Rész és Egész V/2.

V/2. Rész és egész a kereszténység előtti mítoszban

   Az előző fejezetben részletezett fogalmak („érthetetlen” és „titok”) ilyen szélesebb értelmezési keretbe helyezése korábban is megtörténhetett volna, hiszen a kifejtett tartalmak általánosak és nem kötődnek egyik mítoszhoz sem. Azonban sem a tudomány mítosza, sem a keresztény mítosz nem igényel a mai vulgárértelmezésnél többet, sőt könnyen zavaróvá válhat az efféle okoskodás. A kereszténység előtti mítosz megértéséhez viszont mindez nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen továbbá a keresztény mítosz szellemi béklyójából való és a tudomány mítoszának látszólagos szabadságától való megszabadulás is. (Nota bene, a látszólagos szellemi szabadság összehasonlíthatatlanul erősebb mágia, mint egy nyilvánvaló szellemi béklyó.)

   A kereszténység teszi először tézissé azt, hogy a „tudás” mintegy lineáris úton megszerezhető.  Ezt ugyan a kereszténység csak mintegy implicite állítja, következményeként annak az állításnak, miszerint mindaz, amit az embernek egyáltalán érdemes tudnia, benne van a Bibliában. (Persze csak idő kérdése, és egy ilyen koncepció abszurditásán keresztülgyalogol maga az élet, de az ehhez szükséges kompetenciával nemcsak egy olyan komplex jelenség rendelkezik, mint az élet, hanem még egy olyan rendkívül korlátolt szellemi megnyilvánulás is, mint a tudomány.) Mindenesetre, a tudás linearitásába vetett hit a tudomány mítoszában válik evidenciává, s aki ebben az önfeledt evidenciában szocializálódva képtelen megszabadulni a mindenféle tudás vonatkozásában feltételezett saját kompetenciájának kényszerképzetétől, egyben képtelen lesz érvényes ismeretek birtokába jutni a kereszténység előtti mítoszról. Ennek ugyanis egyik alapköve a saját tudás, illetve tudáskompetencia korlátosságának tudata. Nem mintha a kereszténység előtti mítosznak a tudás- és méginkább a tudáskompetencia korlátosságának leküzdésére nem lett volna módszertana, sőt, az egész mítosznak ne ez a módszertan lett volna a lényege, azonban minderről érvényes ismeret a személy számára csak akkor tárulhat fel, ha képes szembesülni saját korlátosságával, azokkal a határokkal, amelyeket maga épít fogalomalkotási gömbjének sugarával. És még ez sem minden. Mert nem elég a saját határokat érzékelni, emellett el kell tudni fogadni azt a logikailag teljesen kézenfekvő következtetést is, hogy adott pillanatban lehetnek, sőt bizonyosan vannak emberek, akik nagyobb- esetleg jelentősen nagyobb sugarú fogalomalkotási gömbben élnek. Ezt a tényt pedig azért rendkívülien nehéz elfogadni, mert ha léteznek ilyen emberek – márpedig léteznek –, akkor ezeknek teljes rálátásuk van az adott személyre, aki viszont belőlük csak annyit lát, amennyi a fogalomalkotási gömbjén belül látható, vagyis éppen annyit, mint amennyi saját maga. (Mellesleg ezért tűnnek el törvényszerűen a mítoszalkotók a mítosz médiumainak szeme elől, s válik a mítosz látszólag anonim isteni eredetűvé.)

   Fentieken kívül az előző fejezettel érzékeltetni szerettük volna a kereszténység előtti mítosz fogalmi megragadásának egyik jelentős nehézségét is. A keresztény mítosz és a tudomány mítosza a mai fogalomrendben kézenfekvően rendelkezésre áll, azonban a kereszténység előtti mítosz, mely Krisztus előtt legalább 500-600 évvel megkezdte agóniáját, csak a szellem mélyrétegiből idézhető meg. Elvben könnyebb lenne a helyzet, ha mindjárt a néhai mítoszalkotóktól rendelkeznénk forrásokkal saját motivációikról, de a mítoszalkotók soha nem hagynak hátra ilyesmit (mint feljebb már kifejtettük), mégpedig főként azért, mert nekik nincs rá szükségük – nem magyarázzák magukat verbálisan, hiszen látják egymást – a mítosz médiumai pedig úgysem értenék. Ha tehát valami csoda folytán mégis kerülnének elő ilyen források, azokat mi, mai mítosz-médiumok éppúgy nem értenénk, mint a korabeliek. Ráadásul volt egy grafomán kultúra, nevezetesen az egyiptomi, amelyik talán hagyott hátra fölös információt is, azonban ennek megértése megkövetelné az egyiptomi nyelv árnyalt ismeretét, és egyúttal a megfelelő szintű fogalomalkotási beavatottságot. Pontosabban a megfelelő fogalmi beavatottság hiányában elképzelhetetlen a megfelelő nyelvismeret, hiszen a nyelv elemeit képező fogalmak miként lennének értelmezhetők és helyesen használhatók, ha nincs mögöttük fogalmi beavatottság. Az a gyermekded elképzelés pedig, miszerint bizonyos szavak beazonosítása ma használatos szavakkal, lehetővé teszi egy akkori szöveg tartalmának jelenlegi élő nyelvekre fordítását, csupán kaotikus tévképzetrendszerek kialakítására alkalmas. Az ilyen tévképzetek jellemzője a hagyomány, az ásatási eredmények, a korabeli írásos anyagok értelmezése a mai mítosz implicit és öntudatlan szemléleti keretében, holott az akkori és a mai embert még az elemi létfunkciók vonatkozásában sem azonos értékek vagy elvek motiválták.

Röviden ki kell térnünk a görög mitológiára, lévén, ha egyáltalán mítoszról esik szó, a mai mítosz médiumának elsődleges késztetése a görög mitológiára gondolni. Ez persze nagyon is törvényszerű, mivel a görög kultúra ezen szellemi fosszíliáiban találhatók meg legtisztábban dokumentálva a tudatromlásnak azok az első egyértelmű jegyei, melyek a metafizikai érzékenységet elvesztve és elfeledve, az ember önértelmezését a mai kultúra koncepciójából nézve is „hitelesen”, az anyagi manifesztáció szintjéhez kötik. Kijár hát a „nagy” elődnek a megkülönböztetett tisztelet és figyelem.

Annyi remélhetőleg már az eddigiek alapján kiderült, hogy a mítosz fogalmát mi sokkal általánosabban gondoljuk el. A görög mítoszok pedig a jelenségi szint útvesztőibe bonyolódva vesztik el méltóságukat, s válnak mondává, majd legendává, melyek mellett egyre inkább feltűnnek a nevesített szerzők. Mindenesetre a szellemi lecsúszás érzékeltetésére érdemes egy közismert mítoszra/mondára/legendára a megszokottól kissé más látószögből pillantást vetni.

A történet Ariadné fonala címen ismert, s a következő pontokban lehet összefoglalni:

1. Minósz krétai király nem akart feláldozni egy szép (szent, fehér) bikát, amelyet Poszeidontól kapott ajándékba, méghozzá éppen áldozati célra. Poszeidon haragjában Minósz feleségét, Pasziphaét szerelemre lobbantotta a bika iránt, aki Daidalosszal (a fafaragás feltalálója, mellesleg Ikarosz apja) készíttetett egy belül üreges tehenet, amiben a királyné elhelyezkedve beteljesíthette szerelmét a bikával. Ebből született a Minótaurosz nevű szörny, egy félig bika, félig emberi lény. A király a szintén Daidalosz által készített labirintusba záratta a Minótauroszt.

2. Minósz egyik fiát, Androgeószt (Pasziphae négy fiút: Glaukosz, Dukalión, Androgeósz, Katreusz, és két lányt: Ariadné, Phédra szült Minósznak) athéniak megölték. Ezzel összefüggésben Athént éhínség és járvány tizedelték, és Minósz is elégtételt követelt. Az istenek és Minósz engesztelésére az athéniak kilencévente hét fiút és hét leányt küldtek Knósszoszba, akiket a labirintusban a Minótaurosznak áldoztak. Thészeusz önként jelentkezett az ifjak közé, mivel úgy vélte, hogy képes legyőzni a szörnyet.

3. A Knósszoszba érkező Thészeuszba beleszeretett Ariadné, s Daidalosztól tudakolta, hogy miképp lehetne megmenteni szerelmét. Daidalosz tanácsára Thészeusz kora hajnalban ment be a labirintusba, a bejárattól legombolyított fonállal jelölve a visszautat, s még álmában érve a szörnyet megölte. Reggelre a fonál által jelölt úton már vissza is ért a labirintus bejáratához.

