Rész és Egész V/1.

   V/1. Rész és egész a kereszténység előtti mítoszban

   A következők érdemi kezeléséhez elengedhetetlen az „érthetetlen” fogalmának értése és értelemszerű alkalmazása, valamint a „titok” fogalom megfelelően széles perspektívába helyezése. Azért elengedhetetlen ez, mert szemben a jelenkor mítoszával, mely a gondolkozni nem szerető sokaság kultúrájának forrása, s melynek egyik önfeledt és megkérdőjelezetlen alapköve a III. fejezetben rögzített alapvetés („Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes igazság.”), az IGAZSÁG-nak végtelen sok szintje van, és a végtelen sok szintből mindenki csak annyit lát, csak annyit ért, amilyen szintű fogalomalkotási erőfeszítésre vállalkozik. Ami pedig értelmének fogalomalkotási szintjén kívül esik, az számára érthetetlen.

   Vannak a földi létezés elemi szintjeihez kötött fogalmak, melyek nélkül az életben maradás lehetetlen. Következésképpen mindenki, aki él, ezeket a fogalmakat érti, kezeli, méghozzá tartalmuk valóságának megfelelően, mivel egyrészt tartalmuk valósága számára éppen ennek a valóságnak a megélésében tárult fel, másrészt pedig a téves értelmezés az életébe kerülne. Ha például valaki a víz természetét semmilyen szinten nem ismerve beleveti magát egy gyors sodrású folyóba, kevés valószínűséggel fogja túlélni.

   Az IGAZSÁG legelemibb szintjei az életfunkciókkal függnek össze: ami nekem jó, amitől jól érzem magam, amit életem fenntartásához támogatónak érzékelek, az a JÓ, és a JÓ-t védve nekem IGAZ-am van. Aki nem az általam ismert JÓ-t védi, az pedig gonosz. A gondolkozni nem szerető sokaság általában nem megy túl a fogalomalkotásnak ezen a szintjén. Nagyobb közönségsikerre számot tartó könyv vagy film ezért nem szólhat másról, mint jók és gonoszak harcáról. Az ellenség soha nem jól ismert, mindig démonizált, mindig rosszat akar. A szimpatikus amerikai katonák lényeges érzelmi felszabadulást hozó korlátlansággal gyilkolják halomra a gonosz, fasiszta németeket. Körültekintőbb fogalmi rendben persze feltárulnának egyéb igazságok, például, hogy a német katona is ember, sőt nem is feltétlen rosszabb ember, mint az amerikai katona. Azonban a fogalomalkotás ilyen tágítása a személy önértelmezésének abszolutizálása szempontjából ténylegesen veszélyes, s megengedhetné annak az elméletben is megengedhetetlen lehetőségnek a bekövetkeztét, hogy esetleg az ellenség igazsága magasabb rendű, következésképp az ellenség életben maradása indokoltabb.

   Voltak persze kísérletek a történelemben az IGAZSÁG perspektívájának legalább kis mértékű tágítására. Például Jézus mondott ilyesmiket, mint: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Vagy: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Azután a buddhista szerzetesek is a „másik lény” igazságának megsértésétől tartózkodva próbálják a legegyszerűbb élet kioltását is elkerülni. Azonban az ilyen elvek ebben a rohamléptekben „fejlődő” emberiségben a történelmi emlékezettel jól követhető utóbbi 2000 év során minimális mértékben sem kerültek alkalmazásra, azokban a közösségekben sem, melyek egyébként ezen elvek hirdetői. Sőt, ma pontosan ugyanúgy, mint 2000 évvel ezelőtt, a médiumképzés alapja az ellenség démonizálása a tömegkommunikációban. És félreértés ne essék, ez nem a tömegkommunikációra vet rossz fényt. A tömegkommunikáció olyan eszközöket használ, amelyek egyáltalán használhatók. A célokkal lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni, de más eszköz nem áll rendelkezésre. Ez a tény pedig elsődlegesen a gondolkozni nem szerető sokaság fogalomalkotási szintjét minősíti. Ami pedig a sokaság fogalomalkotási szintjén kívül esik, az a sokaság számára nem létezik.

  Amennyiben alaposabban szemügyre vesszük az így kapott összképet, jelentős különbséget fogunk érzékelni az IGAZSÁG-nak a tudomány mítoszán belüli értelmezhetőségével szemben. A tudomány mítoszában az IGAZSÁG lineárisan megközelíthetőként jelenik meg. Az ember feláll születésekor egy egyenes (félegyenes) kiinduló pontjára (zéró pont), azután elindul az egyenesen, és eljut valameddig. Ha valamivel több munkát fektet be (elvégez egy középiskolát is), akkor valamivel tovább jut, ha kevesebb munkát fektet be, akkor kevésbé messze jut. Azonban mindez csak elhatározás, és a megfelelő mennyiségű munka rászánásának kérdése.

