A szent II.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a munkáját becsülettel, életét szelíd reményekkel múlató sokaság szemszögéből a hatalomnak ilyen könnyed játéklehetőségeket tulajdonítani meglehetősen hihetetlen. Pediglen éppen ezért lehetséges. Miként tudná elképzelni egy segédmunkás a téglagyárban, hogy miképp a kezébe vett agyag képlékeny és könnyen alakítható, akként lehetnek emberek, akik egész társadalmakkal – köztük vele is – képesek kezükbe véve kedvükre gyurmázni? S ha tömegek alakítására, terelésére, esetleg kényszerítésére gondol, erőt keres, erő alkalmazást feltételez. – Hiszen ha vele akarna bárki olyasmit csináltatni, amit magától nem akar, esetleg a halántékához szorított pisztollyal lehetne – nemde?

Pedig sokkal egyszerűbb az emberben egy nagyon is lágy szövetre hatni, s ott sem otromba erőkkel vagy éles szikével végezni az operációt, hanem negédes, mégis a zsigerek mélyéig ható érzelmekkel akartatni, s azután már akarni fog, méghozzá saját magától – és mily érdekes – éppen úgy, amint az a hatalmi koncepciónak megfelel. – Mert nézzünk mélyen magunkba, mennyit szoktunk gondolkozni és micsoda mélységekig szoktuk feltárni lelkesült döntéseink bennünk rejtőző ok-okozati labirintusát?

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

– Aztán ki is akarna rab lenni? Ha pedig nem akar, akkor bizonyosan végiggondolja ennek a gyönyörűséges szózatnak az eredetétől a lehetséges következményéig minden összetett mozzanatát? Gondosan mérlegeli a külpolitikai helyzetet, a felkelésre mozgósítható erőforrásokat, a potenciális ellenség erőforrásainak mértékét, és józan döntés szerint áll be közlegénynek a seregbe?

– Hát bizony nem! Lelkesedni szoktunk, gondolkozni nem szoktunk. Gondolkozni nagyon nem szoktunk! Mások bennünk pozitív érzéseket gerjesztő gondolati kliséivel szoktunk volt világot magyarázni, világot megváltani, élni s halni. – Van is arra ideje a szegény embernek, hogy minden lényeges gondolatot végiggondoljon, s maga ítéljen Isten, király vagy akár csak egy rongyos miniszter fölött? Hallgassuk inkább csak, hogy mi hímeset üzen Isten, vagy az öreg király, esetleg a minisztere, de jobb híján akár egy szélfútta pártfunkcionárius is. Az üzenetek pedig jönnek. Többnyire a pártfunkcionáriustól, aki persze magától Istentől kapja a megható, szép szavakat. A lózungokban pedig mindig van néhány szó, néhány fogalom, amelyek különösen szépen csillognak. Ezeket a szavakat forgatják, variálják funkcionáriusék előszeretettel, a tömeg szeme pedig ragyog reájuk, mígnem sokminden történik, csak éppen a szép szavakba csomagolt ígéretek nem válnak be, s a fogalmak megkopnak, üressé, merevvé használhatatlanná válnak, a következő eszme pedig kihajítja a szép szavak szemétdombjára.

Vannak aztán olyan fontos fogalmak is, amelyek eltüntetése akár egy mesterséges kultúraváltást is megér bizonyos koncepcióknak.

A „szent” szót a kereszténység hagyományozta a jelenkori kultúrára, de a kereszténység is úgy örökölte meg az előző kultúráktól, melyekben bizonyosan olyan meggyökeresedett értelmet hordozott, ami miatt különösebb magyarázattal a kereszténység sem látta már szükségesnek ellátni. Vannak persze nyomok, archaikus szövegösszefüggések (főként görög), amik alapján következtetni lehet eredetinek tekinthető jelentéstartományokra, melyek az elkülönültség, elkülönítettség, elkerítettség jelölésére szolgáltak, az illetéktelenekkel szemben valamiféle érinthetetlenségi védelem alá helyezést. A magasztosság okán való érinthetetlenség pedig lehet teljesen szellemi értelmű – amiképpen az olyan szómágiás  gyökerű intésben fejeződik ki, mint: Isten nevét hiába a szádra ne vedd(!) –, de lehet közvetlen fizikai realizáció is, mint egy szentély templomszolgákkal történő őriztetése. Mindenesetre a „szent” nem konkretizálható, hanem sokkal inkább csak szimbolikusan megjeleníthető tartalma a kereszténységet megelőző kultúrákban közvetlen összefüggésben állt, ha éppen nem azonos volt azzal a tudatfeletti lényeggel, amitől egy emberi közösség származtatta, amivel azonosítani tudta, illetőleg amiben, mint önmaga fölöttiben értelmezhette önmagát. A „szent” okszerűen ezért érinthetetlen, hiszen az illetéktelen érintés akár szellemi, akár fizikai értelemben (ld. a szimbólumot hordozó zászlónak az ellenség kezére kerülése) az adott közösség önmagával azonos lényegének megvédési képtelenségét, vagyis a megsemmisülés rémét jelenti. Másrészről a „szent” tudatfelettiségének ténye, konkretizálhatatlansága, szimbólum-léte feltétel nélkül aktiválja az értelmi követhetőségről lemondás mozzanatában, mint átláthatatlanul fenséges értéknek a közösség fölé emelését, és az ebben rejlő hierarchikus alávetettség megkérdőjelezhetetlen elfogadását.

A „szentnek” a közösség identitásában játszott szerepe tehát a kereszténységet megelőző kultúrákban olyan evidenciával bírt, ami megöröklője számára sem vetette fel a fogalom értelmezési kényszerét, hanem mintegy természetes mozzanattá vált azt nem firtatott módon a keresztény értékhierarchiában alkalmazni. Ennek következtében spontán szentnek nyilváníttatott Isten, szélesebb értelemben kiterjesztve a Szentháromságra, s a katolicizmusban egy intézményesített eljárás folytán szentnek minősülhettek bizonyos kivételes személyek, akiknek az isteni lényeg általi érintettsége az intézményi kritériumok szerint megfelelőnek bizonyult.

Beszélnek még a katolicizmuson belül a „szent” fogalmának bizonyos devalvációjáról, amennyiben a vallás bizonyos kellékei is a gyakorlatban, nem feltétlen szabályozott módon ezt a minősítést megkapták, mint „Szentírás”, „szent mise”, „szentlecke” stb., azonban ez utóbbiak esetében éppúgy mint az előbbieknél sem vetődött fel szüksége a fogalom magyarázatának vagy olyan egyértelmű állásfoglalásnak, ami a bele értendő tartalmat egyértelműsítheti.

Minden szóhasználatban az értelmezési evidencia látens feltételezése nyilvánvalóan hordozza magában a szónak konkrét tartalmakról való leválását, s olyan függetlenné váló továbbélést, aminek során a használó közösségben a hangalaki jelhez már csak elvont és igazolhatatlan érzetek kötődnek, vagyis elindul a maga útján a fogalom a teljes tartalmi kiüresedés felé.

Nem véletlenül a szó fenomenológiai meghatározásának igénye az európai kultúrában a kereszténység bástyáinak megingásakor merült fel. A társadalom egészének a kereszténységen belül levése ugyanis a kereszténységgel azonosságot jelenti, mely ilyenformán és lényegileg nem is észleli/észlelheti az önmagán kívüliség lehetőségét, tehát nincs is szüksége bármi egyébtől megkülönböztetendő önmagát értelmezni, ezzel szemben amikor a társadalomban legalizálódik a kereszténységen kívülállás lehetségessége, következményként megteremtődik a kereszténységnek a kereszténységen kívüli nézőpontból és a kereszténységen belüli nézőpontból történő értelmezési igénye. Ezen a folyamaton belül pedig megkezdődik a kereszténység lényegi fogalmainak értelmezése is a kultúrában valamitől jelentőségteljes aktualitást hordozó nézőpontok szerint.

