Az ártatlanság vége

Az „ártatlanság” szó kapcsán – ami olyankor szokott felmerülni, amikor valaki bűnt, vétket, de legalábbis hibát követ el – nem indokolatlan felmerülnie egy másik szónak is, ez pedig a tudatosság. Méghozzá azért indokolt a „tudatosságra” gondolnunk a bűnnel, vétekkel, hibával, valamint az ártatlansággal összefüggésben, mert előbbieket meghatározóan minősíti a tudatosság fennállása, olyannyira, hogy a tudatosság teljes hiánya igazságérzetünk szerint maga után vonja az egyébként indokolt negatív ítélet feladását és az ártatlanság jóváhagyását. – Hogy mindjárt említsünk erre a mai ünnep körébe tartozó példát, Lukács evangélista szerint Jézus Krisztus a keresztfán eképpen szólt: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.” (Luk. 23:34)

– Persze, nem kell mindjárt Jézus Krisztusig rohannunk szemléletes példáért. Mert ha látunk egy három éves gyermeket, aki módszeresen áll neki agyontaposni a körülötte érdekesen futkározó bogarakat, mindjárt megadjuk neki a felmentést, akkor is, ha egyébként mindenféle élet elvételét akár a legszigorúbb buddhista elveknek megfelelően helytelenítjük.

Nem másért kell feszegetnünk ezt a kérdést, mint azon egyre kínzóbbá váló dilemma miatt, hogy ugyanis a mostani válság közepette – mely nem egyszerű gazdasági, hanem a teljes emberi kultúrára kiterjedő morális, eszmei és értékválság – mennyiben tekinthetjük önmagunkat ártatlannak? Méghozzá nemcsak úgy, mint cinkos tétlenségű elszenvedői, hanem úgy is mint előidézői? Mert nincs-e véletlenül a cinkos tétlenség, a mélyebb összefüggések tekintetében megmutatkozó értelmi restség mögött valami rejtett, vagy nem is annyira rejthető, de annál közönségesebb érdekeltség?

Vegyük például René Guénon következő mondatát A modern világ válsága c. művéből (1927): „Talán senki sem vonja kétségbe ma már egy, a szó legáltalánosabb értelmében vett világválság lehetőségét, ami önmagában is figyelemreméltó szemléletmódbeli változást jelöl…”  – És a művet ismerve pontosan tudható, hogy Guénon itt nem a két év múlva bekövetkező gazdasági világválságra gondol, hanem teljes általánosságban az emberi létezés és a gazdaság viszonyának arra a végletes fordulatára, aminek során megszűnt a gazdaság az emberi életért lenni, sőt, az emberi élet vált a mindent átható, öntörvényű gazdaság puszta eszközévé.

– Mitől látta ezt a súlyos torzulást, annak elkerülhetetlen következményeivel együtt Guénon már 1927-ben, és miért nem látják sem a politikai és gazdasági vezetők, sem ennek a torzulásnak állítólagos elszenvedői – ma sem? Vajon annyira különleges szellemi teljesítményt igényelne az ok-okozati láncolatok végiggondolása? Vagy egyszer csak egy gyermek fog megszólalni közöttünk, hogy hiszen a király meztelen?

Mindenesetre, vegyük csak kissé szemügyre azt a fogalmat, amit nemre, fajra, hitre való tekintet nélkül minden politikus és minden közgazdász mantráz nekünk a tömegkommunikáció összes lehetséges eszközéből. Ez a fogalom a gazdasági növekedés.

Mi ezt az emberiség létezési mítoszában tárgyból alannyá előléptetett fogalmat nemcsak azért méregetjük gyanakodva, mert egyszerű matematikai értelemben a Föld nevű bolygó kapcsán értelmezhető zárt élettérben egy korláttalanként felfogott növekedés emlegetése minimum paradox, s ha nem is az első, hanem csak második megközelítésben elmebeteg; nemcsak azért, mert az összes eddig volt vagy eddig képzelt istenség helyébe léptetve azért nem tűnik annyira kívánatosnak életünket és vérünket neki ajánlani, de egyáltalán, csupán kissé rajtafelejtve tekintetünket, nemigen kínál semmi olyant, amit mégoly fontosnak tarthatnánk.

