A szakrális művészet II. (Ernest Hemnigway)

Amint az I. részből kiderülhetett, nem oly egyszerű a dolgunk a szakrális és a profán művészet szétválasztásánál, mint azoknak, akik szakrális alatt egyházi, profán alatt pedig világi művészetet értenek. Sőt, indokolt lehetne az itt vázolódó szemlélet művészeti argumentációjának tisztázása végett egy másik művészettörténetet megírni. Azonban, ha egy ilyen vállalkozás nem is lenne hiábavaló, semmiképp sem olyan fontos, mint a jelen kultúra számára, mely adminisztrációjában él. Mi nem foglalkozunk kultúrával az életen kívül, számunkra csak az élet van, és azon belül jelenhet meg, jelenik meg a művészet, ha rítus, vagy mágia. Ebből következően a mi nézőpontunkból tökéletesen érdektelen a fejlődési koncepciójú művészettörténet, különösen a XX. sz. elejétől kibontakozó akadémizmus kontra modernizmus vita, melyen belül nem mintha az akadémizmust nagyra tartanánk, de az akadémizmus tagadásában fontoskodást is legalább olyan szűklátókörűnek. Általában érdektelenek az önjelölt művészek, önjelölt zsenik, önjelölt okoskodók, akik elismerésre vágyva saját igazukat vagy rögeszméjüket akarják érvényesíteni, elfogadtatni, népszerűsíteni a sokaság között. Ezzel szemben művésznek azt tekintjük, aki tudatos mágiát űz (táltos) vagy elhívásnak engedelmeskedik (sámán) [ld. Táltosok, sámánok és kuruzslók], tehát egyik esetben sem tetszeleg, hanem mindentől független öntörvényűséggel a dolgát végzi.

Eligazító ereje lehet a kérdésben egy Balczó András szájából még a 70-es években elhangzó rövid mondatnak, amit ő a róla készült filmmel járva az országot, zártkörű előadásokat tartva a Bibliából idézni gondolt. (Léteznek ugyan a Bibliában ezzel a metafizikai tisztaságú mondattal rokonítható mondatok [pl. Jer 17:5], csak épp – nem véletlenül – ez a letisztultság nem jelenik meg ott.)

Átkozott, aki emberben hisz.

– Tessék vigyázni, nem átkozódásról van szó, hanem egy definitív megállapításról. Akinek az életét mozgató hite emberhez vagy emberekhez kötődik, az menthetetlenül eltévedt. Akinek célt jelenthet emberi közösségben elért siker, az bezáródott.

Nem kívánunk negatív példákat sorolni, annál is inkább, mert sokszor egy személyen belül is keverednek a motívumok. A megfelelő konkrétság és tiszta fogalomalkotás végett azonban figyelembe ajánljuk Csontváry Kosztka Tivadart, a nagy sámánt, akinek élete az elhívás, a megalkuvás nélküli következetesség, az aszketikus áldozatvállalás, a teljes érdeknélküliség és a semmihez sem igazodó öntörvényűség ellentmondásmentes megvalósulása.

Megjegyezzük még, hogy a szakrális művészet öntörvényűségével együtt sem romboló, határozott de nem elutasító, mozgatója pedig a szeretet.

Igazolványkép: a tekintet mélysége

Ernest Hemingway (1899 – 1961) olyasvalaki, akit talán keveseknek jutna eszébe szakralitással gyanúsítani, s feltehetően neki sem voltak önmagáról ilyen jelleggel megfogalmazható képzetei. Olyan korban élt, amikor a világ meghatározó fele, különösen Amerika a végsőkig kiüresedett és formálissá vált vallásosságával átcsúszott a teljes elvilágiasodásba, olyan színpadot teremtve az életnek, ahol a gépek végső uralomra jutása előtt még hihető volt a természet természetessége, a küzdelem, a hősiesség, a jóakarat, a cselekvés átláthatóságának valóságossága még akkor is, ha az utókor már egyértelműen felfedezi mindebben a berendezett színpadot.