Elsőként Rudolf Otto szentelt egy könyvet „A szent” címmel (1917) a fogalom fenomenológiájának. Kísérletet tett a keresztény fogalomkörtől függetlenített vizsgálatra, ami feltétlenül a megközelítés igényességének jele, azonban végül nem sikerült elszakadnia attól a világlátványtól, amit alapvetően a kereszténység tárt a szeme elé. Először is a priori kategóriának tekintette, tehát feladta a fogalom magyarázatának misztikus élményeken kívüli, közvetlen tapasztalásból származó tartalmi megragadhatóságának feltételezhetőségét, és olyan leírókkal közelítette, melyek egyébként tapasztalathoz köthetőség hiányában csupán lebegő kultúrképződmények: A „függőség”  átélése, a „teremtményérzet”, illetve az érzékelésében megjelenő kettősség, a „megrettenés” és ennek ellenében az ellenállhatatlan „vonzódás”, „lelkesültség” és  „lenyűgözöttség”.

Ezek közül számunkra egyedül a függőség átélése tűnik az eredetig leásás igényét hordozónak, minden további csupán származtatott és áttételes következményeken történő közelítés.

Otton kívül Mircea Eliade vállalkozott a kérdéskör körüljárására „A szent és a profán” c. könyvének lapjain. Miután azonban Eliade egyébként is hajlamos a kommunikációban használt jeleknek (szavaknak) abszolút értelmet tulajdonítani, s ezáltal bezárni önmagát abba a szellemi térbe, amibe csillagzata születni szerencséltette, nála még kevesebb támpontot kapunk a szónak az öntudatlan korok ráragasztott misztikájától mentes értelmezésére. Ennyi eredmény viszont mindenképpen elégtelen ahhoz, hogy egyáltalán gyanú ébredjen a szó néhai keletkezésében rejlő olyan általános, mindenki által átélhető, közvetlen megtapasztalású motívum jelenlétére, ami indokul szolgálhatna az összeomló kereszténység által betemettetés alól megmenekülésnek, s a kultúraváltás irányítói részéről az „Istennek” szánt sors alól ezen a szinten a „szent” fogalma sem mutatkozik mentesíthetőnek.

E baljós előjelek ellenére azonban nem győzzük ama kicsiny gyermekkel együtt a király új ruhájára pillantva kerekre nyitni szemünk. Mert hiszen minden misztikán innen és túl, az ősök érinthetetlen totemeinek eredetét is megelőzve létezik egy minden élő ember által a legkonkrétabban átélt örök megtapasztalás: a gyermeki létnek a szülői létbe való beágyazottsága. Méghozzá itt a beágyazottságot a szó legszorosabb értelmében véve. Kezdődően az anyaméhben, a megkülönböztetetlen, öntudatlan teljességben, azután a napvilágra kerülésben, annak a cselekvésképtelenségnek a derengő megkülönböztetésével, amit a növekvő gyermek oly végtelenül elégtelennek él meg a szülő mindenhatóságához viszonyítva, mégis a szülő mindenhatósága által a létezésben megtartatva. – Hát hiszen micsoda irracionalitás a járás tudományába beavatódás előtt a köröttünk „repkedő” jótét lelkek látványa? – És növekedvén talán jottányit változna a helyzet? Földanyánk ölén, csillagképek vigyázó szemétől figyelve?

Mélység és magasság! A cselekvésképtelenség átélése a cselekvésképesség látványának misztériumába ágyazottan. Ellenállhatatlan vonzás föl, a magosba, abba a megfoghatatlanba, amibe – bár érthetetlenül, de benne vagyunk, és aminek minden megnyilvánulása a fölfelé szállásban szüntelen segít és támogat. – Miféle rend az, ami a végtelenre tágulásában éppen azt akarja, amit én akarok?

– Bizony-bizony Rudolf Otto és Mircea Eliade tudós okfejtéséből a szó eredetének meglelésén kívül csupán a leglényegesebb összetevője maradt ki: a szeretet. A gyermek szemével nézve igen, egyetérthetünk: A „függőség” átélése, a „teremtményérzet” …  a „megrettenés” és ennek ellenében az ellenállhatatlan „vonzódás”, „lelkesültség” és  „lenyűgözöttség”. Mindez azonban maradna félelem és rettegés, s csak a szeretet közegén belül válik lelkesültséggé, céllá, reménylett beteljesüléssé.

– Barátaink! Kérünk, könyörgünk, hogy bár bukjon a kereszténység, a szent szót bukni ne hagyjuk! Mert csakis ennek a szónak eredeti, gyermeki értelmében ismerhetünk rá a létezésbe bekötő egyetlen valóságos viszonylatunkra, érthetetlen hatalmak méhébe burkoltan a kereszt vertikális szárán utolsó erőnkkel is fölfelé kapaszkodva.

A szent I.

Különös dolog, amikor összeomlik egy kultúra. Nem csupán látványos, nem csupán megrendítő, de bizony áldozatokkal jár, felmérhetetlenül nagy véráldozattal, amit mindig azok fizetnek meg, akiknek minden más áldozatot is meg kell fizetni: az ártatlanok.

Most éppen omlik össze egy kultúra. – S mi mindent fog maga alá temetni ez az összeomlás!

   

 Az áldozatok szemszögéből mindig egy természeti csapás kiszámíthatatlanságával és befolyásolhatatlanságával történnek az események. Azonban nem feltétlen kell minden kultúra-összeomlást ellenőrizetlen külső körülmények számlájára írni, bármennyire is így élik meg azok, akiket maga alá temet. Előfordulhatnak persze vulkánkitörések, melyek szálló hamujának árnyékában felborul az ökológiai egyensúly, vagy olyan meteor becsapódás ami eltöröl minden addigi függelmi viszonyt és hiteket, mítoszokat megkérdőjelezve átstrukturálja az érintett társadalmakat. De végbemehet nagyon is irányítottan, minden rezdülésében a hatalom vigyázó szemétől kísérve, és nem másért, mert az a bizonyos hatalom időszerűnek találja leváltani, és céljainak megfelelőbbre cserélni.

Most éppen ilyen mesterséges kultúra-összeomlást élünk át.

– Ne tessék összeesküvés-elméleteket fabrikálni! Bármennyire nem képes átlátni az összefüggéseket valaki, bármennyire kiszolgáltatottnak érzi magát, nem lenne sem szép, sem logikus megkövetelnie mindenkitől saját tehetetlenségét, és mindjárt rosszindulatot feltételezni arról, aki esetleg átlát, sőt tervez vagy irányít egy kultúraváltó folyamatot. A sokak értetlenségéért és tehetetlenségéért ugyanis nem ő felel.

Ráadásul – mit tagadjuk – ez a kultúra bizony megérett a pusztulásra. Elöregedett. Nem visz már sehová, leginkább egyhelyben áll, hacsak nem hátrál, és ez a társadalmi mozgásokban megengedhetetlen. A megmerevedés maga a pusztulás. Az élet egyáltalán csakis kiteljesedésként értelmezhető, valami csoda elérésének reményeként, s mindazok, akik képesek társadalmi méretű mozgásokban gondolkozni, pontosan látják a telítődés baljós jeleit. Furcsa módon egy kultúra elöregedésének sóbálvánnyá vált mérföldkövei azok a fogalmak, melyek evidensként jelennek meg benne. Méghozzá akár azért, mert egy közfelfogásban természeti képződménynek tekintve senkinek nem jut eszébe gondolkozni rajtuk, akár azért, mert könyvtárnyi fejtegetések juttatták megkérdőjelezhetetlen pozícióba.

Az újvilág építőmesterei egyelőre csekély mértékben törekednek az emberi tudat barátkoztatására eddig nem volt értékekkel, de annál szorgosabban bontják le a régi evidenciákat. Példának okáért a kereszténység felszámolásáról döntöttek. Ugyanazok, akik egykor oly előkelő helyre pozicionálták, alája toltak pénzt, paripát, fegyvert, a tudat megformálása által használták hatalomgyakorlásra, most szívfájdalom nélkül szabadulnak tőle, s apróra zsugorított koponyaként kívánják elhelyezni a történelemnek nevezett panoptikumban.