   Ezzel szemben a feljebb vázolt képben az IGAZSÁG többszintű, és a magasabb szintjeihez magasabb szintű fogalomalkotással lehetséges eljutni. Itt nem egy egyenesen bandukolunk azonos szintű, de esetleg több munkával megszerezhető igazságok felé, hanem egy gömbszerkezetben találjuk magunkat. A személy ül a gömb közepén, és minél magasabb szintű a fogalomalkotása, annál nagyobb sugarú gömböt lát át maga körül. Ami pedig az aktuálisan átlátható gömbön kívül van, az számára láthatatlan. Mindehhez pedig tartozik még egy a tudomány mítoszában értelmezhetetlen, holott rendkívülien fontos motívum, a létezési önérdek következményeként: az ember bizonyos fogalomalkotási szintjén megjelenik a további szintnövelésben való ellenérdekeltség.

   Nem mehetünk túl ezen a ponton néhány trivialitás említése nélkül. Elsődleges fontosságú figyelemmel lenni arra, hogy a sokaság mindenkor az az embertömeg volt és ma is az, amelyik a fogalomalkotási szintjét kézenfekvően és önszántából lekorlátozza ott, ahol létezési önérdekét veszélyeztetve érzi. Ebből következően a sokaság törvényszerűen az IGAZSÁG egy bizonyos jól behatárolt szintjébe záródva él. Ez a szint pedig a valóságnak, a létezésnek elhanyagolhatóan csekély töredéke. Ami tudati börtönének falain kívül esik, az számára az ÉRTHETETLEN tartománya.

   (Illusztrációként: Szokásos eszmefuttatás Isten tagadására, miszerint ha Isten létezne, nem lehetne ennyi szenvedés a Földön. Az ilyen vélemény tipikusan és kizárólag a megszólalót minősíti, akinek ÉRTHETETLEN az a világ, melyben egyszerre lehet beszélni „jó” Istenről és szenvedésről. Vagyis ő nem ismer az egzisztenciális „jólét-szenvedés” dialektikájának igazságánál magasabb rendű igazságot. Egyben implicite azt is feltételezi, hogy ennél az egzisztenciális igazságnál nem is lehet magasabb rendű igazság, sőt még azt is, hogy adott esetben Isten sem ismerhet ennél magasabb rendű igazságot, vagyis ő (a megszólaló) maga is a teljes isteni igazság birtokosa. Ezzel zárja magára a szellemi börtön kapuját.)

   Adott ember számára ÉRTHETETLEN tehát az, ami kívül esik fogalomalkotási tartományának körén. Ami ugyanis belülre esik, az előbb-utóbb érthetővé válik, a kívül eső tartományt viszont fogalmak hiányában megértenie nem lehetséges.

   Talán nem a konvencionális nyelvhasználat szerint, de azért nem igazán meglepő módon, az ÉRTHETETLEN és a TITOK fogalmak összefüggnek.

   Titok jelenléte a köznyelvben általában legalább kétszereplős történetet feltételez, melyben az egyik szereplő szándékosan eltitkol valamit (információt) a másik elől. Hozzá tartozik ehhez az értelmezéshez a jelenkori mítosz feljebb már hivatkozott alapvetésének megfelelően („Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes igazság.”) az a par excellence feltételezés, miszerint ha az a személy, aki elől rejtik az információt, mégis hozzájutna, azt a maga teljességében értené. Mármost kétségtelenül van ilyen eset. Például bekerül valaki egy labirintusba, és egy elágazási pontra érve választania kellene két irány közül, akkor az egy bárki épelméjűnek tartható 5 évnél idősebb ember számára tökéletesen érthető információként közölhető, hogy éppen balra, vagy jobbra kell fordulnia. Ha pedig valaki ezzel az információval rendelkezik, át is adhatná a labirintusba keveredett ember számára, de mégsem teszi, akkor a mai felfogás szerint titkolózik. Nincs is ezzel semmi baj, viszont az a bizonyos „mai felfogás”, amiképpen az ember elgondolja önmagát a mai mítoszban, az egész világot, a valóságot ilyen lineárisan felfejthető titoknak képzeli: Születésemkor felállok a „tudás-egyenes” zéró pontjára, kicsit arrább ballagok, napnál világosabban látok mindent, ami ott arrább a szemem elé tárul, aztán megint arrább ballagok, ott is nyilván mindent érteni fogok. Egész életemben pedig ezen az egyenesen jó nagy utat megtehetek, a titkok a maguk spontaneitásával fognak feltárulni előttem, a dolog lényegében csak a szorgalmamon áll.