Ezen a közegen sem emberként, sem íróként nem látott át, viszont kitöltötte, méghozzá olyan nagyszabásúan, ahogyan egyáltalán lehetett, átélte és a szó legszorosabb értelmében gyakorolta legszélsőségesebb formáit, életével és irodalmával teremtve meg azt a mítoszt, ami még utoljára nem életidegen, utoljára ad lehetőséget a valóság megragadható vetületeivel azonosulni. Szerelemről, helytállásról, néma hősiességről ír mindig az „erő” jegyében, amint egy férfihoz illik. Éppen ezért művei ma idejétmúltak. A mostani fiatal generációk már nem értik. Nemcsak azért, mert már nemigen vannak „férfiak”, de eltűntek azok az értékek is, amiért még magyarázkodás nélkül érdemes lenne helytállni, s különösen érdektelen és átélhetetlen egy oroszlánvadászat a szűkös rezervátumok mostani állapotának ismeretében, vagy egy kardhal kifogásának próbatétele, mikor a sajtó a halállomány védelméért folyó kétes értékű demonstrációktól hangos.

Amerikában őrzik még ugyan a kultuszát, ezt azonban az irodalomtörténészi érdekeltségeken kívül a fiatalokban csak a szülőktől és nagyszülőktől örökölt nosztalgia élteti. Mind több fanyalgó kritikai észrevétel hangzik el stílusáról, méghozzá mértékadónak számító közéleti szintekről is, ami nyilván azért történik meg, mert az egyébként nagy gonddal megrajzolt mítosz már nem átélhető. A nem csekély munka árán kikísérletezett minimalista fogalmazás, mely az üzenetét nem abban közvetíti, amit kimond, egyre kevésbé gyújtja lángra az olvasói fantáziát. Mellesleg, mi sem azokat a nem túl gyakran megjelenő „bölcsességeit” értékeljük nagyra, melyekre néhány művét kétségtelenül kihegyezte, s az idők folyamán irodalmi közhellyé váltak, annál is inkább, mert különösebben bölcs embernek sem tartjuk. Viszont mély, tiszta és bátor volt az átélése, ami miatt képessé vált a létezés legegyszerűbb motívumaiig lehatolni, arra a szintre, ahol a konkrétumok egyben szimbólumok is, önmagukon messze túlmutató, a kimondhatatlan lényeget megidéző metafizikai szimbólumok, melyek explicite nem nevezhetők meg, mégis az idő múlásának közegében a történések észrevétlen formálódó viszonyrendszere képes megidézni.

– Mi a szimbólumértéke az esőnek?

Erre a kérdésre talán kevesen tudnának válaszolni. Mégis, ha összefüggésbe hozzuk az esőt a sírással, a könnyel, a könny sós ízét a tenger sós vizével, valami elkezd áthullámozni a Földön, a világon – élet van, s a kajütablakon befújó keleti szél Isten lehelete.

A szimbólumok elérésének azonban ára van. Közel kell menni az élethez és közel kell menni a halálhoz. És csak ha valakiben van bátorság a halál közelségét is megélni, akkor tudhat egyszer olyan felütéssel elkezdeni egy írásművet, a létezés közepébe belecsapva, amivel csupán olyant mond, amit bárki megtapasztalhat és általában meg is tapasztal, jóllehet elmegy mellette, mígnem olvasva, elolvasva megérinti a súly, az élet súlya, az elmúlás:

Második feleségével

„Azután egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a Place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret…” (Vándorünnep: Kávéház a St.-Michelen)

Hemingway elment Afrikába oroszlánra vadászni. Nem félt az oroszlántól, megölte az oroszlánt, de tisztelte. Kifogta a tengerből a nagy halat, de tisztelte. Pontosan tudta, hogy az oroszlán is és a nagy hal is annak a létezésnek az útját járja, ami több mint ő, és ami találkozásukkal egyikük számára nemcsak visszavonhatatlan fordulathoz ér, de a fordulattal be is teljesedik.

Spanyolországban bikaviadalra járt, és nem az értelmetlen kínzást, az öldöklést, hanem a bátorságot, a helytállást és a drámát kereste benne, és tisztelte azt a dramaturgiát, melyben látszatnak nem volt helye.

Háborúkat járt meg, mert hitt olyan eszmében, ami nemcsak az életnél, de a halálnál is több, amiért úgy, mint a szerelemben, bátran oda lehet adni az életet.

Mindenhol és mindenben az önmagán túli jelentést kereste, azt ami megnevezhetetlen de megkérdőjelezhetetlen, amit mi a lét szakrális beágyazottságának nevezünk.

Szinte mindegyik képén érzékelni a beállítottságot.

Itt is tudja, hogy fényképezik, de talán túlságosan fáradt

elvárt pózok mögé rejteni jelenlétének súlyát.