Ennek a trónfosztásnak jól programozott, komoly célja van. Előbb a kereszténység kizárólagos hatókörébe utaltak bizonyos kulcsfontosságú fogalmakat, mint pl. „Isten”, „bűn”, „megváltás”, „üdvösség”, „áldozat”, „szentség” – s a kereszténység összedöntésétől remélik ugyanezen fogalmak örök eltemetődését a grandiózus romok alatt.

Várakozásuk logikája igen egyszerű. Ha a kereszténység vindikálta magának „Isten” kizárólagos hitelességű földi képviseletét, méghozzá megbízatását közvetlen a Mindenhatótól származtatva, úgy bukásában a „mindenhatóság” válik hiteltelenné, s buktatja magával Isten képzetét.

– Lássuk be, ez a logika – legalább egy jól megragadható pontjáig – nem megkifogásolható, de a hivatkozott pontján túl is bizonyosan hatékony. Mert ha a kereszténység egyáltalán bukni tud, akkor a gazdája mitől lehetne „mindenható”, tehát vagy Istent hírbe hozni egy földi egyház megalapításával nagyon is emberi reklámfogás volt – mondhatni a korabeli big business zseniális marketingjének része –, vagy Isten természete valami egészen más ahhoz képest, mint ahogy a kereszténység – hivatkozásában ujjal mutogatva visszamenőleg az ószövetségi prófétákig – vizionáltatta híveivel. Mindkét verzió esetében Isten és a kereszténység között semmivel sem lehetséges több és nyájasabb kapcsolatot feltételezni, mint Isten és egy Barca-Real meccs között, amit szintén sokan néznek, és egyébként nem szokatlan a játékosok részéről sűrűn keresztet hányni, különösen 11-es rúgások előtt. Akik pedig vérző szívüket mutatják fel e szentségtörő sorok olvastán, jó lenne, ha végre nem másban, végsősoron nem is Istenben keresnék a hibát, amiért oly szenvtelenül hagyja veszni az ő vérző szívükkel együtt a kereszténységet, hanem önmagukban, a hajlamaikban – hisz mitől is mindent feledtető öröm vezettetni egy vágyva-vágyott káprázattól, s része lenni egy tömegpszichózisnak(?).– Bizony barátom, testvérem használtak benneteket. Felhasználtak. Mint egy darab rongyot. – Mert úgy egyébként teljesen földi és emberi léptékben a kereszténység mérlege hallatlan pozitív. Egyszer végig lehetett vele verni a Krisztus utáni évszázadokban egy teljes kultúraváltást, most pedig a megsüllyesztésével végig lehet manipulálni a következő kultúraváltást. Ehhez az eredményességhez persze Te is kellesz, aki ezeket a sorokat olvasod, aki saját létproblémáidban elveszve miképp feltételezhetnél olyan koncepciót, amelyik nem a kenyér árával, nem a fűtésköltségekkel bíbelődik, hanem társadalmi mozgásokat tervezetten gerjeszt egy kis gázáremeléssel, vagy éppen a Vatikán pénzügyi összedöntésével, esetleg a pápai intézmény lejáratásával, sőt, egészen absztrakt módon a munka értékarányainak megbontásával, vagy még absztraktabban bizonyos fogalmak tartalmának átdefiniálásával. (A nagy játék mily apró csínytevései miféle szemet gyönyörködtető grandiózus mozgásokat tudnak kiváltani a kis játékosok között!)

 Az eszközök végtelen tárházából itt említett néhánynak a sorrendje nem véletlen. Nem véletlen haladnak a konkréttól az absztrakt felé. S talán furcsának tűnhet, de minél absztraktabb egy eszköz, annál hatékonyabb. Ennél fogva a társadalmi tudatosság vetületeinek, a fogalmaknak rögzítése vagy elmozgatása mindközt a leghatékonyabb. Ezzel a módszerrel csakúgy, mint a szamár elé belógatott répával, kényelmesen lehet terelgetni tömegeket erre vagy arra. S ennek a játéknak csak legkezdetlegesebb szintje „a kis szócsatából nagy háború” pl. síiták és szunniták között. Feltételes reflexeket lehet működtetni tiszta egyértelműséggel: piros gomb; zöld gomb; kék gomb. Mert hol marad a tudatosság? Hol marad a fogalmakhoz kapcsolható tudatossági vetület?

Ezzel pedig visszajutottunk kiindulópontunkhoz, a fogalmak megmerevedéséhez, a saját evidenciáiba beleöregedő kultúrához. De mivel egyelőre csak mélyebb levegőt vettünk egy hosszabb és megfontoltabb mondathoz, a címben jelölt tárgy (A szent) pedig még a látóhatárig sem jutott, a kilégzésre következőleg kerítünk sort.

RITUS TRANSCENDENTALIS

Flóra – drága Flóra – időnként egyszer csak szembe jön velem. Rám néz, bár tekintete mintha áthatolna rajtam és számomra érzékelhetetlen messzeségbe fókuszálna, mégis tudom, hogy igenis rám néz, s szótlanságában mond valamit, valami nagyon fontosat, ami szavakkal kifejezhetetlen, és én pontosan értem. Csak én értem. Aztán rohanok, tudom a dolgom, tollat papírt kapok, de amint a maguk ütemében lassan szavakká formálódnak a gondolatok, köd ereszkedik a tiszta képre és elillannak a fogalmak ebből a sápadt világból, ahol már csak az van, ami megfogható.

Minap is így jártam. Elém került egy film Illyés Gyuláról, tényleg róla, csak róla, de az egyik részletben, az otthonában, az otthonukban egyszer csak pár másodpercre megjelent Flóra – drága Flóra.

Határozott mozdulattal felém fordult, és megint, ugyanúgy nézett a szemembe, a szememen túl, és én mindent tudtam.

Mielőtt ezeket a képeket nézegetve az emberi létezés mélységeibe beletúrnánk, először bocsánatot kell kérnünk Illyés Gyulától. Méghozzá többszörösen. Nemcsak azért, mert mellékszereplőjévé vált egy a személyén dimenzionálisan túlnyúló történetnek, hanem azért is, mert azt az alázatot, amit ennek a történetnek az immanens elhordozása jelentett, soha senki neki meg nem köszönte, soha senki meg nem fogja köszönni, hiszen megköszönhetetlen. Méghozzá éppen azért, mert a viszonylagos derűvel, a viszonylagos könnyedséggel rejtett áldozata nem talál egyensúlyt azzal, ami Flóra arcán megjelenik.

– Flóra látott valamit. Belepillantott a mélységbe, és nincs többé mosolya. – Szeressétek ezt az örömtelen arcot! Szeressétek ahogy én szeretem! Feneketlen csöndjében ott feszül a magyarság teljes tragédiája: zsákba kötve, miszlikbe vágva a pokol elfelejtett szögletén, mégis, felfoghatatlanul és magától értetődő egyszerűséggel a zsák televényéből kicsinyke ágat hajtva, áttörve sötéten és fényen, dús lombozatú ágakkal az egeket súrolva.

Csönd van. Az idő megállt. Atilla meghalt.

– Kicsoda volt Atilla?

– Vajon mindenki megértheti, hogy kicsoda volt Atilla?

A világot a matéria szintjén érzékelő kultúra számára a költészet az emberi szellem legmagasabb rendű önkifejezése. Atillát az értheti meg, aki látván látja, hogy van szellem a költészeten túl. Valóságba hatoló mágia, aminek nem célja, hanem szolgája a poézis.

Idézet korábbról:

…Megdöbbenve és végtelenül szomorúan állok egy degenerált kultúra előtt, mely kitermeli a maga „betegeit”, és kitermeli azokat is, akiknek e „betegek” degenerálttá nyilvánítását hivatalává teszi.

