A nő más

A megfelelő komolyan vehetőség végett ezt a bejegyzést mindenképpen nőnek kellett volna megfogalmazni, azonban a nők nem fogalmaznak. Van ugyan a köztudatban a nők fejlett kommunikációs készségéről egy sztereotípia, de ez nem tekinthető másnak, mint a konyhai pletykák szintjén mozgó felszínes megállapításnak, ami valószínűleg olyan csekély értelmű férfiaktól származik, akik kritikus helyzetben – például egy apasági perben alperesként – képtelenek kezelni a nőből tisztán indulati alapon feltörő szóáradatot.

Máskülönben a nők esetenként szívesen kommunikálnak, főként egymással, de ez inkább csevegés, spontán önkifejezése egy lelkiállapotnak, aktuális problémáknak, de nemigen ásnak mélyre, nemigen kísérleteznek a dolgok lényegének feltárásával kommunikációban, s ezzel feltehetően egyenes összefüggésben lesz közülük oly kevés matematikus, fizikus, esztéta, vagy épp filozófus.

Egy ilyen mondatra, mint ez az utóbbi, a feministák persze azonnal felkapják a fejüket, méghozzá teljesen alaptalanul, sőt, éppenséggel azoknak a reflexeknek engedelmeskedve, melyekre ez a masculin társadalom idomította őket. S talán számukra meglepő módon nem azért ajánljuk nekik elhagyni a férfi tulajdonságokban való bizonyítási kényszerképzetet, mintha uralkodási pozíciónkat féltenénk, hanem azért, mert bár a mélyre ásó fogalomalkotásnak megvan a maga nem elhanyagolható szerepe a létezésben, a matematikus, a fizikus, az esztéta vagy épp a filozófus szerepét sem becsüljük többre egy könnyed délutáni pletykálkodásnál. Ezzel szemben, ha bármit is meg akarunk érteni abból, ami a nő, éppen arra kell figyelnünk, amiben más. És nagyon más.

Férfiember, ha élethelyzete vagy foglalkozása miatt hosszabb időre kizárólagos férfitársaságba záródik – teszem azt katona, hajós, hajótörött… –, s a folyamatos erőkifejtést, lélekjelenlétet, helytállást, sarkos feladatmegoldást követően hónapokkal meglátja az első nőt, elámul az élet e különös luxusán, hogy lény, aki a férfivilág nagy dolgainak véghezviteléhez elengedhetetlen bátorságságot, tettrekészséget erőt és szigort – mily kifinomult humor – bájra, kellemre gyöngédségre és szépségre cseréli, mégis képes arra a komoly és nehéz feladatra, amit életnek nevezünk.

Van ebben valami mélységes aszimmetria. Az egyszerű logikára hajlamos tudat szimmetriát várna – szemet szemért, fogat fogért; ha én jól járok, jól járhatsz te is; ha jobban jártál, mint én, legalább a következő életedben meglakolsz; esélyegyenlőség van, mi más lehetne; mindenkinek joga van a boldogságra, ugyanarra a boldogságra – és nem. A legcsekélyebb szimmetria sincs. A férfi maga a hiány, de erős (fizikailag), okos, aktív, rombol, épít, szerez; a nő gyenge (fizikailag), szép, zsigereiben hordja a bölcs létezést, van, kész és kiszolgáltatott.

Ami a férfinek hiányzik, amire a férfi vágyik, az egyedül és teljességgel csak a nőben van meg. Szimmetriáról akkor beszélhetnénk, ha ezzel szemben a nő vágyának tárgya a férfi lenne, de nem így van. A férfivágy centruma a nő, és a nő pontosan és egyértelműen a lehetséges vágyak centrumaként érzékeli önmagát. Ha van értelme egyáltalán a férfi vágyához hasonlóan a nő vágyáról beszélni, úgy semmiképp sem az vetődik fel, mintha a nő a férfira vágyna, hanem a nő arra vágyik, hogy a férfi vágyjon rá. Nem olyan vágy ez, mint a férfié, mert a férfi vágy aktivitást kelt, a nő vágya pedig csupán az, hogy a férfi vágyának centrumaként létezése beteljesedjen.