4. Thészeusz kiszabadította az athéniakat és hajón magával vitte Ariadnét is, akit azonban álmában kitett Naxosz szigetén és ott magára hagyott.

A következőkben szintén pontokban kiemeljük a számunkra fontos motívumokat:

   1. Minósz, az emberek királya egy istentől (Poszeidon) kap áldozati bikát, de ellenszegül és nem áldozza fel. Tehát az embernek van kapcsolata istennel, de egy ponton szembefordul vele. Isten fölötte van, közli kívánságát, de az ember nem érti, nem látja értelmét, vagy nincs ínyére végrehajtani, és nem hozza meg az ÁLDOZAT-ot. Ennek következménye a királyné elfajzott és ellenállhatatlan vágya a földi lényként manifesztálódott isteni eszme, a bika iránt.

   Nem mellesleg, a történelemtudomány szerint a minószi (Kréta) civilizáció Kr.e. 2700-1500-ig virágzott, és egyértelmű nyomait hagyta hátra a bika-kultusznak. Ez a kultusz nem kizárhatóan összefügg az egyiptomi Ápisz-bika tisztelettel, és egyben utalhat a bika-világkorszakra is (kb. Kr.e. 4000-2000), mely éppen a minószi kultúra virágzása idején ért véget.

   2. Pasziphae és a bika egyesüléséből egy félig bika, félig emberi lény születik. Ezt a lényt (szörnyet) csakis szimbólumként lehet értelmezni: félig isteni eszme, félig profán ember. Valamiféle határvonala az ember korábbi istenközelségének, és a görög kultúrában egyértelműen megjelenő profanizálódásnak. (Gondolhatni a bika világkorszak végének szimbólumára is.) A szent és profán egyvelege nagyon veszélyes, végigdúlja az egész szigetet, mígnem labirintusba zárják, ahonnan nem szabadulhat, de egyben az emberek számára is megközelíthetetlen, érthetetlen, idegen. Azonban még etetik. Áldozatként küldik be hozzá foglyaikat.

   Tehát az ember számára már a félig isteni félig emberi is elérhetetlen, csak egy átláthatatlan és megfejthetetlen labirintuson át lehet bejutni hozzá, de aki bejut, azt a szörny felfalja, vagyis átlényegül, és nem létezik számára visszaút. Mindez valóban egy világkorszak lezárultára utal. Ami korábban közeli volt, az élet lényegeként megélt, annak maradványáról (már csak félig az) is csak annyit tudhatni, hogy van, mert egyébként teljesen elszigetelt (labirintusban), láthatatlan, érzékelhetetlen, érthetetlen, immár szörny.

   A labirintus egyébként itt nem fizikai, hanem szellemi értelembe vett akadályt szimbolizál: az emberi gondolat számára átláthatatlan labirintussá vált az isteni eszméig eljutni.

   3. Knósszoszba érkezik Thészeusz, aki végképp meg akarja szüntetni az isteni eszme torz maradványának szolgálatával járó terhet, és megölni készül a Minótauroszt. Ariadné (aki egyébként isteni eredetű, hiszen anyja Héliosz lánya, apja pedig Zeusz fia) az ízig-vérig profán hős Thészeuszba szeret bele, vagyis vágyai már nem az isteni szellem irányába vonzzák, s szerelme számára kideríti a szörny megölésének módját.

   4. Itt következik a legfontosabb: a profán hős, Thészeusz bejut ugyan a labirintusba és eléri a szörnyet, de nem saját szellemi erejével hatol át a tekervényes útvesztőn oda-vissza, hanem egy trükkel. Nem értelmével fejti meg a labirintust, nem értelmével közelíti meg az isteni lényeget, ami ilyen módon számára ismeretlen, azaz egyenesen szörny marad. Nincs is oka meg nem ölnie. Na nem szemtől-szembe, hisz úgy esélye nem lenne, hanem álmában, orvul, mikor kiszolgáltatott. Ez az, ami mindent elmond az új, profán világkorszakról.

   5. Ariadné az, aki a régi kor eltörlésében kulcsszerepet játszik. Nélküle Thészeusz nem ölhette volna meg a Minótauroszt. Saját isteni származását megtagadva választja a profán világot. A lelkiismeret csekély jelenlétének következtében ebben a történetben nem járhat jól: választottja minden gátlás nélkül hagyja cserben Naxosz szigetén.

A félig mítoszba, félig legendába csomagolt félig isteni és félig emberi lény története így mutatja fel az emberi világ profán alászállásának, és az alászállás módszertanának esszenciáját.

Rész és Egész V/1.

   V/1. Rész és egész a kereszténység előtti mítoszban

   A következők érdemi kezeléséhez elengedhetetlen az „érthetetlen” fogalmának értése és értelemszerű alkalmazása, valamint a „titok” fogalom megfelelően széles perspektívába helyezése. Azért elengedhetetlen ez, mert szemben a jelenkor mítoszával, mely a gondolkozni nem szerető sokaság kultúrájának forrása, s melynek egyik önfeledt és megkérdőjelezetlen alapköve a III. fejezetben rögzített alapvetés („Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes igazság.”), az IGAZSÁG-nak végtelen sok szintje van, és a végtelen sok szintből mindenki csak annyit lát, csak annyit ért, amilyen szintű fogalomalkotási erőfeszítésre vállalkozik. Ami pedig értelmének fogalomalkotási szintjén kívül esik, az számára érthetetlen.

   Vannak a földi létezés elemi szintjeihez kötött fogalmak, melyek nélkül az életben maradás lehetetlen. Következésképpen mindenki, aki él, ezeket a fogalmakat érti, kezeli, méghozzá tartalmuk valóságának megfelelően, mivel egyrészt tartalmuk valósága számára éppen ennek a valóságnak a megélésében tárult fel, másrészt pedig a téves értelmezés az életébe kerülne. Ha például valaki a víz természetét semmilyen szinten nem ismerve beleveti magát egy gyors sodrású folyóba, kevés valószínűséggel fogja túlélni.

   Az IGAZSÁG legelemibb szintjei az életfunkciókkal függnek össze: ami nekem jó, amitől jól érzem magam, amit életem fenntartásához támogatónak érzékelek, az a JÓ, és a JÓ-t védve nekem IGAZ-am van. Aki nem az általam ismert JÓ-t védi, az pedig gonosz. A gondolkozni nem szerető sokaság általában nem megy túl a fogalomalkotásnak ezen a szintjén. Nagyobb közönségsikerre számot tartó könyv vagy film ezért nem szólhat másról, mint jók és gonoszak harcáról. Az ellenség soha nem jól ismert, mindig démonizált, mindig rosszat akar. A szimpatikus amerikai katonák lényeges érzelmi felszabadulást hozó korlátlansággal gyilkolják halomra a gonosz, fasiszta németeket. Körültekintőbb fogalmi rendben persze feltárulnának egyéb igazságok, például, hogy a német katona is ember, sőt nem is feltétlen rosszabb ember, mint az amerikai katona. Azonban a fogalomalkotás ilyen tágítása a személy önértelmezésének abszolutizálása szempontjából ténylegesen veszélyes, s megengedhetné annak az elméletben is megengedhetetlen lehetőségnek a bekövetkeztét, hogy esetleg az ellenség igazsága magasabb rendű, következésképp az ellenség életben maradása indokoltabb.

   Voltak persze kísérletek a történelemben az IGAZSÁG perspektívájának legalább kis mértékű tágítására. Például Jézus mondott ilyesmiket, mint: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Vagy: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Azután a buddhista szerzetesek is a „másik lény” igazságának megsértésétől tartózkodva próbálják a legegyszerűbb élet kioltását is elkerülni. Azonban az ilyen elvek ebben a rohamléptekben „fejlődő” emberiségben a történelmi emlékezettel jól követhető utóbbi 2000 év során minimális mértékben sem kerültek alkalmazásra, azokban a közösségekben sem, melyek egyébként ezen elvek hirdetői. Sőt, ma pontosan ugyanúgy, mint 2000 évvel ezelőtt, a médiumképzés alapja az ellenség démonizálása a tömegkommunikációban. És félreértés ne essék, ez nem a tömegkommunikációra vet rossz fényt. A tömegkommunikáció olyan eszközöket használ, amelyek egyáltalán használhatók. A célokkal lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni, de más eszköz nem áll rendelkezésre. Ez a tény pedig elsődlegesen a gondolkozni nem szerető sokaság fogalomalkotási szintjét minősíti. Ami pedig a sokaság fogalomalkotási szintjén kívül esik, az a sokaság számára nem létezik.