Ez a degenerált kultúra, miután a testet miszlikre kaszabolta és lelket nem talált, többé nem hajlandó lélekről tudni, de azért tud lélektanról. Ez a degenerált kultúra egyedül az ember ösztönlétben való önfeledt feloldódásának lehetőségéig lát el, s nem ismer sem intellektuális teljesítményt, sem hitet, mely e zárt körön kívülre tör. Ez a degenerált kultúra önkörén belül akar mindenkit „boldognak” látni, s akinek ez nem megy, az számára abnormális. Ez a degenerált kultúra semmiképp sem hajlandó szembesülni azzal a ténnyel, hogy saját létét is csak a korábbi kultúráktól megörökölt, tisztán szellemi térbe mutató hitnek köszönheti, s hogy hit nélkül nincs élet, az élet maga a hit. Ez a degenerált kultúra csak az automatizmusokban hisz, saját hitét automatizmussá teszi, s az ekképp kínpadra vont lélek mély szomorúságának nevet ad: depressziónak hívja és méregpirulákkal kezeli. Ez a degenerált kultúra a halált csakis az automatizmus hibájaként képes kezelni, s teljességgel lehetetlen felfognia, hogy valakinek, egy élő léleknek oka – valóságos, tragikus, megtagadhatatlan oka lehet mélységesen szomorúnak lenni, és normális ebbe belehalnia. Ez a degenerált kultúra soha- de soha nem lesz képes megérteni, hogy az élet, a hit, az élők hite éppen ezen a halálon épül.

(…)

Egy rendkívüli tehetség váratlan gyorsasággal sodródhat ilyen helyzetbe, hiszen soha nem bízhatja magát a közfelfogás stabil intézményi elemeire – rangra, elismertségre, vagyonra –, mert ha így tenne, elveszítené legsajátabb funkcióját a feltárt szűk világ, és az ismeretlen végtelenség eleven frontvonalán, mint látnok. A rendkívüli képességeiben rejlő energiatöbblete miatt azonban adódhat egy ritka és sajátságos útja, amennyiben emberfeletti erőfeszítéssel megkísérelheti beemelni a semmi határán fogant vízióit a „normalitás” világába. Borotvaélen táncolás ez – a prófétikus tisztánlátás és a valóságos őrület közötti zuhanásokkal – még azon kivételes esetekben is, ha az új tények közvetítéséhez alkotott jelek befogadására a környezet valami csoda folytán fogékonynak bizonyul. A kirekesztődés az emberi nemből nem állítható meg. A legkisebb királyfi, aki eljut az élet vizéig, kívül kerül az életen, s nem válthatja meg más, csak a SZERELEM. De nem valamiféle immanens szerelem, hanem csakis magának a lélek mélyén élő, éteri tisztaságú női princípiumnak – Tündér Ilonának, Boldogasszonynak, Ízisznek – a szerelme. Ez a szellemi szublimáció pontja, ahonnan minden földi esetlegesség elviselhetetlen és végzetes. Tündér Ilona, Boldogasszony, Ízisz szerepébe hús-vér nő csupán a világ újrateremtési rítusában kerülhet, ha képes szellemében és testi mivoltában egyaránt az istennői princípiumok tiszta megidézésére a végső comedia magicaban. S ennek a komédiának megkerülhetetlen törvénye szerint a főszereplő elhagyja a földi dimenziókat, mikor a függöny összemegy.

A stációk:

1. Az élet vizének keresése

2. A belakott élet és az ismeretlen határára való eljutás

3. A világ újrateremtési rítusa égi szerelemben

4. Távozás

1. Az élet vizének keresése

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

2. A belakott élet és az ismeretlen határára való eljutás

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

3. A világ újrateremtési rítusa égi szerelemben

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

-------------------------------------------------------

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

E madár könnyű röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

4. Távozás

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

– Látja – drága Flóra – miképp lesz a comedia magicaból az unio mysticaban ritus transcendentalis? Valóságig hatoló mágia. Látja, hogy ezek a dimenziók nem gépek, nem csikorogva egymásba hatoló fogaskerekek, s az időt, a szent időt nem matematikai, de csillagképletek őrlik hangtalan? És ki a nagy szekérrel az úton áthalad, nem elment, hanem jelen van örökre. Örökre ég, ha időtlenné vált tekintetét a szépség, az erény, a lágy mélység megtestesülésének bizonyosságára emelheti.

– Drága Flóra! Hogy Maga van: elég!

Anyánk kun volt, apánk félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Ím jó királyunk, a legkisebb, elhozta nekünk az élet vizét, s ettől vagyunk még mindig: magyarok. E rítusban élve bocsássa meg, hogy számunkra örökre az marad, mint ott, az unio mysticaban neki volt!

A kultúra törésvonala

Az egyik legismertebb magyarországi hírportálon a következő címmel jelent meg egy rövid cikk 2013. április 13-án 19 óra 14 perckor: „Stephen Hawking szerint ezer évünk maradt a Földön”. (Kivonata a http://rt.com/news/earth-hawking-mankind-escape-702/  címen megjelent angol nyelvű eredetinek.)

Részlet a cikkből: „Stephen Hawking arra figyelmeztet, az emberiség nem éli túl a következő ezer évet, ha nem menekül el a törékeny bolygónkról. Nem túl optimista jóslata szerint az emberiség ki fog halni még ebben az évezredben.

A 71 éves elméleti fizikus Los Angelesben, a Cedars-Sinai Medical Centerben beszélt a jövőről. Szerinte az emberiség jövőjét az űr felfedezése jelentheti. "Folytatnunk kell az emberiség terjeszkedését az űrbe. Ha megértjük, hogyan működik az univerzum, bizonyos szempontból uralkodunk is rajta" – mondta Hawking.”

Stephen Hawking élete, „sorsa”, szenvedése csakis a legnagyobb együttérzéssel és tapintattal kezelhető. Jól tudják ezt azok, akik talán a beleegyezésével, talán tudatos közreműködésével eleven szimbólumként tolják maguk előtt egy sajátos szemlélet rendkívüli agresszivitású propagálására, súlyosan visszaélve kommunikációjukban azokkal a feltétlen reflexekkel, amik az emberi nyomorúság e látványa által minden többé-kevésbé egészséges lelkivilágú emberből részvétet váltanak ki. A reklámpszichológia boszorkánykonyhája nagyon jól ismeri ezt a receptet. Hasonló kliséről van szó, mint ami az átlagos terhelhetőségű lelkivilággal rendelkező férfi számára félpucér nővel tesz kívánatossá bármely terméket. Nemde, egy gyönyörű nő mosolyától kísérve még egy fényesre szidolozott guillotine-ra is ráizgul a nagyérdemű. Ugyanilyen egyértelműséggel használható fogalmak a reklámiparban rég bevált módon a „kiskutya” és a „gyermek” is. És aki kétségbe merné vonni az evolúció tényét, az saját szemével győződhet meg róla, hogy mégis csak van fejlődés, hiszen a régi jól bevált patentokhoz a meztelen nő, a kiskutya és a gyermek mellé íme felsorakozik a reklámipar új biztos befutója: a nyomorult ember.

– Hirdesse gyomorkeserűjét jóképű leprással!

Vagy: – Vezesse be a piacra új naptejét jutányos árú farkasember-szindrómás modellünkkel!

– Ne tessék kérem kerekre nyílt szemekkel nézni, az ún. tudomány a saját PR-jában Stephen Hawkingot éppen így használja! – Végy egy jól bejáratott, nyomorék „tudóst”, s reklámozz vele egyrészt egy tudományosnak mondott szemléletet, másrészt pedig fordítsd közvetlen pénzre ezt a jó fogást az űrhajózás businessben.

Nem akarunk itt hosszasan kitérni arra a sok évtizedes szisztematikus előkészítő munkára, ami a mai nyilvános kultúrában már a lehető legtermészetesebb módon lehetővé teszi a reklámban a torznak pozitív kényszerképzetű felhasználását. És itt erős hangsúly esik a szó „kényszer” előtagjára. Mert hosszú ideje nyilvánvaló hadjárat folyik az egészségesnek és harmonikusnak az emberi tudatban spontán összeasszociáltsága ellen, viszont kontraszimmetrikusan, az előítélet mentesség jegyében a rútat elutasító feltétlen reflexekkel szemben a diszharmonikus legalizálásáért.