Logikailag nézve a helyzet nagyon egyszerű. – Mit kínál a gazdasági növekedés?

– Gazdasági növekedést. Semmi mást. Tehát azért kell akarnunk a gazdasági növekedést, hogy legyen gazdasági növekedés.

Persze, vannak azért ebbe a tautológiába elrejtve máskülönben nagyon is hangsúlyozott, mélységükben azonban egyáltalán végig nem gondolt ígéretek a folyamat mintegy melléktermékeként megvalósuló technikai és technológiai fejlődés vonatkozásában. És persze, ki ne szeretne inkább jól fűtött szobában, lágy zeneszó mellett málnaszörpöt szürcsölgetni, mint hóviharban puszta kézzel farkasokkal viaskodni? Aztán amikor az „ártatlan” fül meghallja a város hívó szavát: a csábítóan kikövezett tiszta utcákat a sárdagasztás helyett? A nagy steril tereket, melyekben naphosszat barangolhat a jótét lélek csillogóbbnál csillogóbb áruk között? A szórakozást mindenféle kellemes virtualitásban az orfeumtól a színházon, a mozgóképen, a delíriumon át egészen az előre gyártott és megvásárolható szerelemig? Hát ki a fene akar akkor az elemekkel küzdeni, bízni esőben, bízni napsütésben, hétrét görnyedni terhek alatt, s szó nélkül nézni, amint semmivé veri az egész évben keze között növekvő életet a jég?

– Na ugye, mégis csak jó az a gazdasági növekedés? „A gyereknek nem kell már a földet túrnia, tanulni fog a lelkem, s tiszta, fehér köpenyben sürög-forog majd fontos emberek között.” Azt a nehéz, mocskos, mocskosul nehéz munkát pedig elvégzik a gépek. Az embernek nem kell már a megpróbáltatás. Elég volt. Legyen a megpróbáltatás a gépeké. Ők bírják. Az ember meg végre élvezhesse kicsit az életet!

Egyetlen baj van ezzel az „ártatlan” vággyal. Az ember, aki gépekre bízza a megpróbáltatásait, önmaga válik géppé. Tét nélküli fogyasztója lesz mindannak, amit megpróbált gépei teljes szenvtelenséggel termelnek neki. Kétség nem fér hozzá: a technológiák előtt nincsenek határok. Az emberi munka, a „szenvedés”, a megpróbáltatás technológiával teljesen kiváltható. Azonban mire a technológia minden munkát, minden szenvedést, minden megpróbáltatást kivált, magát az embert váltja ki. Nagy bölcsesség ennek az átlátásához nemigen szükséges. – De hát akkor kell-e az embernek egyáltalán a „fejlődés” ilyen módon elképzelt iránya, amibe pedig teljes lelkesedésével vetette bele magát a „felvilágosodást” követően, s ami egyébre bizonyosan nem alkalmas, mint kiküszöbölnie önmagát a létezők közül?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz. A dolgok mélységi végiggondolását ezen a ponton nem lehet megúszni.  Mindenesetre az ártatlanság kora ezennel véget ért. Ennyi kudarc, ennyi válság, az általunk teremtett steril környezet okozta mérhetetlen szenvedés figyelmeztető jelei után gyermeki öntudatlanság ürügyén ártatlanságban tetszelegnünk többé nem lehet. És itt ma már az a tudatosság is kevés és gyermekded, amivel pedig mintegy száz évvel ezelőtt a tradicionalista szerzők, akár a hivatkozott René Guénon látták a nyilvánvalóan bekövetkező összeomlást. Mert abban is volt kifogásolható tudatosságú mozzanat. Hisz nevezettek hitték, mintegy önfeledten hitték a keserű végzet felé hömpölygő folyamat spontaneitását. Mintha ez a folyamat evidensen az emberiség körén kívülről eredne, valamiféle csillagállásból, kali yugából, a tradíció által látottan de nem befolyásolhatóan, a természeti csapások szenvtelenségével sodorva el egy tehetetlen kultúrát. Nagy kérdés, hogy részünkre nem azon a ponton róható-e fel az első vétek, ha hagyunk az emberiség ilyen globális folyamataiban – akár első érzékelhető megnyilvánulásaik szintjén is – öntudatlanságot feltételezhetni.