– Na éppen ebben különbözik egymástól a lineáris és a gömbszerű világkép. Mert utóbbiban, egy fogalomalkotási szintbe bezáródva nincs lehetőség tovább haladni. Nem térben korlátozott az ember, hanem a gondolatában. Természetesen szabadon érintkezhet (sőt folyamatosan érintkezik is) a valóságnak olyan részleteivel, melyek a fogalomrendjén kívül helyezkednek el, de ezeknek még létezését sem fogja érzékelni. Amire nincs fogalma azt nem „látja”. A világnak egy adott fogalomalkotási szinten kívül eső része nem úgy titok, amint a mai mítoszban jelenik meg. Nem válik közvetlenül láthatóvá, érzékelhetővé. A tudat csak azt „látja”, amire fogalma van. A fogalmak pedig nem keletkeznek, nem adódnak spontán a tudat számára, hanem éppen a tudat az, ami a fogalmakat alkotja. Vagyis a tudat számára csak az van, amit magának „megcsinál”.

   Idáig érve a gondolatmenetben kissé bonyolulttá válik a helyzet, s felvetődik néhány nagyon is fontos kérdés, melyeket ennek az írásnak a kereteiben csak megemlíthetünk, de megválaszolásuk az eredeti tárgytól jelentős eltérést igényelne:

– Vajon az ismeretlennel érintkezve mi veszi rá a tudatot egy fogalom megalkotására?

– Van-e a valóságnak olyan része, amivel – mint ismeretlennel – a tudat érintkezik, mégsem alkot róla fogalmat?

– Van-e a valóságnak olyan része, amivel a tudat nem érintkezik, esetleg esélye sincs vele érintkezni, vagy nem akar vele érintkezni?

– Vajon a valóságnak az a része, amivel a tudat az ismert emberi kultúrában érintkezik, miképpen viszonyul a valóság egészéhez?

   Fenti kérdéseket tehát sorsukra hagyván, csupán ennek a világképnek a gömbszerűségére koncentrálunk. A tudatot saját fogalomalkotási szintjébe, azaz a saját maga által felépített világba bezáródva látjuk, mely egy gömb. Ami pedig a gömbön kívül van, azt a tudat elől nem titkolja senki, mégis titok. Láthatatlan, hozzáférhetetlen, érthetetlen, méghozzá akkor is, ha a tudat egyébként két lábbal benne tapicskol. (Isten talán épp így láthatatlan?) A tér szabad és átjárható, a tudat fogoly. A valóság nem titkolózik, hanem a tudat nem nyílik rá. A tudat számára a valóság a nem titkolt titok.

   Látni kell, hogy ez az összefüggés nem csupán egy nagyjából standard fogalomalkotói szinthez kötött kultúra (mely ennélfogva csupán a valóság egyetlen síkjára korlátozódik) és a valóság viszonylatában igaz, hanem minden egyes ember esetében. Ugyanis minden egyes ember fogalomalkotó. Csupán látszólag kapja a fogalmakat kívülről, a kultúrából vagy az anyanyelvből, mivel csak azokat a fogalmakat képes aktívan használni, amelyeket saját megélt tapasztalatai alapján maga alkotott, vagy amelyeket maga is megalkotni képes, függetlenül a kultúra sugalmazásaitól. Ilyen módon pedig az ember- és ember közötti kommunikációban sem feltétlen titkolózás miatt keletkezik titok. Egy jelentősen magasabb fogalomalkotói szintű világgömbben lévő ember hiába próbálja kommunikálni a koncentrikusan alacsonyabb fogalomalkotói szinthez tartozó gömbben tartózkodó ember számára a gömbjén túli tér fogalmait, azok érzékelhetetlenek, érthetetlenek, láthatatlan titkok maradnak a legtisztább, legalaposabb közvetítői szándék mellett is. Ez törvény. Áthághatatlan törvény. Ezért láthatatlanok a mítoszalkotók a mítosz médiumai számára. Ezért nem is próbálkoznak kommunikálni a mítoszalkotók a mítosz médiumaival, kizárólag mítoszban. Ezért nem írt le Jézus egyetlen sort sem. A keresztény mítosz előtti időkből ezért maradtak ránk kizárólag egy mítosz, illetve a mítosz alatti fogalmi szintről artikulált hagyatékok. Írásos kultúrája kizárólag egy mítosz médiumainak van. A mítosz alkotói számára írásba foglalni csak a mítoszt van értelme. Ami fölötte van, lefelé közvetíteni lehetetlen.