– Tessék csak emlékezni pl. ET-re, az érzékeny lelkű földönkívülire, aki randa ugyan szegény, de filmbéli gyermek partnere a maga tiszta, előítéletektől mentes lelkével mégis csak megtalálja benne a szerethetőt, s ezáltal mindannyiunk számára szerethetővé teszi. Vagy a gömbölydedre rajzolt Disney-korszak után napvilágot látott Garfield – egy természeti környezetben növekvő gyermek számára undorító bazedovos macska, és lám, a művi terekbe kényszerült városi gyermekkel minden további nélkül benyelethető – hát nem aranyos(?). De elmehetünk egészen a csokoládé reklámig is, melyben a reklámozott tárgy csúnya, de finom.

Vég nélkül lehet sorolni a tömegkommunikációban erőszakos ideológiai háttérből táplálkozó, vagy ennek uszályában trendkövető megnyilvánulásokat, melyek mind-mind a természetellenesség tudati legalizációját programozzák, s láthatóan pontosan megtervezett folyamatban hivatottak becsempészni a mindennapi életbe a torztól indulva a visszataszítón át az aberrációig bezárólag mindent, amivel egy működő társadalom értékstabilitása megingatható. Talán lesz egyszer szándék és energia ennek a folyamatnak a leleplező feldolgozására, azonban most koncentráljunk az inkriminált reklám két valódi tárgyára, a tudományosnak mondott szemléletre, és az űrhajózás businessre.

Utóbbi – mármint a kijelentés reklámértéke az űrhajózás businessben – nyilván „ártatlan” egybeesés az önzetlen tudós véleménye és az egyébként főként amerikai állami költségvetésből táplálkozó űrhajózási magánvállalatok érdekei között. – Ki merne itt mást feltételezni? – És ha mégis, a professzionális kommunikációnak a pénzvilággal való direkt összefonódása számunkra nem annyira érdekes. Egyébként a „big business” címkével az ügy méregfoga kihúzva, bekerülhet az összeesküvés-elméletek bélyegével hatástalanított sztereotípiák közé. Azonban kissé alaposabb szemrevételezés esetén feltárul itt egy sokkal bigger business, s ez nem más, mint a „tudományosnak mondott szemlélet”. Mert bizony, egy tudományosnak elfogadott vagy elfogadtatott szemlélet nem csupán egy pénzügyi lobbi nagyságrendjében számottevő tényező, de döntő befolyással lehet és van az egész emberi társadalom céljaira, értékképzésére, mozgására. És ha figyelembe vesszük az oly finoman működtetett, spontánnak és ártatlannak álcázott kommunikációs gépezetet, hát biztosra vehetjük, hogy a tömeg naivitására alapozva akarnak valamit lenyomni az összemberiség torkán.

Először is, egy szinte egész életét nyomorékon eltöltő ember véleményét lehet-e bármiféle tekintetben az általában tudományhoz társított elfogulatlanság és objektivitás jegyében számításba venni? Vívhatott bármily tiszteletre méltó küzdelmet folyamatosan romló fizikai állapotával, ebbe a küzdelembe bizonyosan nem rokkant bele lelkileg? Netalán az általa látogatott swinger clubok tartották romlott testében egészségesen a lelkét? Bizonyosan olyan tiszta és független tudott maradni lelkiállapota, ami mellett méltó maradt a szorosan vett szakmájának kérdésein túl az emberiség legsúlyosabb problémáival kapcsolatban általános érvényű vélemény megfogalmazására? Mert ha esetleg csak a gyanú legkisebb árnyéka vetődik fel, akkor nincs-e óriási felelőssége a médiának az ő tömeges véleménybefolyásolásra alkalmas szerepeltetésében? S ha erre a felelősségre fittyet hányva a média láthatóan a legcsekélyebb aggodalom nélkül szerepelteti, vajon nem villan itt ki a lepel mögül valamilyen mögöttes szándék patája?

– Nézzük csak az egyébként sommás állítás tartalmi elemeit!

Először is szerinte itt a Földön a létfeltételek még ebben az évezredben megszűnnek.

Kockázatos feltételezés. Olyan üres találgatásnál többnek, mint amire egy hatéves gyermek teljes felelőssége tudatában képes, semmiképp nem tekinthető. De vajon, ha sejtése valamilyen jelenleg nem látható oknál fogva bizonyítást nyerne, miféle koncepció lenne elfogadható tőle, aki saját materiális szemléletében az evolúció termékeként jelenik meg? Logikus volna tudományos elfogulatlansággal az ember nevű biológiai robot részére a Föld elhagyását javasolnia? Hisz onnan nézve az életösztön szükségszerű evolúciós termék, s az emberi létezés meghosszabbításának akarása csupán az evolúciós automatizmus tudaton uralkodásának jele. S ilyen mód véleményének kinyilvánításával e nagy tudós is csak az örök anyag automatizmusát böfögi fel. A tudomány elfogulatlansága és objektivitása ezek szerint ennyire fussa?

– Bizony ennyire. Habár nem okvetlen lehet és kell az esetből közvetlen tudományfilozófiai értelmű következtetéseket levonni. Sokkal indokoltabb annak a PR tevékenységnek a motivációs hátterére koncentrálni, amelyik feltétlen értékként akarja sulykolni az űrhajózást, a tudományos és technikai haladást, és általában mindazt a dologi elképzelést, ami bizonyos ideológiákban az ember külsődleges „megváltását” célozza. Ezekben az ideológiákban arra a szellemi restségre

építve, amely elkerüli a mélyebb átgondolás fáradalmait, olyan víziókkal csábítják az embert, melyek mintegy természetes módon feltételezik az élet problematikáját külsődleges tényezők befolyásolásával megoldani. Ilyen külsődleges megoldásként kínálják az öregedés, a fájdalom vagy a betegségek egyszer s mindenkorra megszüntetését tudományos és technikai vívmányok által, vagy éppenséggel a menekülést a világűrbe önmagunk elől. És ennek a véleménynek a mentén fedezhető fel a címben jelölt törésvonal az emberi kultúrában. Mert bizony történelmi koroktól függetlenül, az evolúció elvével nem igazán összeegyeztethető módon mindig léteztek emberek, sőt időnként egész kultúrák, akik/amelyek mentesek tudtak maradni az efféle elmezavartól. Itt és most pedig annyi értelme volt ennek a szerencsétlen sorsú fizikusnak a nyilatkozatát fölemlegetni, hogy megfelelőképpen elhatárolódjunk tőle. Mert mi itt és csakis itt akarunk élni, és az itteni életünkbe akarunk belehalni. Semmilyen külsődlegesen ígéretes állapotért nem hagyjuk el testvéreinket – a füveket, a fákat, a madarakat, a szelíd lelkű vadállatokat és hazánkat, a Földet. Nem akarunk elmenekülni a fájdalom, a tragédiák és az áldozat elől sem, mivel pontosan tudjuk, hogy ha mindezektől megmenekülnénk, az élettől menekülnénk meg. – Ám ha ti úgy gondoljátok, hát menjetek. Legyen tiétek, amit boldogságról vizionáltok!

A kereszténység bűne

Előre is bocsánatot kérek a következő sorokért az esetlegesen vallásos, elkötelezetten vallásos olvasóktól, akikkel Isten kifürkészhetetlen akarata az internet majd’ hasonlóképp kifürkészhetetlen bugyraiban valamiképp összehoz bennünket. Nem feltétlen kell nekik ezt a cikket végigolvasniuk. Inkább tartsuk meg egymást jó emlékezetünkben, annál is inkább, mert részünkről mély meghajlás, örök hála, hisz sokat, nagyon sokat köszönhetünk a kereszténységnek. Azonban éppen a tisztelet okán kell mélyen a szemébe néznünk ennek a megfáradt, megrokkant intézménynek éppen most, agóniájában – legyen módja önmagával számot vetni, meggyónni, és méltó módon felvenni az utolsó kenetet.