A férfi a nőben a kínzóan hiányzó gyönyört keresi, s elérni csak a képzeletét meghaladóan szép nőben remélheti. Ezért a férfi víziója a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, de villámcsapásként ható női szépségről. A nőnek a férfira vonatkozó víziói szinte elhanyagolhatók. A férfi külseje a nőnél alig játszik szerepet, viszont elementáris erővel hat a férfi ráción túli, nőre irányuló vágyának megjelenése, ha evidenssé válik, hogy a férfi belehal, ha nem kapja meg a nőt. Ekkor a nő felfogja, hogy elérkezett az a férfi, aki egyáltalán képes rezonálni arra a szépségre, ami benne végtelen, mély megértés támad benne a férfi szenvedése iránt, amit az ő végtelen szépségének nélkülözése számára jelent, s a saját szépségéről azonosat gondolás extázisában szerelemre gyúlván megkönyörül, és minden titkát felfedve, odaadja magát neki.

Mindez persze a princípiumok tiszta működése, őskód, ősaszimmetria, ami mindannyiunk tudattalanját uralja, de csak a tudat által a lehetőségekhez csonkolva érvényesül. Mert ugyan melyik férfi képes az egyetlen és igazi nő után kutatni, s nem elégszik meg az ígéretesként felfogható lehetőségek kompromisszumával? És melyik nő képes csak a végső, a halálos vágynak odaadni magát, s nem sürgetni szépségének megtalálását egy kissé lejjebb gombolt blúzzal, vagy egy alkalmas pillanatban felcsúszó szoknyával? Az alkuk kinek-kinek gyengesége szerint köttetnek meg. A princípiumokat pedig a tudat számára egy kor, egy kultúra a mítoszaiban fogalmazza meg. A mítosz, ha tiszta, ellenállhatatlan vonzerőt jelent a férfi és női tudatnak egyaránt. Férfiak szokták megfogalmazni, mert önmagában a fogalomalkotás a férfi princípium aktivitási tárgyköre, s ebből következően a mítoszok férfi koncepciójúak. Pergetik a cselekményt, ezer veszélyen át elfoglalnak, menekülnek, kockáztatnak, győznek, aztán mindent feláldoznak az egyetlenegyért (ez a nő), akit küzdelmes útjuk végén megtalálnak. Csak a princípiumok tiszta szintjén megszólaló mítoszban lényegtelen a férfi koncepció. Mert ebben szükségképpen benne rejlik a női koncepció is, látensen, passzívan, de jelen van, éppen úgy, ahogy a nő önmagát gondolja el, mint beteljesülés.

Kevés olyan író van, aki a mítoszok tisztaságának szintjén képes megszólalni. Tudunk például egy bizonyos Shakespeare Vilmosról, aki Rómeó és Júlia történetét jól hangolt húrokon pengeti el. Avagy a jelenkori filmművészetben Joe Wright, Jane Austin-ra támaszkodva alkotott rendkívül figyelemre méltót a Büszkeség és balítéletben. Azonban az ilyen szintű ritkaságokon kívül a nő a masculin kultúrában idegen. Nem rezonál a masculin művészetre, nem érinti a masculin tudomány. Próbál hinni a férfinek, hogy ami miatt az lihegve rohangál le- s föl, annak értelme van. Van értelme az elemi részecskéket szóra bírni, vasbeton városokat építeni, az űrben száguldozni, műembert konstruálni, a nőt emancipálni.

– Nők, asszonyok, lányok, anyák, hölgyek – arra kérünk, ne higgyetek az eszeveszett férfinek. Nem baj, ha minden elvész, amit a férfi rajtatok kívül keres. Higgyetek a zsigereitekbe írt örök szépségnek, legyetek bölcsek, hisz a férfi médiumotok, s álmotok az aszimmetriáról csöndben elűzi a szimmetrikus masculin szörnyeket.