A szakrális művészet I. (Koordináció)

Azok számára, akik figyelemmel kísérik ezt a blogot, talán lassan felrajzolódik egy olyan világszemlélet lehetősége, mely kívül van minden vallásként felfogható tudati képződményen, ilyen módon az „isteni” anyag vallásán is, következésképp nem – vagy szinte egyáltalán nem – rendelkezik abszolútnak gondolható kapaszkodókkal, nem kínálja, nem kínálhatja a mindentudás érzetét, viszont benne ring az örök valóságban. Nem birtokolja Isten definitív üzeneteit, hisz látván látja, hogy fölülről lefelé üzenni Isten és ember egyaránt képtelen, és nem a szándék hiánya miatt, hanem az alul lévő felfogóképességének hiánya miatt, amin áttörni sem embernek, sem Istennek nem lehet. Ebben a világszemléletben a kereszténység kétpólusú elképzelésével szemben – melynek egyik pólusán a matériába zárt, végtelenül korlátolt ember, másik pólusán a végtelenül  cselekvőképes Szellem – matéria nem értelmezhető, hanem csak egymást burkoló cselekvőképességű szellemek/istenek/emberek végtelenje, akiknek legkülső, abszolútnak tekintett absztrakciója Isten, de akit nem megnyilvánultan, viszont teljességében tartalmaz a legbelső Mag is. Mi, akik embernek nevezzük magunkat, ennek a végtelen rendnek köztes helyén keringünk egy minket tápláló ismeretlen fényességű Nap körül, s keringetjük magunk körül szeretett „gyermekeink”, kik vágyva-vágynak minket. Mindenkinek van alul, ami ismert, és mindenkinek van felül, ami ismeretlen, ami titok, de amibe ágyazottan létezik. Ez a titok, amiben egyetlen közös, hogy mindenkinek följebb van – mert egyébként mindenkinek más – hagyja magát megismerni, hagyja magát megérinteni annak, aki rányílni akar, s mindenki rajta fölfelé lépdelve tart, ahol éppen tart. Ez a titok a Szentség, amin mint vékony pókfonálon, pókfonálnál vékonyabb fénysugáron létezésünk függ.

A létezés egymást burkoló gömbjeinek rendjében a bármely köztes szinten tartózkodó ember kifejezi, működteti, megformálja lefelé és fölfelé irányuló aktivitását egyaránt. Fölfelé irányulásának neve rítus, lefelé irányulásának neve mágia (mágia az, aminek ő a magja). Mindkettő szakrális tevékenység. Mindkettő művészet. Mindkettő művi, tehát önmagától nem jelenlévő, hanem csak akarattal megidézhető kifejezés, melynek célja a szakrális rend tudatba emelése, illetve művelése, vagyis szakrális mű-vészet.

A szakrális művészet nem egyszintű, mint az a kereszténységben eltorzulva értelmeződik. Mintha csak az lenne szakrális művészet, ami a pólusokra kikényszerített Isten és ember közötti viszonnyal foglalkozik. Nem is beszélve az anyagba zárt ember eszméjének hatásáról, mely miatt az Isten-ember viszony is képes materiális szintre profanizálódni, különös tekintettel a nyugati kereszténység művészetére. Szakrális művészet a szakrális rend bármelyik szintjén létrejöhet, amennyiben képes az adott szintről való felfelé vagy lefelé irányulást ténylegesen artikulálnia. Az a felfogás, amelyik az artikulációk e végtelen birodalmából bármit kizárni kíván, vagy egyetlent, vagy csupán néhányat akar kivételezettként pozícionálni, ezzel a mágiájával önmagát a szakrális rendből kizáró démont szabadít el.

Fentiekből következően, ebben a rendben tudatos, értelmes cselekvés csakis szakrális művelet lehet, s az ilyen cselekvés mindenkor az adott szintről fölfelé vagy lefelé irányuló, azaz vertikális megnyilvánulást jelent, jóllehet korlátlan mód van valamely szinten belül maradó cselekvésekre is, bár ezek tudatossága mindenkor korlátozott, mindenkor kérdéses a vertikumban értelmezhetőségük, még akkor is, ha végső soron bármely horizontális motívum magában hordozza a vertikális irány tudatosodásának-, vagy legalább létezése megsejtésének lehetőségét, mely esetekben nem kérdéses az egyébként horizontálisnak indult cselekvés vertikumba tagozódása.