A „bűn” különös portéka. És főként a kereszténység értelmezésében az európai kultúrába bekerült formája mutat meglepő tulajdonságokat. Példának okáért az elkövetője nem feltétlen tud róla. Elkövette, azután jár-kel a világban, és mit sem sejt saját bűnös mivoltáról, bár a lelkiismerete azért leadhat bizonyos jelzéseket.

Másik furcsa tulajdonsága lehet az ilyen bűnöknek, hogy nemcsak az elkövető nem tud róla, de a társadalmi emlékezet sem, mert elkövethető cselekményként nincs befoglalva semmiféle törvénykönyvbe vagy íratlan normarendszerbe sem. Keresztény túlkapásnak is gondolhatná az óvatlan, s az ilyen kéretlenül tolakodó felelősség elől szívesen menekülő ember, azonban nagy kincs rejlik ebben a szemléletben, ami miatt sem nem érdemes, sem nem lehetséges szabadulni tőle annak, aki legalább is nem önmagát akarja megtenni a világ centrumának. Nem más ez a nagy kincs, mint a világ teljességét az Isten tökéletességétől a saját tökéletlenségig befogni igyekvő perspektíva: tökéletlenségemben valamit éppen látok valaminek, de némileg tökéletesebbé válva ugyanazt később egészen másnak is láthatom. S előző értelmezésemben viszonyulva az adott dologhoz, elkövethettem valamit, ami utóbb értelmetlennek, helytelennek vagy akár súlyosan károsnak bizonyulhat.

Isten tökéletessége mellett az embernek saját tökéletlenségével szembesülve illik önmérséklettel, alázattal, döntései vonatkozásában pedig örök kétellyel élni.

Egyetlen baj van ezzel a szép, istenes koncepcióval: a kereszténység megfeledkezett önmagára alkalmazni. Mondhatni – meglehetős durva módon – egyszer s mindenkorra leszámolt ezzel a problémával. Sőt, önmaga lényegévé tette az ezzel való leszámolását, mivel állítása szerint az egyetemes keresztény egyházat Isten „személyesen” hozta létre, méghozzá konkrétan Jézus Krisztus megbízásából Péter apostol által. A keresztény tanítás alapjaként pedig a Szentírást mutatja fel, amit az Újszövetség vonatkozásában közvetlenül Jézus Krisztus tanítványainak tulajdonít, akik ezek szerint közvetlenül az Isten embernek szóló üzenetét jegyezték le, s az Ószövetség nemkülönben Isten tollbamondása a prófétáknak. Innentől aztán nincs vita, nincs önmagába vetett kétely, semmiféle körmönfontsággal nem lehet más eredményre jutni, minthogy egyetlen Isten van, aki a kereszténységben nyilvánítja ki magát, s mindenki, aki nem a keresztény közösséghez tartozik, eleve elveszett.

Ennek az elvnek a megfellebbezhetetlenségével kapcsolatban merültek fel aggasztó jelek ebben az immár kétezer éves történetben. Mindjárt a kezdettekkor is, midőn az eredetileg oly biztosan beígért és vágyva vágyott utolsó ítélet minden várakozáson túl elmaradt. Azután ott volt a katharok nagyon is evilági erővel elnyomott lázadása. Ott voltak a szeretet nevében fellobbanó máglyák. Az Újvilággal szemben elkövetett bűn. A reformációban megroppanás. Csupa-csupa olyan tünet, melyek egy őszinte egyházat a saját tanításának önmagára való alkalmazására inthettek volna. – Mert mi van, ha Péter nem is teljesen jól értelmezte Jézusnak az Evangéliumok szerinti meglehetősen homályos utalását az egyházalapításra? – Mi van, ha az evangéliumokba nem is pontosan Jézus, és nem is pontosan az apostolok gondolatai kerültek be? – Mi van, ha Jézus személyének értelmezése körül az apostolok sem teljesen tévedhetetlenek? De elmehetünk az Ószövetség kezdetéig is: – Kinek is hisszük el azt az állítást, miszerint Mózeshez a csipkebokorból az Örökkévaló szólt? Mózesnek, vagy mindjárt az Örökkévalónak?

– Nemde Mózesnek, hiszen nekünk nem maga az Örökkévaló állítja ezt, hanem csupán Mózes. – És mi van, ha Mózes minden jóindulata mellett ebben az apróságban mégis tévedett? – Ki csalt meg akkor bennünket, Mózes, vagy az Örökkévaló?

– Bizony mondom néktek, egyik sem, hanem a saját együgyűségünk. Mert ki döntött arról, hogy Mózesnek hiszünk?

– Nem mi magunk?

– Ki döntött arról, hogy hitelt adjunk a kereszténység csalhatatlanságának?

– Nem mi magunk?

– Avagy, ha eljön az Igazság órája és az Örökkévaló kérdőre von: – Miért gyújtottad meg fiam azt a máglyát szerencsétlen testvéred alatt? – mit fogsz felelni?

A papra mutogatsz, mondván, hogy ő mondta? A Bibliára mutogatsz, hisz ott áll benne…? Jézusra mutogatsz, hisz a Biblia szerint…? Mózesre mutogatsz…? Végsősoron visszamutogatsz az Örökkévalóra? Ő utasított? – Eszeden vagy?! Te ebben a történetben nem is vagy benne? Akkor hát nem is létezel?

Íme, az önmaga csalhatatlanságát vállaló kereszténység keresztje itt magasodik fölöttünk. Bűnre csábít. Hiteti a csalhatatlanságát, hiteti, hogy a csalhatatlanságába vetett hitünkben csalhatatlanok vagyunk. Mégis, nem ő a bűnös. A bűnös mi vagyunk, akik megalkottuk magunknak, hogy hihessünk neki. Nincs menekvés a személyes döntés elől. A személyes döntés felelősségének áthárítása nem más, mint létezésünk tagadása, s oly nagy bűn, amivel nem lehet az idők végezetéig együtt élni. És az évezredes intézmény most, minekutána az eddig benne terpeszkedő hatalom kivonult belőle és sorsára hagyta, ennek a bűnnek a súlya alatt dől össze recsegve-ropogva. Szomorú látvány. Akinek van kedve nevetni rajta, önmagán nevet.

Vége – mondhatnánk megkönnyebbülve. De már be vannak készítve jó előre a következő csapdák, a következő keskeny útnak látszó hitek szélesre tárva s kelletve maguk a valóság elől való meneküléshez.

Az agymosás technológiája

Mindenek előtt feltesszük a kérdést Önnek, aki e sorokat éppen olvassa: – Ön agymosottnak gondolja magát?

– Na ugye, hogy nem!

Az agymosott mindig a másik ember. Az agymosás technológiájának ez a törvény a bázisa. Vagyis, az agymosás csakis akkor és annyiban működik, ha a célszemély nem tud róla. Amennyiben a célszemély egyáltalán csak gyanút fog saját megvezetettségét illetően, úgy az agymosottság állapota megszűnt.

Ezért aztán senki sem gondolja magát agymosottnak, pedig – különböző szinteken ugyan, de – mindenki az.

A továbbiakban ezekre a bizonyos „szintekre” érdemes összpontosítani, mert a szinteket átfogó perspektívában tárulhat fel egy olyan panoráma, ami többet árul el a sztereotip megközelítéseknél. – Ki ne ismerné pl. ezt a triviális értelmezést:

Vagy itt egy másik verzió:

Avagy kissé durvább megfogalmazásban ugyanaz:

Igen, persze, az agymosás legdurvább, legelemibb szintjének működési tere a tömegkommunikáció. Leglátványosabb és ma már szabadon bírálható formájában a kegyelettel őrzött „népi diktatúra” emlékeként tanulmányozható, különösen, ha valakinek koránál fogva személyes élményei kötődnek hozzá. Azonban, ha azt tetszik gondolni, hogy azóta a helyzet jottányit változott volna, akkor ezt a gondolatot is tessék bátran a hatékony agymosás számlájára írni.