  Amennyiben alaposabban szemügyre vesszük az így kapott összképet, jelentős különbséget fogunk érzékelni az IGAZSÁG-nak a tudomány mítoszán belüli értelmezhetőségével szemben. A tudomány mítoszában az IGAZSÁG lineárisan megközelíthetőként jelenik meg. Az ember feláll születésekor egy egyenes (félegyenes) kiinduló pontjára (zéró pont), azután elindul az egyenesen, és eljut valameddig. Ha valamivel több munkát fektet be (elvégez egy középiskolát is), akkor valamivel tovább jut, ha kevesebb munkát fektet be, akkor kevésbé messze jut. Azonban mindez csak elhatározás, és a megfelelő mennyiségű munka rászánásának kérdése.

   Ezzel szemben a feljebb vázolt képben az IGAZSÁG többszintű, és a magasabb szintjeihez magasabb szintű fogalomalkotással lehetséges eljutni. Itt nem egy egyenesen bandukolunk azonos szintű, de esetleg több munkával megszerezhető igazságok felé, hanem egy gömbszerkezetben találjuk magunkat. A személy ül a gömb közepén, és minél magasabb szintű a fogalomalkotása, annál nagyobb sugarú gömböt lát át maga körül. Ami pedig az aktuálisan átlátható gömbön kívül van, az számára láthatatlan. Mindehhez pedig tartozik még egy a tudomány mítoszában értelmezhetetlen, holott rendkívülien fontos motívum, a létezési önérdek következményeként: az ember bizonyos fogalomalkotási szintjén megjelenik a további szintnövelésben való ellenérdekeltség.

   Nem mehetünk túl ezen a ponton néhány trivialitás említése nélkül. Elsődleges fontosságú figyelemmel lenni arra, hogy a sokaság mindenkor az az embertömeg volt és ma is az, amelyik a fogalomalkotási szintjét kézenfekvően és önszántából lekorlátozza ott, ahol létezési önérdekét veszélyeztetve érzi. Ebből következően a sokaság törvényszerűen az IGAZSÁG egy bizonyos jól behatárolt szintjébe záródva él. Ez a szint pedig a valóságnak, a létezésnek elhanyagolhatóan csekély töredéke. Ami tudati börtönének falain kívül esik, az számára az ÉRTHETETLEN tartománya.

   (Illusztrációként: Szokásos eszmefuttatás Isten tagadására, miszerint ha Isten létezne, nem lehetne ennyi szenvedés a Földön. Az ilyen vélemény tipikusan és kizárólag a megszólalót minősíti, akinek ÉRTHETETLEN az a világ, melyben egyszerre lehet beszélni „jó” Istenről és szenvedésről. Vagyis ő nem ismer az egzisztenciális „jólét-szenvedés” dialektikájának igazságánál magasabb rendű igazságot. Egyben implicite azt is feltételezi, hogy ennél az egzisztenciális igazságnál nem is lehet magasabb rendű igazság, sőt még azt is, hogy adott esetben Isten sem ismerhet ennél magasabb rendű igazságot, vagyis ő (a megszólaló) maga is a teljes isteni igazság birtokosa. Ezzel zárja magára a szellemi börtön kapuját.)

   Adott ember számára ÉRTHETETLEN tehát az, ami kívül esik fogalomalkotási tartományának körén. Ami ugyanis belülre esik, az előbb-utóbb érthetővé válik, a kívül eső tartományt viszont fogalmak hiányában megértenie nem lehetséges.

   Talán nem a konvencionális nyelvhasználat szerint, de azért nem igazán meglepő módon, az ÉRTHETETLEN és a TITOK fogalmak összefüggnek.

   Titok jelenléte a köznyelvben általában legalább kétszereplős történetet feltételez, melyben az egyik szereplő szándékosan eltitkol valamit (információt) a másik elől. Hozzá tartozik ehhez az értelmezéshez a jelenkori mítosz feljebb már hivatkozott alapvetésének megfelelően („Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes igazság.”) az a par excellence feltételezés, miszerint ha az a személy, aki elől rejtik az információt, mégis hozzájutna, azt a maga teljességében értené. Mármost kétségtelenül van ilyen eset. Például bekerül valaki egy labirintusba, és egy elágazási pontra érve választania kellene két irány közül, akkor az egy bárki épelméjűnek tartható 5 évnél idősebb ember számára tökéletesen érthető információként közölhető, hogy éppen balra, vagy jobbra kell fordulnia. Ha pedig valaki ezzel az információval rendelkezik, át is adhatná a labirintusba keveredett ember számára, de mégsem teszi, akkor a mai felfogás szerint titkolózik. Nincs is ezzel semmi baj, viszont az a bizonyos „mai felfogás”, amiképpen az ember elgondolja önmagát a mai mítoszban, az egész világot, a valóságot ilyen lineárisan felfejthető titoknak képzeli: Születésemkor felállok a „tudás-egyenes” zéró pontjára, kicsit arrább ballagok, napnál világosabban látok mindent, ami ott arrább a szemem elé tárul, aztán megint arrább ballagok, ott is nyilván mindent érteni fogok. Egész életemben pedig ezen az egyenesen jó nagy utat megtehetek, a titkok a maguk spontaneitásával fognak feltárulni előttem, a dolog lényegében csak a szorgalmamon áll.

– Na éppen ebben különbözik egymástól a lineáris és a gömbszerű világkép. Mert utóbbiban, egy fogalomalkotási szintbe bezáródva nincs lehetőség tovább haladni. Nem térben korlátozott az ember, hanem a gondolatában. Természetesen szabadon érintkezhet (sőt folyamatosan érintkezik is) a valóságnak olyan részleteivel, melyek a fogalomrendjén kívül helyezkednek el, de ezeknek még létezését sem fogja érzékelni. Amire nincs fogalma azt nem „látja”. A világnak egy adott fogalomalkotási szinten kívül eső része nem úgy titok, amint a mai mítoszban jelenik meg. Nem válik közvetlenül láthatóvá, érzékelhetővé. A tudat csak azt „látja”, amire fogalma van. A fogalmak pedig nem keletkeznek, nem adódnak spontán a tudat számára, hanem éppen a tudat az, ami a fogalmakat alkotja. Vagyis a tudat számára csak az van, amit magának „megcsinál”.

   Idáig érve a gondolatmenetben kissé bonyolulttá válik a helyzet, s felvetődik néhány nagyon is fontos kérdés, melyeket ennek az írásnak a kereteiben csak megemlíthetünk, de megválaszolásuk az eredeti tárgytól jelentős eltérést igényelne:

– Vajon az ismeretlennel érintkezve mi veszi rá a tudatot egy fogalom megalkotására?

– Van-e a valóságnak olyan része, amivel – mint ismeretlennel – a tudat érintkezik, mégsem alkot róla fogalmat?

– Van-e a valóságnak olyan része, amivel a tudat nem érintkezik, esetleg esélye sincs vele érintkezni, vagy nem akar vele érintkezni?

– Vajon a valóságnak az a része, amivel a tudat az ismert emberi kultúrában érintkezik, miképpen viszonyul a valóság egészéhez?

   Fenti kérdéseket tehát sorsukra hagyván, csupán ennek a világképnek a gömbszerűségére koncentrálunk. A tudatot saját fogalomalkotási szintjébe, azaz a saját maga által felépített világba bezáródva látjuk, mely egy gömb. Ami pedig a gömbön kívül van, azt a tudat elől nem titkolja senki, mégis titok. Láthatatlan, hozzáférhetetlen, érthetetlen, méghozzá akkor is, ha a tudat egyébként két lábbal benne tapicskol. (Isten talán épp így láthatatlan?) A tér szabad és átjárható, a tudat fogoly. A valóság nem titkolózik, hanem a tudat nem nyílik rá. A tudat számára a valóság a nem titkolt titok.

