából adódóan csak szimbólumokkal volt lehetséges, s a gyakorlatban többnyire „istenfiúságot” jelentett. Ez a motívum ugyanúgy fellelhető az egyiptomi beavatási misztériumokban, ugyanúgy Jézus Krisztus vagy Mithras esetében, ugyanúgy Emese álmában, és az ismert emberi történelemben utoljára Japánban, ahol az amerikai megszállók Hirohito császárt fosztották meg ettől a címtől. Ekkor vége van valaminek, ami eddig volt, és elkezdődik valami, ami addig soha nem volt.

Ez a tudatosság átértelmeződésének jelenig húzható íve.

 Hirohito: a viszonylat

Világlátvány

A „világlátvány” egy érdekes és nagyon összetett fogalom, amit ebben a rövid írásban csak a felszínén tudunk megkarcolni. Egy világlátvány egy gondolkodási paradigma következménye, egy gondolkodási paradigma pedig egy hosszabb korszak (többnyire ezer évek) olyan társadalmilag általánosnak tekinthető evidenciarendszere, mely többnyire öntudatlanul abszolutizált formája az adott társadalom világra irányulásának. Olyan dolgok tartoznak bele, melyek az öntudatlanság miatt nem feltétlen fogalmilag megragadhatóan, mégis összességében a valóság lényegéről,  a létezés céljáról, az értelmes cselekvések köréről a kommunikáció kiinduló pontjai. Mivel pedig az ember nem a szemével, hanem az értelmével lát, azt a világlátványt, ami egy adott korban valaki elé tárul, alapvetően a kor gondolkodási paradigmája határozza meg. A különböző korokban az emberek pl. ugyanarra a vizuális értelemben változatlan sziklára nézve, a szó szoros értelmében véve mást látnak. Az egyik korban felfoghatatlanul nagy fenséget, ami előtt leborulnak, a másikban az autópálya nyomvonalán lévő akadályt, amit egykedvűen robbantanak szét és takarítanak el ügyes gépekkel. Fontos megérteni, hogy a két látványtól független, valamiféleképpen objektívnek tekinthető optikai információ nem létezik, és egyik látvány sem valóságosabb a másiknál, mivel mindkettő ugyanúgy egy sajátságos gondolkodási paradigma következménye.

A régészeti és írásos hagyatékkal valamilyen szinten követhető emberi történelemben három lényegesen eltérő világlátványról tudunk benyomást szerezni. Ezek:

1. Krisztus előtti kor, a szakrális kor.

2. Krisztus utáni kor, ami a vallás kora.

3. A vallás korából fokozatosan kinőve és a felvilágosodástól egyre általánosabbá válóan a materiális kor.

A szakrális kor világlátványának kulcsa az „egészben a rész – részben az egész” elv. Ez jelenik meg Hermész Triszmegisztosznál is, és ez jelenik meg abban az általános szemléletben, ami a legkisebb és legegyszerűbb létezőben is kereste és megtalálta a Teremtő teljességét. Saját magát is a kozmikus egység olyan részének látta, aki hordozza a teljességet, és akinek az élet kizárólagos lehetőségét – avatottsági szintjén megnyilvánulva – a teljességben való szervülés jelenti. A szakrális kor embere számára az élet próbatétel, melyben minden mozzanat, minden megnyilvánulás szintén próbatétel, helytállása, minél magasabb szintű avatottsága pedig az egységben való minél magasabb rendű szervülésben realizálódik. Saját valóságát szervülő cselekvésével teremti meg, mely folyamatban nincsenek határok, s módja van az avatottság vertikális irányában a potenciálisan birtokolt teljességet megnyilvánulttá tenni. A valóságot nem önmagán kívül keresi, ő maga a valóság – ha úgy tetszik, Isten modellje.

Az „egészben a rész – részben az egész” elv a modern matematikában is megjelenik „fraktál” néven, és viszonylag egyszerű algoritmusokkal vizualizálható számítógépen. A mellékelt képeken ilyen számítógéppel készített fraktálok mutatják az univerzum egy szűk metszetében, a geometriai formák világában az önhasonló rendszerek hierarchikus strutúráját.

A vallás kora az európai ember számára legjobban a kereszténységben értelmezhető, jóllehet az univerzális szakralitás más kultúrákban is az európaival analóg profán pályákon alakult vallássá. A szakrális létezésből kiesve az ember önmagát a teljességhez képest végletesen és változhatatlanul töredékként érzékeli (megtörik az egész-sége), megszűnik számára a részben az egész realitása, és a teljesség leredukálódik az egészben a rész viszonylatára, ahol immár az EGÉSZ abszolút.

Már nem Isten modellje, hanem egy rontott lét részese, s csak úgy és annyiban képes értelmezni önmagát, amennyiben a teljesség, Isten – a rész számára felfoghatatlanul – csoda által kiragadja az értelmetlen töredékességből és magához emeli. (Mennyország, nirvána.) A hangsúly az „immanens” világból való megszabadulásra esik – többnyire isteni közbenjárással –, és mivel Isten részéről a megszabadulás támogatása (esetleg a teremtés eredeti értelmeként) feltételezett, a földi létezés minden szereplőjét az ember az isteni akaratra hivatkozással saját megszabadulásának rendeli alá.

Ebben a világlátványban az ember még rendelkezik a teljesség víziójával, s habár elidegenedik a valóságtól – hisz menekül belőle –, van célja, amit lényiségének elérendő valóságaként értelmez, azaz legalább önmaga valóságosságára irányul aktivitása.

A vallás korában az ember használja a teljességnek a szakrális korból átörökölt absztrakcióját, viszont mivel megszűnt azt önmagában, mint részben érzékelni, a közvetlen megtapasztalásából kizáródott teljesség eszméje tudata számára fokozatosan egyre abszurdabbá válik. A folyamatban a tudat egyetlen következetes lehetősége a teljesség eszméjétől való megválás, amivel belép a materiális korba. Ennek lényege a rész abszolutizálása. Minden, ami valamilyen szempontból egészként értelmezhető, egyrészt részekből tevődik össze, másrészt összetevője lehet nagyobb egésznek, aminek tehát csupán része, s ez a strukturálódás sem lefelé, sem fölfelé nem indokol korlátokat vizionálni. Így minden pontján esetleges és semmilyen vonatkozásban nem értelmezhető rajta többé a teljesség. Az ember koordinációs pontot többé nem találván, a valóságot saját bizonytalan lényén kívül kezdi keresni, s létezésének értelmét is önmagán kívül reméli felépíthetni. Talajtalan és irracionális vízióit megkonstruálva művi rendszereinek működtető szolgájává degradálódik, mindinkább leválva a körülötte még mindig fellelhető szerves létezésről.

A fentiek absztrakt foglalata: 

Egy megjegyzés tartozik még a három világlátványhoz. Mindegyik mindig jelen van, és természete szerint nem korszakokhoz, hanem emberekhez kötődik. Annak a konkrét okát ebben az írásban nincs mód részletezni, hogy a visszatekintve befogható történelem mégis miért tagozódott olyan korszakokra, melyekben az adott tulajdonságú emberek váltak meghatározóvá, s ilyen módon a korszak jellemzőjévé.