Csupán a „rendszerváltást” követően az össztársadalmi diskurzustérbe beáramló szabad levegő valóságos szabadságának érzékeltetése végett álljon itt az a tény, hogy a megnövekedett tömegtájékoztatási igények alapján főiskolai és egyetemi szinten elszaporodott kommunikációs képzésekben, ahol a jövő újságíróit, televíziós és rádiós riportereit stb. okítják a szakma rejtelmeire, a legáltalánosabban, és valamiféle magasrendűnek beállított liberális etika jegyében, explicit verbis „objektív tájékoztatásról” adnak elő az adott intézménybe érkező ártatlan nebulóknak, akik ezeket a varázslatos „igéket” kerekre nyitott szemmel és tátott szájjal hallgatják.

„Objektív tájékoztatás!” – Oda tetszik figyelni!? – Bizonyosan észen tetszik lenni!? Tényleg, egyáltalán lehetséges lenne ilyesmi? Nem véletlenül már az újságíró témaválasztása is egy rendkívül erős orientációt takar? Nem véletlenül nemcsak az hatalmas befolyásoló tényező, hogy az újságíró miről ír, hanem az is, hogy miről nem ír? – Hát akkor miképp is vethető fel egyáltalán a tájékoztatás objektivitása?

– Miképp - miképp, no hát – csak semmi indulat – agymosás által. – És tessék megkapaszkodni, a jámbor nebulók tényleg tágra nyílt szemmel isszák az objektív tájékoztatásról szóló lózungokat. Ön pedig ezekből a felprogramozott újságírógyárakból kikerült lelkes, és az „objektív tájékoztatásnak” elkötelezett gáncstalan lovagoktól kapja a mindennapi betevő információit. Ha van Önnek érkezése kissé elvont értelemben, de ebből a tényből annál szebben felrajzolódó gondolati ívre is figyelni, akkor máris kezdheti érzékelni, hogy miféle módon értelmezhetők az agymosás különböző szintjei. Mert ugye először jól megmossák a leendő újságíró agyát (kik is?), azután már a megfelelően felprogramozott újságíró teljes hittel (ettől hiteles) önként és mit sem sejtve mossa tovább az olvasó agyát. Ha jól számoljuk, ez már legalább két szint.

Lépjünk azonban tovább, választott tárgyunk egy minőségileg teljesen más szintjére, s induljunk ki az időrendileg előző blogbejegyzésünk konklúziójából. Ez pedig valahogyan így hangzott: „a demokrácia … a valaha volt legszűkebb és legkiváltságosabb réteg rejtett érdekérvényesítő módszere…”, vagyis éppenséggel a legradikálisabb, csak éppen bújtatott diktatúra. (Aki nem hiszi, járjon utána!) – Mármost, ennek a gondolatnak a jegyében vegyük szemügyre a következő képet:

Ez a kép az alig egy éve lezajlott arab „forradalmak” idején készült Egyiptomban. És amennyiben következetesek maradunk a demokrácia-értelmezésünkhöz, a fenti kép címeként csakis valami ilyesmit indítványozhatnánk: Cseberből vederbe.

– Ijesztő, nemde?! Nem csupán azért, mert magunkra, a saját lelkesültségünkre, a saját megcsalt hitünkre ismerhetünk á la 1989, hanem azért, mert az agymosás még tovább kerekedő ívében ilyen kendőzetlenül mutatja meg magát a diabolikus tényező. Az, ahogyan ezek a professzionális módszerekkel felheccelt tömegek halálmegvető bátorsággal indulnak küzdeni a semmiért. Itt már nem csupán csöndben delejezik a nyájat a televízió kékes delíriumával, hanem harcba küldik a magasabb szintű agymosottság jussáért. A nyáj pedig megy, rendíthetetlenül. – És meg fogja kapni!

– Tessék, ők már megkapták. Kétszeresen is. Egyrészt, mint hatalmas női emancipációs előrelépés, hiszen nőként szavazhatnak (Afganisztán), másrészt pedig éppen élnek azzal a demokratikus jogukkal, amiért a fenti harcosok még csak tüntetnek.

És ha ezek a nők egyszer a haladó amerikai feministák nyomdokaiba lépnek, hát hamarost még a burkát is levethetik. – Akkor jön ám el a földöntúli boldogság korszaka! Hisz ki tudja, onnan aztán még oly sokra is vihetik, mint ama híres amsterdami utcákon láthatni, ahol kirakatokban tehetik közszemlére fínom hölgyek a bájaikat, és olyik közülük még pénzt is kap érte. Szép új világ, érdemes harcolni érted!

Az egymásba ágyazott szintekben megjelenő agymosottság technológiájában egy lényeges, mondhatni a leglényegesebb kérdés maradt nyitva csupán, melyre eddig csak utaltunk. Ez pedig nem holmi csekélység: – Vajon a szintek programozott agymosóinak ki az agymosója?

– Hát erre a kérdésre bizony itt nem fogunk válaszolni. Legyen elegendő egyelőre arra a nem kevéssé elgondolkoztató tényre felhívni a nagyérdemű figyelmet, hogy szellemi értelemben igen magasan van. Mert azért olyan csábító répát belógatni a tömegek orra elé, mely után gondolkodás nélkül indul meg a szamár-hierarchia összes alsóbb osztálya, hát ahhoz bizony ezektől a tömegektől igen távoli szellemi magaslatokban kell járnia. Aki pedig nem akar öntudatlan rabszolgájaként élni, annak bizony nem lehetséges kispórolnia az életéből a gondolkozást.

A demokrácia diszkrét bája (Mű 4 tételben)

I. Tétel (allegro non troppo)

Kezdjük mindjárt azzal a tömör megállapítással, ami egyáltalán bármiféle izgalmat okozhat ebben a kérdéskörben:

Demokrácia nincs, soha nem volt, és nem is lehetséges lennie.

– Ugye ilyen vagy hasonló tartalmú megállapításokkal nemigen találkozhatni a közbeszédben. Nem véletlenül, mert az íratlan, mégis rendkívüli hatékonyságú kommunikációs kánon önnön szabadságán őrködő rendszerében, könnyen megkaphatja az „izgatás” vagy más, nyilvánosságból likvidáló bélyeget. Még mielőtt azonban bárki ebben az értelemben izgalomba jönne, itt rögtön közöljük, hogy az alábbiakban ne érzelmi kitörésekre, indulatos jelszavakra számítson, hanem csakis és kizárólag józan logikára. S bár minden valamire való logikának elsődlegesen kijózanító hatása van, ezzel nem a fent megfogalmazott állítás élét szeretnénk tompítani, hanem csak némi gondolkozásra ingerelni az arra egyébként is hajlamosakat.

Továbbá, az óvatlan olvasónak tűnhet úgy, mintha a fenti kijelentés, s ezzel együtt mi magunk demokráciaellenesek lennénk. Ez az eshetőség azonban nyilvánvalóan kizárható. Nemcsak azért, mert semmilyen értelemben sem lázítunk a demokrácia ellen, hisz miképp lehetne lázítani valami ellen, ami szerintünk nincs. Másfelől viszont éppen a demokratikus jogokat birtokló tömegeket igyekszünk tájékoztatni az őket érintő legfontosabb tényről – nevezetesen arról, hogy amit demokratikus jogokként birtokolnak az nincs –, ami nehezen lenne nem a lehető legdemokratikusabb tettnek nevezhető. Avagy a tömegeknek éppen erről a tényről ne lenne joguk tudni?

II. Tétel (tempo guisto)

Nézzük először, mi található a „demokrácia” szó értelméről a Wikipédiában:
„A demokrácia lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek eldöntésében, vagyis az önkormányzásban az adott térségben.”