   Látni kell, hogy ez az összefüggés nem csupán egy nagyjából standard fogalomalkotói szinthez kötött kultúra (mely ennélfogva csupán a valóság egyetlen síkjára korlátozódik) és a valóság viszonylatában igaz, hanem minden egyes ember esetében. Ugyanis minden egyes ember fogalomalkotó. Csupán látszólag kapja a fogalmakat kívülről, a kultúrából vagy az anyanyelvből, mivel csak azokat a fogalmakat képes aktívan használni, amelyeket saját megélt tapasztalatai alapján maga alkotott, vagy amelyeket maga is megalkotni képes, függetlenül a kultúra sugalmazásaitól. Ilyen módon pedig az ember- és ember közötti kommunikációban sem feltétlen titkolózás miatt keletkezik titok. Egy jelentősen magasabb fogalomalkotói szintű világgömbben lévő ember hiába próbálja kommunikálni a koncentrikusan alacsonyabb fogalomalkotói szinthez tartozó gömbben tartózkodó ember számára a gömbjén túli tér fogalmait, azok érzékelhetetlenek, érthetetlenek, láthatatlan titkok maradnak a legtisztább, legalaposabb közvetítői szándék mellett is. Ez törvény. Áthághatatlan törvény. Ezért láthatatlanok a mítoszalkotók a mítosz médiumai számára. Ezért nem is próbálkoznak kommunikálni a mítoszalkotók a mítosz médiumaival, kizárólag mítoszban. Ezért nem írt le Jézus egyetlen sort sem. A keresztény mítosz előtti időkből ezért maradtak ránk kizárólag egy mítosz, illetve a mítosz alatti fogalmi szintről artikulált hagyatékok. Írásos kultúrája kizárólag egy mítosz médiumainak van. A mítosz alkotói számára írásba foglalni csak a mítoszt van értelme. Ami fölötte van, lefelé közvetíteni lehetetlen.

Rész és Egész IV/3.

IV/3. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Amint rátérünk a keresztény mítosz konkrét jellemzőire, a tudomány mítoszának médiuma (tehát Ön, aki ezt a szöveget olvassa), több helyen is hajlamos tapsikolni örömében, a „képtelen borzalmak” láttán, aminek a tudomány mítoszából nézve a meghatározó keresztény motívumok látszanak. Ez az öröm főként a „tudományos felvilágosultság” fölényérzetéből, a „sötétség elleni harc” jelenlegi győzelmi mámorából fakad. Mindezt pedig alapvetően hangolja a kereszténység manipulált láttatása a „győztes tudomány” által. (Mert a győztesek azután mindent szándékuk szerint pozícionálnak.)

   Sajnálatos módon az Ön örömében mi nem osztozhatunk. És nemcsak azért, mert ha a tudomány mítosza valamiben is fejlettebb a keresztény mítosznál, az kizárólag a degeneráció, hanem azért is, mert pontosan látjuk, hogy egyszer, egy következő mítoszból nézve a tudomány mítosza éppoly lesajnált lesz, mint a tudomány mítoszából nézve a kereszténység. Ráadásul ez akkor sem (mint ahogy most sem) a tudomány fejlődési rögeszméjéből fog következni. Egyszerűen csak egy másik mítosz lesz érvényben, miután a jelenlegi mítosz médiumképző energiája kimerül.

   A nyilvánvaló illúziókkal szemben még azt a megállapítást is megengedjük magunknak, hogy a gondolkozni nem szerető sokaság szempontjából nézve a különböző mítoszokhoz tartozó korszakok lényegében egyenértékűek. Egyikben sem jobb vagy rosszabb élni. A lényeget nem érintő formai különbségektől eltekintve ugyanaz a médiumlét a sokaság osztályrésze. A kereszténység két évezrede alatt sem volt több bigott idióta, mint amennyi pártkomisszár nyüzsög ma keleten s nyugaton. A túlnyomó többséget pedig éppen annyira érdekelte a megváltási eszme, mint amennyire ma el kíván mélyedni egy szenvedélyes mozilátogató a relativitáselméletben. A sokaság csak élni próbál, életben maradni, szemét a mítoszra függesztve, s bizonytalanul lépkedve a gondolkozni szeretők által részükre definiált szabályok között.

A keresztény mítosz értékelemei:

– Kettős osztatú világkép: égi világ – földi világ. (A pokol az égi világról levált, de annak alárendelve maradt tartozéka.)

– Az égi világ szakrális, tiszta, tökéletes és végtelen, a földi világ deszakrális, véges és romlott.

     – Az égi világnak teljes hatalma van a földi világ fölött.

     – Az égi világ egyben segíti is a földi világot, de ez a segítség többnyire rejtélyes és

kiszámíthatatlan a földről nézve, a romlottság miatt.

    – A romlott földi élettérben nem létezik az ember számára valós, értelmes cél.

    – Az egyetlen értelmes cél a földi élet alárendelése az égi világba bejutásnak, amit

    azonban a romlottság akadályoz.

– A reménytelen helyzetben a végtelen égi világ megnyilvánul a végesben, és a Krisztusként megtestesült Jézusban áldozatot mutat be az emberért.

– A tiszta isteni áldozat üzenetének egyetlen autentikus hordozója a Jézus közvetlen tanítványi láncolatáról önmagát származtató Egyház, mely az égi világba kerülés intézménye.

     Az értékpreferenciák által vonzott szemléleti és működési jellegek:

     – Poláris szemlélet, a végtelen, tökéletes, mindenható szembeállítása a végessel,

romlottal és tehetetlennel, mely viszonylatban a véges egyben értéktelen.

– A Földről nézve Isten elérhetetlen messzeségbe, a végtelenbe kerül, vagyis az ember elidegeníti magától Istent.

– Minden, ami szakrális, kiszorul a földi létezésből, felűzetik a Mennybe, illetve elkülöníttetik a Mennybe jutás intézményébe.

– A születés és halál, mint végpontok közé eső teljes emberi élet alárendelődik egyfajta halálkultusznak (a halál a Mennybe átlépés kapuja).

– A születés csak relatív tisztasága (még csak az eredendő bűnnel terhelt) miatt érték, s erénnyé válik ezt a tisztaságot (szüzesség) halálig őrizni.

– A kényszerűen megélt nemi szerepeket zavaros bűntudat veszi körül. (Nem véletlenül.)

– Az üdvösségre irányuló gondolatnak kizárólag az Egyházon belüli intézményes formája legális.

– Mivel a gondolat semmiképp sem korlátozódhat az Egyházon belülre (kivéve a papi rendet), természetessé válik a bűn jelenléte, vagyis a bűnnel szemben tehetetlen emberben indirekte a bűn is legalizálódik.

   Ez a mítosz láthatóan éppen ellenkezőleg láttatja a RÉSZ ÉS EGÉSZ viszonyát, mint a tudomány mítosza: az EGÉSZ-et abszolutizálja a RÉSZ-szel szemben. Isten a teljesség, Ő az EGÉSZ, az ember pedig a RÉSZ. A RÉSZ-állapot azonban romlott, egyetlen dolgunk vele az elhagyása, s a felemelkedés az értelemmel követhetetlen messzeségben lévő EGÉSZ-hez. A RÉSZ-állapot tehát megtagadtatik, realitása ebben a szemléletben csak az EGÉSZ-nek van.

   Fontos lehet itt felhívni a figyelmet az időbeli sorrendre, mivel mi a kifejtésben retardálunk. Tehát előbb volt a keresztény mítosz, mely tudott az EGÉSZ valóságáról, és később lett a tudomány mítosza, mely ilyenről már egyáltalán nem tud. Ennek a ténynek a jelentősége a harmadik (időben első) mítosz tárgyalását követően válik egyértelművé.

Rész és Egész IV/2.

   IV/2. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Mindenek előtt foglalkoznunk kell röviden a keresztény mítosz nagy találmányával, a bűn fogalmával. (A bűn itt természetesen nem jogi, hanem metafizikai kategória.) Nem mintha a bűn fogalma egyébként irreális lenne, nem fedne nagyon is valós tartalmat, illetőleg ne lennének olyan valós tartalmak, amelyeket lehetséges is és célszerű is ezzel a fogalommal illetni, méghozzá sok tekintetben éppen a keresztény felvetésnek megfelelően. A keresztény mítosz nagy találmánya – ha úgy tetszik trükkje – nem ebben áll, hanem abban, hogy kommunikálni kezdi olyanoknak, akik létpozíciójában a fogalom tartalma szükségképp öntudatlan. És ebben a vonatkozásban a „létpozíció” kifejezés, minden statikusságával együtt hangsúlyos. Mert a „bűn” a gondolkozni nem szerető sokaság tudati korlátján kívül esik.