Ha a rendszerben a szakrális művelet, avagy szakrális művészet ilyen módon értelmezhető, úgy értelmezhetővé válik a profán cselekvés, művelet vagy művészet is: Profán az a cselekvés, amelyik nem rendelkezik vertikálisan értelmezhető összetevővel, vagyis minden vonatkozásában saját horizontális síkjában marad.

Egy legitim (ld. A legitimitás c. bejegyzést) vezetésű társadalmi alakulatban kevés esélye van a profán cselekvés megjelenésének, mert az öntudatlan cselekvések is szakrális médiumként valósulnak meg, s minden mozzanat, a levegővételtől az utolsó kapavágásig a rend része, amit rítusok öveznek. (Ld. a népre hagyományozott szokások, viseletek.) Azonban, ha a társadalmi alakulat elveszti legitim vezetését, tudata rászűkül saját horizontjára, s profanizálódik. Az ilyen diabolikus zuhanású kultúrában előbb tömegessé válik a vertikális irány létezésének tagadása, majd a megtagadott fokozatosan törlődik az emlékezetből.

A profanizálódás útját járó társadalmi alakulat törvényszerűen ketté hasad. A profán rációban funkciótlanná válik a szakrális vízió, művelői egyre kevésbé tudják valós tartalommal feltölteni, elveszítik életteliségüket és formalizmusba süllyednek. Ezzel párhuzamosan kap erőre a profán művészet, mely szükségképpen üres, de horizontálisan érdekes és lényegre törő. Mindazonáltal fokozott érzékenységű művészek a vertikális irány törlődéséből következő kínzó ürességet megélve, belső világuk transzcendens csendjébe vonulva, vagy fájdalmuk megjelenítésével öntudatlan szakrális művészetet teremtenek. Ilyen módon az öntudatlanok két egymást megérteni képtelen részre oszlanak, s megindul a szakrális vízió és az üres ráció végeláthatatlan összefeszülése.

Létezik egy négysoros remekmű, mely éppen a szakrális és profán határán helyezkedik el. Azáltal idézi meg a szakralitást, hogy tudatára ébred a profán értelmetlenségnek.

Élek, s hogy meddig, nem tudom,

meghalok, bár nem akarom,

megyek s egész utam titok:

csoda, hogy jókedvű vagyok.

(Magister Martinus – Szabó Lőrinc)

Az emberi létezés igéi – „élek”, „meghalok”, „megyek” – immanens tehetetlenségükben hangsúlyozottak, s egy fanyar mosolyban tudatosul a profánba záródott összkép üres lebegése. A vers, mint vízválasztó két oldalán kitapinthatóvá válik a szakrális és a profán.

Alább a művészet történeti átalakulására mutatunk képzőművészeti példákat, a következő bejegyzésekben pedig konkrét elemzésekkel fogjuk illusztrálni a szakrális művészet öntudatlan jelenlétét a profán világban.

Szakralitás

Barlangrajz

Barlangrajz

Barlangrajz

Dogon maszk

Maszk - Elefántcsontpart

Afrika

Kiszorulás a szakrális létezésből

Keresztelő Szent János

Kármelita ikon műhely

Az arc eleven fájdalma hordozza a valós transzcendens jelentést, amit azonban már szükséges támogatni a kézben tartott idézettel a Szentírásból.

Munkácsy Mihály: Golgota

Létezésidegen pózok formalitásába szorult utánérzése a szakralitásnak, profán mestermű. (Golgota)

Viktor Vasarely - a kilúgozott profán

Profánba ágyazott szakrális

Kondor Béla: Így jár minden próféta

Kondor Béla: Szentek bevonulása

Joan Miro: BlueIII

A szín, a folt és a vonal viszonyrendszerének végső absztrakciójában megjelenik az elemek önmagán túli jelentése.

Joan Miro: Éj

Csontváry: Zarándoklás a cédrushoz