– Mi ezzel a szép, tömör és általános értelmű mondattal a baj?

– Nemde olyasmit kommunikál, mintha a közösséget alkotó bármely személynek a demokratikus jogaival élve lenne lehetősége hatást kifejteni a közügyekben meghozott döntésekre? Nézzük ezzel szemben a lehetséges, és egyébként egyszerűen áttekinthető gyakorlatot. Először is annak, hogy valaki saját, autonóm akaratát érvényesíthesse a közügyekkel kapcsolatos döntésekben, van egy alapfeltétele: rendelkeznie kell az adott közügy vonatkozásában saját, autonóm koncepcióval. Ez pedig önmagában véve rendkívül problematikus követelmény. Vegyünk például két egymástól lényegileg eltérő ügyet:

1. A város határában, köztulajdonban lévő, komoly értéket képező, hosszabb idő óta használaton kívüli földterület kerüljön-e eladásra?

2. Engedélyezhetők-e a város kórházában génsebészeti eljárások?

A két tárgy mindegyike meghatározó hatással bír a közösség életére, tehát kétségtelenül indokolt lehet közösségi döntés hatáskörébe vonni. Azonban a kérdések között (látszólag) lényegi eltérés van a szavazó személyek döntési kompetenciáját illetően. Az első kérdésben viszonylag egyszerűnek tűnhet bárki számára olyan releváns véleményt kialakítani, amely legalább a saját érdekeit érvényesen képviselheti. Létezik-e az illetőnek saját érdeke a földterület közösségi tulajdonban tartásával kapcsolatban, esetleg ismer-e olyan közösségi érdeket, ami ezt indokolná, továbbá lát-e egyéni vagy közösségi érdeket mely a terület értékesítéséből befolyó pénzeszközhöz köthető?

A második kérdés ettől sokkal bonyolultabb. Ahhoz ugyanis, hogy egy adott személy a génsebészeti eljárásokról saját koncepciót tudjon kialakítani, speciális, és csak nagy munka árán beszerezhető ismeretekkel kell rendelkeznie. Ezek hiányában koncepciója csupán esetlegesnek, befolyásoltnak vagy akár megvásárolhatónak tekinthető, következésképpen álláspontja nagy valószínűséggel úgy a saját, mint a közösség szempontjából értéktelen – ne adj’ Isten – káros.

Mindenesetre a döntési kompetenciához nagy szakértelmet igénylő esetek során felvetődhet  a döntési jogosítványoknak kifejezetten egy szakértői kör számára történő leosztása, ami viszont eleve anullálja a demokratikus alapelvet, hiszen ennek a szűk körnek a kezébe kerül a továbbiakban az egész közösség sorsa. De nem segít az sem a helyzeten, ha a szakértők csak „megfelelő” tájékoztatással látják el a kérdésben érdekelteket, hiszen ki ellenőrizheti a nyilvánosságra hozott információk hitelességét vagy egyszerű alkalmasságát egy ismerethiányos állapotban történő döntés meghozásához? Nyilván ennek megítélésére is csak maguk a szakértők képesek, tehát végül a tájékoztatás birtoklásán keresztül a kezükben a tényleges döntés.

– Miféle értelemben lehet akkor itt demokráciáról beszélni?

Térjünk azonban vissza kissé az első példához. Mert szemben az utóbbi, szofisztikáltabb esettel, annál úgy tűnhetett, mintha akár a legszerényebb polgár képességeit sem haladhatná meg a benne kifejeződő érdekviszonyok áttekintése. Azonban a kissé alaposabb megfontolásoknak mindenképpen ki kell terjednie egy ilyen egyszerű kérdés információs környezetére is. Egészen mást jelent ugyanis az eladási koncepció, ha a terület birtoklása a közösségnek fölösleges teher, a befolyó pénzösszegből pedig egyébként fedezet nélküli költségek válnak fedezhetővé, és egészen mást, ha a háttérben bennfentes információkból egy szűk kör – esetlegesen egyetlen ember – tájékozott a terület rövid időn belül várható jelentős felértékelődéséről, s ugyanezen személy(ek)nek van befolyása a föld eladását közösségi döntés tárgyává tenni.

Nem a demokrácia örve alatt elképzelhető csalási lehetőségeket szeretnénk itt kaján örömmel elemezgetni, viszont annál fontosabb felfigyelni a fent nevezett környezeti információk meghatározó fontosságára.  Leghangsúlyosabban pedig a környezeti információknak arra a tulajdonságára, hogy ugyanis attól, ha esetleg nem kerülnek nyilvánosságra, még létezhetnek! Ilyen módon pedig ugyanarra az eredményre jutottunk, mint a második példa esetében: bármely közösségi döntés mindenkor az információk birtokosainak kezében van.

Refrén: – Miféle értelemben lehet akkor itt demokráciáról beszélni?

III. Tétel (largo (crescendo al fine))

Az interneten ismertté vált a demokráciáról szóló karikatúraszerű képződmény, ami magyarul kb. így interpretálható: Demokrácia az, amikor két farkas és egy bárány szavaznak arról, hogy mi legyen az ebéd.

Ez a megközelítés csaknem sokatmondó, viszont éppen a lényeg mellett megy el. Nyilván nem véletlenül. Nyilván érvényesül benne a demokráciáról a tudatba bekényszerített nyomás, ami még ezen a szinten is azt sugallja, mintha a számszerű viszonyok megfordításával lehetséges lenne a szavazás eredményének megfordítása. Mintha egy farkas és két bárány esetében a megszavazott ebéd során a két bárány fogyaszthatná el jóízűen a kisebbségben maradt farkast. – Nos, aki ilyesmiről képzeleg, annak ajánlatos bővítenie természetrajzi ismereteit, s előbb-utóbb majd csak rájön, hogy bár a farkasok többnyire magányosak, a bárányok pedig nyájakat alkotnak, az ebéd kimenetele mégis, soha nem kétséges. Kissé szájba rágósabban értelmezve emberi társadalmunkra ezt az univerzális ívű allegóriát:

– Vannak közöttünk szerény értelmi képességűek, akik ugyanakkor szelídek, hisz nagyon is érzik korlátaikat. (Közéjük számláltatnak legtöbben.)

– Vannak szerény értelmi képességűek, akik ugyanakkor agresszívak. Ők elég nagy irtást végeznek saját soraikban, s mivel egyébként sem gyakori tulajdonságkombinációt jelentenek, összességében nem sok vizet zavarnak. (Azért rendkívül hatékony eszközként használhatók stabil társadalmi formációk szétveréséhez: ld. futball meccseken randalírozók.)

– Vannak kimagasló értelmi képességű szelídek. (Kitűnően idomítható nyersanyag. Kevesen vannak, de sokat szerepeltetik őket. Velük mondatják ki azt, amit mindenkinek gondolnia kell.)

– Vannak kimagasló értelmi képességű agresszívak. (Ők vannak a legkevesebben, és egyébként is láthatatlanok. (Nem hülyék megmutatni magukat.) – Na, ők találták ki a demokráciát. És valahogy még ide szorítjuk azt a titkot is, hogy ők határozzák meg a fékeket és az ellensúlyokat a demokrácia belső védelmi rendszerében.)

Kétségtelenül jól működik a gépezet. Elnyűhetetlen, rugalmas, végtelenszer megújítható. Ha pl. már tarthatatlan a képviseleti demokrácia a korrupció tagadhatatlanná váló mértéke miatt, nagy nehezen kiharcolják a bárányok a részvételi demokráciát, és milyen boldogok lesznek vele. Mert a bárányok mindig hisznek, a farkasok pedig mindig esznek. Ilyen a természetük.

IV. Tétel (coda (pianissimo))

Mindent egybevéve, aki mást lát, mást keres a demokráciában, mint a valaha volt legszűkebb és legkiváltságosabb réteg rejtett érdekérvényesítő módszerét, az menthetetlen.

– Bárányok, ne csüggedjetek! A holnapi menü: farkasbecsinált. – Ugye milyen étvágygerjesztő?