   Logikus módon azok a személyek, akik gondolkozni nem szeretvén, csak egy létezési szint fenntartásához szükséges mértékben élnek a fogalomalkotás lehetőségével, ugyanakkor egy végtelen valóságon belül realizálják életüket, végtelenül sokszor ütköznek a valóság fogalomalkotásukon kívül eső tartományaival, mely ütközésekről (érintkezésekről) fogalmak hiányában nem tudhatnak. Keletkeznek, keletkezhetnek ugyan rossz érzések, sőt nyomasztóak, melyek akár egy életen át kísérhetnek valakit, de ezek feldolgozása a tudatban nem lehetséges.

   – Ki ne látott volna már hároméves gyermeket, aki önfeledten tapos össze bogarakat?

   – Bűn ez? – kérdezheti valaki.

   – Tessék megkérdezni a bogarakat!

   Mégis, vajon mi értelme lenne egy hároméves gyermeket azzal traktálni, hogy bűnös? – Na mármost, a gondolkozni nem szeretés létpozíciójában evidencia a bűnről való fogalomalkotási képtelenség. Mivel egy zárt körön túl nem állnak rendelkezésre fogalmak a világról (amint a gyermeknek sincs fogalma a bogárvilágról, és neki a bogár csak egy furcsán működő szerkezet), nem tudhatja, hogy amit tesz, miért bűn. Következésképpen, ha valaki ténylegesen öntudatlan bűnt követ el, és másvalaki odamenve hozzá ráförmed, hogy „bűnös vagy”, azzal egy nagyon bonyolult és kezelhetetlen helyzetet teremt. Egyrészt lehetnek az elkövetőben rossz érzések, és ezek a rossz érzések összecsenghetnek a váddal, ami miatt a vádat képtelen hárítani, másrészről viszont számára maga a vád tökéletesen irracionális. Mivel pedig az „ismeretlennel” való érintkezése során (ld. gyermek és a bogarak) jutott ebbe a feloldhatatlan ellentmondásba, a továbbiakban óvakodni fog az ISMERETLEN-től. Lemond a tág világba való behatolásról. Szellemi börtönbe kerül, melynek lényege a cselekvésképtelenség.

Mindezzel nem azt akarjuk mondani, mintha a legcsekélyebb mértékben is támogatnánk a bűn – akár  az öntudatlan bűn – szabadságát. Azonban a bűnnel szemben kizárólag a tudatosság emelése eredményes. Olyan szintre emelése, ahonnan értelemmel világosan átláthatóvá válik. Minden más mód – vezérelje azt a legtisztább naiv szándék – további öntudatlan bűnök elkövetésére vezet. Főképpen az emberi cselekvés irracionális börtönbe zárására, ami az egyik legnagyobb bűn.

Hihetnénk talán a bűn kapcsán a kereszténység ártatlanságában, mivel egyébként a fogalom tartalmát tekintve sokszor reális motívumrendszereket vonultat fel. S esetleg csak a naiv buzgalomnak tudnánk be a tragikus torzulást a kommunikációban. Azonban kételyt nem hagyva fedi fel a tudatos szándékot ugyanezen fogalom tökéletességig csiszolt változata, az „eredendő bűn”. Nem akarván itt bonyolult fejtegetésbe kezdeni az Ószövetség első bűnről való alapvetéséről, sem annak a zsidó vallásban betöltött szerepéről, azután a Jézus korabeli okos gnosztikusok kettős teremtésről szóló elméleteiről sem és az ebben megjelenő világirtózatról sem, és kerüljük a keresztény teológiában a fogalom értelmezési változatainak elemzését is. Nemcsak azért, mert mindez csak teljesen fölöslegesen lenne megtehető, hiszen az ószövetségi alapvetést kivéve, mely tisztán szimbolika és tág értelmezési keretet hagy, az összes többi pedig – metafizikai látás hiányában –, értelmi megfontolások nélkül, azaz irracionálisan, a bűnösség megkérdőjelezetlen tényéből indul ki. Hanem azért is, mert az eredendő bűn fogalmának történetében a saját tudás hiányát rejtő tekintélyi hivatkozások labirintusában mégiscsak van egy nagyon biztos pont, mégpedig Pál állásfoglalása az első emberpár bűnének és Jézus megváltói szerepének összefüggéséről. Valahogyan túl szép és túl tökéletes az a logikai ív, ami azután a keresztény mítosz pillérévé válik, s az első emberpár bűnétől az istenfiúi áldozatban történő megváltásig húzódik. Ez a logika nagyon zárt, nagyon kerekre csiszolt, nagyon egy bizonyos szemléleti rend sajátja, és egyébként rendkívülien életidegen, és a saját maga által teremtett belső világon kívül tökéletesen értelmetlen. Tehát mítosz. Azonban az időben megelőző mítoszokhoz képest van egy jellegzetes sajátja. Azok ugyanis, akik ily nagy műgonddal, ilyen feszes logikával csiszolták össze az ószövetségi üzenetet az Evangéliummal, vagyis a mítoszalkotók, szükségképpen a mítosz belső világán kívüliek. Hiszen éppen a logika miatt ordít a didaktikus szándék: a Tórát követő zsidóságot meggyőzni az Evangéliumnak a zsidó hagyományhoz való szerves kapcsolódásáról. Következésképp a gondolkozni nem szerető sokaság számára a mítosz világán belül tartogatott bűntudattól érintetlenek a mítoszalkotók, akik mesterien megszerkesztették azt a motívumrendszert, ami a zsidóságnak a megváltási eszme alá felsorakozásra – a bűntől való menekülés késztetése által – utat mutatott. Ez pedig új találmány. A korábbi mítoszok alkotói maguk is a mítosz világán belül éltek, a mítoszban saját legmagasabb tudásukat képezték le egy fogalomrendszerbe, és a mítosz belső szabályrendszere ugyanúgy rájuk is vonatkozott, akkor is, ha tisztában voltak vele, sőt nyilvánvalóan használták hierarchikus mítoszalkotói pozíciójukat. Az Evangéliumok írói, illetve Pál, valamint a személyének hátterében érzékelhető szorgos ideológusok ezt a tiszta állapotot megtörték, s az egységes emberi világot két világra osztották, a mítoszalkotókéra és a mítosz médiumaiéra. A mítoszalkotók a bűn mágiájába vonták a mítosz médiumait, míg ők ezen a mágián kívüliek.

Rész és Egész IV/1.

IV/1. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Jóllehet bizonyos értelemben a keresztény mítosz tekinthető a legjobban dokumentáltnak, s dokumentációként szinte mindenkinek a Biblia említése lenne kézenfekvő, az értelmezési zavarok elkerülése végett – egyszerű történeti alapon – kénytelenek vagyunk néhány fogalmi elhatárolást megtenni. Van itt ugyanis néhány olyan fogalom, amit a mai kereszténység mondhatni gyakorlatias okokból összemos, nem terheli bonyolult összefüggésekkel a hívők tudatát, holott a teljes jelenség megértését ez az összemosás ellehetetleníti. A differenciáltabb kép kialakításához legalább alapvető történeti háttérismeretekre van szükség, illetőleg a Biblia olyan kritikai vizsgálatára, mely nem a hívő lélek eleve mindent elfogadni akaró álláspontjából ítél, hanem hajlandó szabadon figyelni a belső ellentmondásokra, ugyanakkor tartózkodik szemléletének és következtetéseinek valamilyen csoport- vagy politikai érdek szolgálatába állításától is. (Olyasmiben már nemigen reménykedünk, hogy valaki esetleg vállalkozna egy ekkora tekintéllyel rendelkező művet, mint a Biblia, egy mítosz koncepciójához tudatosan összeszerkesztett olyan írásgyűjteményként figyelembe venni, amiben a történeti hűség mindenkor alárendelt a koncepciónak.)

            A kritikus fogalmak:

            – zsidó vallás

            – Jézus Krisztus személye

            – Evangéliumok

            – ókereszténység

            – jelenkori kereszténység

   A fenti fogalmak a mai keresztény állásfoglalásban szerves egységet alkotnak, holott nem sok közük van egymáshoz, de legalábbis kapcsolódásuk alapja főként az időrendi és a földrajzi összefüggés, és nem a szellemi platform azonossága.

   Nézzük az összefüggéseket:

   1. A zsidó vallás és Jézus Krisztus személye között

   Először is érdemes értelmezni a „Jézus Krisztus” nevet, ami ebben a formában egy magyarul meghonosodott megnevezési alak, holott a „krisztus” szó lefordítható magyarra (görögből), és a szókapcsolat értelme azonnal világossá válik. Magyarul az összetett név jelentése: Jézus a Megváltó, vagy Megváltó Jézus.

   Tehát a „krisztus” szó kizárólag egy adott vallási funkciót jelöl, nem Jézus személyneve, és tudvalevőleg Jézus ezt a megjelölést soha nem használta, nem is vindikálta magának, és életében mások sem illették vele. Ennek megfelelően a továbbiakban mi is hagyatkozunk a személynevére. (Ezzel nem állítjuk, hogy a Bibliában nincs olyan hely, amelyik utal Jézus megváltói funkciójára, de ezt a helyet természetesen koncepcionális fogalmazványnak tekintjük.)

   Mindezek után állításunk a következő: Jézusnak és a zsidó vallásnak nem sok köze van egymáshoz. És ezzel nem az Ószövetség (Tóra) és az Újszövetség közötti ellentmondásra utalunk. Hanem arra a jelentőségteljes tényre, hogy Jézus személyét tekintve semmilyen vonatkozásban nem volt zsidó. Sem származását, sem kultúrbázisát, sem szellemi identitását tekintve. Az utóbbi állítás minden bizonnyal a zsidóság számára is evidencia, lévén Jézus minden megnyilvánulását száműzték kultúrájukból (mellesleg teljesen indokoltan), tehát idegentestként érzékelték és érzékelik. Az előző két állítás azonban mindig is problémásnak számított, mert úgy az evangéliumi időkben, mint a jelenkorban, a zsidóságnak az esetleges meghurcoltatások („a Megváltó gyilkosai” [tragikusan primitív vád]) ellenére is rendkívüli érdekei fűződtek Jézus vérségi zsidóságának nyilvánvaló tényként beállításához. A tárgy azonban nem tartozván a kifejtés fő vonalához, e helyt csak gondolatébresztőnek hozunk fel néhány illusztris motívumot:

   – Jézus korában Palesztina (római provincia) három tartományból állt: Júdea, Samária és Galilea. Ezek lényegében a Genezáret tó - Jordán folyó - Holt tenger (É-D irányú) tengely és a Földközi tenger partja által határolt területen egymás alatt helyezkedtek el, északon Galilea, középen Samária, délen pedig Júdea. Jézus pedig abból a Galileából származott, amit Júdeától még Samária is elválasztott. Ennek azért van jelentősége, mert korábban, a babiloni fogság idején (Kr.e. 597) a zsidóságot deportálták a területről (helyükre idegeneket telepítettek), s visszatelepülésük (Kr.e. 538-tól) alapvetően Júdeát érintette. Az ezt követő évszázadokban az aktuális hatalmi viszonyok függvényében bizonyosan volt a zsidóságnak északi irányba terjeszkedése, nem utolsósorban a közigazgatást használhatták a vallás intézményi terjesztésére, de Júdea és Samária között még Jézus korában is akkora volt az ellentét, hogy egy júdeainak életveszélyes volt Samária területére keveredni (és fordítva). Ennél fogva a még távolabb eső Galileából származó Jézust zsidónak gondolni, elvben nem lehetetlen, de sokkal inkább ez kívánna különleges bizonyítást, mint az ellenkezője.

   – Viszonylag szép számmal lehet összegyűjteni az Újszövetségből olyan motívumokat, amelyek ellentmondanak Jézus bármiféle vallási hovatartozásának, különösképpen a zsidó valláshoz tartozás lehetőségének. Ilyenek pl. a szombatnapi kalásztépés, vagy a bűnös asszony megvédése a törvénnyel szemben, vagy a zsidóság függetlenségi törekvéseivel szembeni teljes közönye, vagy az utolsó vacsora, ami semmiképp nem lehetett páska bárány… Van azonban mindezeken túl egy érdekes és nagyon hangsúlyos részlet, ami Páltól, a korábbi Saultól és a későbbi Szent Páltól származik, mely részletben éppen Pál egészen pontosan meghatározza Jézus szellemi identitását. Idézzük: „Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” Zsid. 5:6 (A „Melkisédek” név a Károli Biblia helyesírásával.)

   Van e meghatározás mögött persze sokminden, még „marketing” is, amivel Pál éppen a korabeli zsidóságnak akarja eladni egy vallási reformkísérlet téziseit, és van logikája annak, amiért egy zsidó előtt tekintélyként szerepelhet Melkisédek, aki nem zsidó. Azonban ez az azonosítás több, mint figyelemre méltó, lévén Melkisédek rendje egy ősi beavatási rend, ami semmilyen összefüggésben nincs sem a zsidósággal, sem a zsidó vallással. Egy valós beavatási rendben pedig örökkévaló papnak lenni annyit tesz, mint legfelsőbb beavatottnak lenni.

   2. Jézus személye és az Evangéliumok között

   Sajnálatos módon e vonatkozásban sincs módunk lényegi összefüggéseket feltételezni. – Persze, sokszor és alaposan átolvastuk az Evangéliumokat, tudjuk, hogy úgymond Jézus életét adják elő, ennek ellenére, sőt éppen ezért tartunk ki állításunk mellett. Figyelmesebb elemzés mellett ugyanis egyértelmű, hogy itt nem alapvetően Jézus életének hiteles bemutatásáról van szó. Jézus csak hivatkozási alap, egy viszonylagos ismertség és viszonylagos tekintély felhasználása egy Jézustól lényegileg független vallásreform megalapozásához. Ezt a vallásreformot zsidók kívánták végrehajtani a zsidó valláson, s nagy valószínűséggel az esszénus szekta tagjait kell tisztelnünk a törekvés mögött.

   Jézus talán nem lett volna teljességgel kihagyhatatlan az új mítosz megfogalmazási kísérletéből, mindenesetre nagyon célszerűtlen lett volna kihagyni. Egyrészt azért, mert sok tekintetben nagyon hatékonyan szállt szembe a „régi vallással” (hiszen kénytelenek voltak megölni), másrészt a „korszerűsítési szándék” egyébként is sok ponton támaszkodott a melkisédeki elvekre. (Nota bene, Jézus és az esszénusok között szinte bizonyosan folyt kommunikáció.) Ezért aztán nemigen kellett mást tenni, mint a Jézus életéről fennmaradt történeteket alkalmasan megválogatni, a meglévő koncepcióba ágyazni, a koncepcióhoz kissé hozzáigazítani, esetleg kissé megtoldani. Szükség volt pl. a Dávid vérvonalából származtatásra, hát ennyit – egy kis Betlehemmel – a korszellem feltűnés nélkül elbírt. Vagy ennek ellentmondva az égi eredet igazolására kellett a szűzen fogantatás, hát ez sem okozott gondot.

   Mindezt ne tessék pejoratíve értelmezni, mert ilyesmi akkortájt ténylegesen nem számított hamisításnak, mivel nem a történeti hitelességen, hanem a szimbolikus hiteleségen volt a hangsúly. Ebből következően viszont az Evangéliumok tele vannak következetlenséggel, belső ellentmondással. Jézus szájából gyakran kilógnak a didaktikus tartalmú mondatok, melyek helyenként besimulnak a zsidó teológiába, helyenként pedig szembe mennek vele. Gondos elemzéssel pedig itt-ott található olyan szövegrészlet is, ami tényleg valószínűsíthetően Jézustól származik, vagy tényleg Jézussal megtörtént esetet kísérel meg visszaadni.

   Nem megkerülhetően, a történet lényegéhez tartozik, hogy ez a zsidóknak szánt új mítosz az ortodox zsidóság makacs ellenállásán teljesen megbukott. A zsidóság száműzte magából ezt a vallásreform kísérletet, és bizony az idő az ortodox álláspontot igazolta. Mert ennek az álláspontnak a folyamatossága ma is a zsidó identitás alapja. S ha ilyen módon a zsidóság körében ez a mítosz meg is bukott, annál sikeresebbé vált néhány évszázad alatt a gój Római Birodalomban.

3. Az Evangéliumok és az ókereszténység között

   Az ókereszténység Jézus kereszthalálától Nagy Konstantin császár (272-337) kanonizáló és intézményesítő tevékenységének megkezdéséig számítható. Ez az időszak a Földközi tenger medencéjében döntően apokaliptikusnak nevezhető. Nagy változáson mentek át a hatalmi és a gazdasági viszonyok, ami a vas tömegessé vált felhasználásának, a termelési módszerek hatékonyabbá válásának, a belakható területek telítődésének, a hatalmi koncepciók materializálódásának és racionalizálódásának, a hadviselés és haditechnika átalakulásának volt köszönhető. A kiszolgáltatott helyzetben lévő néprétegek körül megszűnt a régi rend, helyette pedig állandósult a kizsigerelés és a létbizonytalanság. A pax romana áldásait élvezve is egyik pillanatról a másikra bárki gályán találhatta magát. Általános volt a világvége hangulat, a csodavárás, a megszabadulás várása és az apokaliptikus előérzet. Virágkorukat élték a szemfényvesztők és az önjelölt próféták, terjedtek a misztériumvallások, melyekben egyre materiálisabb értelmezésben jelentek meg a hagyomány szakrális szimbólumai. Ebben a felfordulásban kezdték el missziós tevékenységüket Jézus tanítványai, és ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be némi késéssel, pálfordulását követően Pál, a későbbi keresztény teológia voltaképpeni megalapozója. Pál szerepe azért érdekes és jelentős, mert egyrészt ő az, aki először igénybe veszi a „Jézus életére” alapított eszme terjesztésére a kor szintjén rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközt, az írást, másrészt a különböző közösségekhez írt leveleiből felrajzolódó és rendszerré összeálló sajátságos értelmezési kerete, melyre egyébként sok tekintetben a később rögzített Evangéliumok sem tartalmaznak alapot, ilyen módon sokkal hatékonyabban terjedt, mint a valós tanítványok élőbeszédben közvetített történetei és érvelései. Mindazonáltal a valós tanítványok és Pál retorikájának bizonyosan volt két közös és lényegi eleme, és bizonyosan ez a két elem volt az, ami az akkori zűrzavarban rendkívül meggyőző volt. Ezek: az evangélium (örömhír) és Isten országának küszöbön álló eljövetele. E két motívum pedig nem azért volt annyira meggyőző, mert az akkori ember spirituális elmélyülésében maga is ilyen jellegű misztikus titkok közelébe jutott volna, hanem azért, mert létbizonytalanságában ez a két motívum volt az, amit vágyva vágyott hallani: végre jön valami jó, valami nagyon jó, ennek a rosszá vált világnak pedig befellegzett.

   A retorika hatékonyságát jól jellemzi a korabeli kommunikációs viszonyok melletti terjedési sebessége, holott írásos közvetítés (Pál levelein kívül) egészen Kr.u. 50-ig bizonyosan nem volt. Ekkorra datálják a legmerészebb elképzelések az első Evangélium megjelenését, de elfogadottabb az, hogy csak Kr.u. 70-et követően látott napvilágot a „Márktól” való, másik kettőnek is alapjául szolgáló Evangélium. Ebben jellemzően, rögtön az első fejezetben (15. vers) ott az apokaliptikus kijelentés – elvben Jézus szájából: „És mondván: Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.”

   Az ókereszténység és az Evangéliumok között tehát kétségtelenül volt kapcsolat, de azt nem úgy kell elképzelni, mintha az ókeresztények rendezett evangéliumi eszmék által tértek volna meg. Létezett egy missziós szándék, melynek során a tanítványok felvállaltak egy tanítói funkciót, habár ennek a tevékenységnek legbefolyásosabb, legnagyobb hatást gyakorló személyiségévé Pál vált, aki soha nem is látta Jézust. A „tanítás” szájról-szájra terjedt. Egyszer csak egy tanítvány, vagy a tanítvány tanítványa, aki elhivatottságot érzett erre, egy város piacterén felállt egy hordóra és mondta a magáét megváltásról meg utolsó ítéletről. Évtizedekkel később pedig, mikor már egyértelművé vált a tanítás sikere, valakik megírták az Evangéliumokat, az új mítoszt. Ez a mítosz tehát nem tisztán a gondolkozni szeretők elhatározásából állt elő, hanem létrejöttéhez nagyban hozzájárultak spontán motívumok. Megfogalmazásában kétségtelenül jelen van egy olyan fokú tudás és olyan fokú elmélyülés, ami csak magasan az átlagos képességek fölött kereshető. Ugyanakkor mélyen alatta van annak a minőségnek, ami az ősi szimbólumok időtlenségében jelenik meg. A nyilvánvaló hitelesítési szándék miatt fellép a szerzők nevesítési igénye (Márk, Máté, Lukács, János, mint Jézus tanítványai), ami a korábbi mítoszok teljes névtelenségéhez képest eleve szellemi erjedésről árulkodik, jóllehet a valódi szerzőkben bizonyosan másokat kell tisztelnünk, és ők ismeretlenek. A tartalmi jegyek alapján, melyek egyértelműen utalnak a zsidó vallásreform kísérlet elveinek jelenlétére, főként és elsősorban nagy műveltségű esszénusokra lehet gyanakodni. Mindenesetre, ha hatással is lehetett a szerzőkre a múló időben a Jézus-emlékek kopása, a mitizálódás, továbbá a mitizálódó szövegek sikere, legalább teológiai értelemben meglehetősen egységes műveket alkottak, melyeknek szellemi minősége magasan fölötte áll a később, vagy éppen azonos időben keletkezett, és ma divatossá vált apokrifokénak. Ezekben még van komolyság. Az apokrifokban már csak dilettantizmus.

    4. Az ókereszténység és a jelenkori kereszténység között

    A mai embernek, beleértve a mai keresztény embert is, meglehetősen nehéz fogalmat alkotni a 2000 évvel ezelőtti időkről. Nehéz felfogni ennek a rövid mondatnak az akkori súlyát: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa…” Isten országának eljövetele azt jelentette, hogy minden földi hatalom megszűnik, és minden ember – egymás mellett állva rabszolga és király – azonnali istenítélet alá esik, aminek következményeit nem evilágon, hanem a „másvilágon” viseli. És ez az akkori elképzelés szerint nem valami ködös jövőben történt volna meg, hanem a küszöbön állt. Máté így írja: „Bizony mondom néktek: Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.”Mat. 16:28

   Ha ez az archaikus szöveg nem lenne esetleg teljesen egyértelmű, egészen konkrétan arról szól, hogy az istenítéletet végrehajtani a fiúisten (Jézus Krisztus) jön el, és ez még a beszédet hallgatók halála előtt meg fog történni – tehát egy emberöltőnyi időn belül. Ez a tudat az apokaliptikus várakozás. És ez bizony meghatározó. Mindannak a fanatizmusnak, ami az ókeresztény időkből származó történetekben, legendákban ránk maradt, éppen ez az alapja. Mert a közeli apokalipszisbe vetett hit miatt kifejezetten előnyös volt valakinek Jézus nevében feláldozni magát, hisz amúgy is itt a világ vége, az áldozat miatt pedig nagy érdemmel lehet az ítéletnek elébe menni.

   Több mint száz évnek el kellett telnie teljes meggyőződésű apokaliptikus várakozásban, mire kezdtek felfigyelni az emberek, hogy valami baj van az Evangéliumban rögzített jóslattal. Valamiért nem működik. Már rég meg kellett volna lennie az utolsó ítéletnek. És ez a megkerülhetetlen tény lassan elkezdte átsúlyozni az időközben formálódó teológiát. Az apokaliptikus várakozás aktualitása kitolódott a ködös jövőbe, s egyre nagyobb homály kezdte fedni az ókereszténység eredetileg legmeghatározóbb motívumát. A kereszténység terjedési folyamatát azonban ez az apróság már nem állíthatta meg. Az elért nagyságból következő tehetetlenség is vitte tovább, és maradtak benne azért további, nagy súllyal rendelkező motívumok. Azután pedig jött Nagy Konstantin, aki jó érzékkel és kemény következetességgel szabályozta le a mítoszt arra az intézményes formájára, amelyik 2000 évre alkalmassá vált az európai sokaságnak elgondolni magát benne.

   Az ókereszténység tehát nélkülözhetetlen előzménye volt a jelenkori kereszténységnek, de az ókeresztény ember egészen más motivációk alapján döntött a kereszténység mellett, mint az intézményessé vált kereszténység embere.

Rész és Egész III.

   III. Rész és egész a kereszténység utáni mítoszban

   Logikus lenne a mítoszokat időrendi sorrendben tárgyalni, de ez – mint majd látható lesz – a kifejtés szempontjából okozna nehézségeket és aránytalanságokat. Ezért az időben retardálást választottuk. Ilyen módon a jelenkorból indulunk ki, tehát a kereszténység utáni mítoszból.

   Egy mítosz nem feltétlen manifesztálódik valamilyen egységes, összerendezett műben, s általában és inkább több mű vagy szájhagyomány lényeges vagy ismétlődő fordulataiból, állásfoglalásaiból, értékpontjaiból rajzolódik fel az az esszenciális lényeg, amiben egy kor emberi sokasága önmagát elgondolja. Legkevésbé jelenik meg rendezett műben a jelenkor mítosza. Egyszerűen és főként azért, mert nincs rá szükség. Olyan erőssé vált a tömegkommunikáció, hogy megszámlálhatatlanul sokféle megjelenési formában, a legkülönbözőbb intellektuális tulajdonságokhoz igazítva, éjjel és nappal sulykolja valamely részletét színdarab, TV-játék, hírek, tudományos előadás, közösségi játék, tanárnő az iskolai órán, újságcikk, film stb. stb. Széttagolt állapota ellenére azonban jól körülhatárolható, és jól megragadhatók a lényegi motívumai. Nevet is adhatunk neki, mely nagy biztonsággal találó lesz: ez a „Tudomány Mítosza”. Megjelenését pedig a „Felvilágosodás”-ban lappangás időszakát követően az ún. Nagy Francia Forradalomhoz (1789) lehet kötni. Azóta is kényszerűen együtt él a keresztény mítosszal, bár fokozatosan mossa ki a tudatokból, s mára jószerével a magukat kereszténynek tartók is – öntudatlan ellentmondásban önmagukkal – a tudomány mítoszában értelmezik saját létezésük.

A tudomány mítoszának értékelemei:

– Az igazság közvetlen racionális hozzáférhetőségébe vetett hit.

– Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az

igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes

igazság.

– Az ember létproblematikájának redukálhatósági hite az ember és környezetének

problematikájára. (E tekintetben magára az emberi szervezetre is, mint környezeti

problematikára tekint.)

– A környezet tárgyiasult értelmezhetőségének hite.

– A környezet feltárásának haladását az ember kiteljesedéseként, általános

fejlődéseként való értelmezhetőség hite.

– Az ember időbeli fejlődésébe vetett hit, aminek következtében az időtengelyen

minden megelőző időponthoz fejletlenebb, minden következőhöz fejlettebb

állapot tartozik, és mindig a jelen állapot a valaha volt legfejlettebb.

– Általános evolúciós hit, mely szerint az önálló lényegiségként tételezett anyag

elemi részekből szerveződő struktúrákon át az ember fejlődésében éri el –

egyébként nem konkretizálható – kiteljesedését.

     Az értékpreferenciák által vonzott szemléleti és működési jellegek:

     – Az életet a tárgyi értelemben felfogott anyag jelenségi szintjeként értelmezi.

     – Szétválasztott objektumról és szubjektumról beszél, ahol az objektum a tárgyi

értelemben felfogott anyag kizárólag egyféleképpen elgondolható valóságaként, a

szubjektum pedig az anyagnak a jelenségi élet saját fenntartási kényszeréből

következő bonyolult befolyásoltsági rendszerén való tükrözőjeként értelmezett.

– Objektivitásról beszél, mint egyszerű racionalitással elérhető végső igazságról,

amihez a szubjektum befolyásoltsági motívumainak feltárásával és ily módon

hatástalanításával képzel eljutni.

– A szubjektum befolyásoltságaitól megfosztott anyagra – mint a szubjektum

környezetére – irányulást „tudománynak” nevezi.

– A tudomány leválik a saját logikája szerint csakis szubjektumként értelmezhető

emberről, és önállósult folyamatába teljes környezetét – tehát az objektív tárgyként

értelmezett anyagot, annak jelenségeként felfogott életet és az embert, mint

szubjektumot – mintegy objektíve, korlátok és gátlások nélkül behasználja.

– A tudomány minden egyes továbblépését, mely lényegileg a „szubjektum”

tárgyiasítását jelenti, győzelemként ünnepli.

– A mítosz lényege a folyamatos csúcson levés önünneplése.

   Mindezek után nem okoz gondot a mítosznak a „RÉSZ ÉS EGÉSZ”-hez való viszonyát meghatározni: Ez a mítosz a RÉSZ abszolutizálásának mítosza. Lényegében csak a RÉSZ-t ismeri. Szemléletében a RÉSZ – mint elemi anyagrész, objektum – változatos struktúrákban, akár életjelenségeket mutató struktúrákban, struktúrák struktúráiban épít fel mindig valami önmagánál többet, s ennek az építkezésnek nincs határa. Nem jelenik meg benne az EGÉSZ, hanem csak a RÉSZ burjánzása.

Rész és Egész II.

II. Megjegyzések a mítoszhoz

   Az első fejezet problémafelvetésének szerteágazó következményei közül érdemes néhányra, pár mondat erejéig figyelmet szentelni.

   Itt van mindjárt az a szemléleti rend, ami a figyelmes olvasó számára feltétlen körvonalazódik az eddigi fejtegetésből. Mert ez a szemléleti rend a jelenkor mítoszán edződött szem számára természetesen legalább szokatlan. Például feltűnően hiányzik belőle a világot meghódító ember pozitivista motívuma. Sőt, bármiképp próbálkozna valaki, az evolúcióról szóló tanmesét sem sikerülhetne belevetíteni, az emberiség egyenlőségi eszméje pedig végképp összeegyeztethetetlen vele. Ezekhez képest éppenséggel a gondolkozni szerető kevesek, és a gondolkozni nem szerető sokaság viszonyában egy megkerülhetetlen aszimmetriát jelenít meg, mely éppen megkerülhetetlensége miatt egyben változhatatlan – ha úgy tetszik örök. Ugyanakkor van azért dinamikája – egyébként sokkal nagyobb, mint alulról látszik. Nem elítélő, nem megítélő, nem kategóriába merevítő, hiszen csak annyit mond, hogy valakik nem szeretnek gondolkozni. Nem azt mondja, hogy nem tudnak, vagy nem képesek gondolkozni, hanem csak azt, hogy nem szeretnek. Tehát rajtuk áll. Mégis, ebből a látszatra jelentéktelen különbségből – pediglen a gondolkozás szeretetéből illetve mellőzéséből – ember- és ember között dimenzionális különbségeket tételez, méghozzá kizárólag egyirányú átjárhatósággal (ennyiben aszimmetrikus a viszony), mert amíg az egyik akár évezredeket meghatározó mítoszt alkot, addig a másik ennek a mítosznak öntudatlan médiumaként hordozza csupasz hátán az említett évezredeket.

   Mindazonáltal a mítoszalkotókat ne úgy tessék elképzelni, mint akik ezzel szórakoznak. Egyáltalán, csak a jelen mítoszban merül fel az ember végletes, individuális magára irányultsága. Ugyanezért e mítoszon belül minden alkotó igényli nevesítését az alkotásához kötötten, viszont a mítoszon kívül – hisz a mítoszalkotó a mítoszon kívül él – az alkotó nem ismert, nevesítése érdektelen. Ott csak a létezés valóságának van súlya, „szórakozni” pedig csak az individualitás virtuális terében van mód.

   Továbbá mítoszt alkotni nem mindenkor, és nem bármifélét lehet. Vannak alkalmas idők és alkalmas mítoszok, és az alkalom az alkotó fölött áll. Ezen belül azonban a mítoszalkotó mozgástere végtelen, és az ő akarata érvényesül. Ha fel akarjuk fogni, hogy micsoda meghatározó erő rejlik ebben, nem kell tennünk mást, mint a kereszténység kétezer évére gondolnunk. Mert e kétezer év alatt millió- és millió ember született meg és élte végig az életét önértelmezést, életprogramot, életfeladatot kapva a kereszténységtől úgy, hogy fel sem merült benne a kereszténység megkérdőjelezésének lehetősége. Papok hadai nevelődtek föl önmagukat a „kinyilatkoztatás” alatti végtelen távolságban érzékelvén, ahonnan nézve csakis a „kinyilatkoztatás” megkérdőjelezés nélküli tükrözése lehetséges. A személy előtt a kereszténység áthághatatlan és megkerülhetetlen hegyként magasodott. Nem egyszerűen nyomasztó, félelmetes, szellemileg áthatolhatatlan tömegként, hanem olyanként, ami azért életet, életteret is ad, amiből élni lehet, aminek a lábainál vannak tisztások, a tisztásokon vidám gyereklábak futkosnak, móka is van, meg persze szenvedés, és a bátrabbak még feljebb is kapaszkodhatnak kissé (kissé!) a hegy oldalán, s bántódásuk sem esik mindaddig, amíg tudatában vannak a csúcstól való mélységes és áthághatatlan távolságuknak. Azután valami egyszer csak megváltozik, és a mítosz többé nem hihető. Valami hitelteleníti. Esetleg valakik (nyilván mítoszon kívüliek) hiteltelenítik. És akkor jön az új mítosz.