RITUS TRANSCENDENTALIS

Flóra – drága Flóra – időnként egyszer csak szembe jön velem. Rám néz, bár tekintete mintha áthatolna rajtam és számomra érzékelhetetlen messzeségbe fókuszálna, mégis tudom, hogy igenis rám néz, s szótlanságában mond valamit, valami nagyon fontosat, ami szavakkal kifejezhetetlen, és én pontosan értem. Csak én értem. Aztán rohanok, tudom a dolgom, tollat papírt kapok, de amint a maguk ütemében lassan szavakká formálódnak a gondolatok, köd ereszkedik a tiszta képre és elillannak a fogalmak ebből a sápadt világból, ahol már csak az van, ami megfogható.

Minap is így jártam. Elém került egy film Illyés Gyuláról, tényleg róla, csak róla, de az egyik részletben, az otthonában, az otthonukban egyszer csak pár másodpercre megjelent Flóra – drága Flóra.

Határozott mozdulattal felém fordult, és megint, ugyanúgy nézett a szemembe, a szememen túl, és én mindent tudtam.

Mielőtt ezeket a képeket nézegetve az emberi létezés mélységeibe beletúrnánk, először bocsánatot kell kérnünk Illyés Gyulától. Méghozzá többszörösen. Nemcsak azért, mert mellékszereplőjévé vált egy a személyén dimenzionálisan túlnyúló történetnek, hanem azért is, mert azt az alázatot, amit ennek a történetnek az immanens elhordozása jelentett, soha senki neki meg nem köszönte, soha senki meg nem fogja köszönni, hiszen megköszönhetetlen. Méghozzá éppen azért, mert a viszonylagos derűvel, a viszonylagos könnyedséggel rejtett áldozata nem talál egyensúlyt azzal, ami Flóra arcán megjelenik.

– Flóra látott valamit. Belepillantott a mélységbe, és nincs többé mosolya. – Szeressétek ezt az örömtelen arcot! Szeressétek ahogy én szeretem! Feneketlen csöndjében ott feszül a magyarság teljes tragédiája: zsákba kötve, miszlikbe vágva a pokol elfelejtett szögletén, mégis, felfoghatatlanul és magától értetődő egyszerűséggel a zsák televényéből kicsinyke ágat hajtva, áttörve sötéten és fényen, dús lombozatú ágakkal az egeket súrolva.

Csönd van. Az idő megállt. Atilla meghalt.

– Kicsoda volt Atilla?

– Vajon mindenki megértheti, hogy kicsoda volt Atilla?

A világot a matéria szintjén érzékelő kultúra számára a költészet az emberi szellem legmagasabb rendű önkifejezése. Atillát az értheti meg, aki látván látja, hogy van szellem a költészeten túl. Valóságba hatoló mágia, aminek nem célja, hanem szolgája a poézis.

Idézet korábbról:

…Megdöbbenve és végtelenül szomorúan állok egy degenerált kultúra előtt, mely kitermeli a maga „betegeit”, és kitermeli azokat is, akiknek e „betegek” degenerálttá nyilvánítását hivatalává teszi.

Ez a degenerált kultúra, miután a testet miszlikre kaszabolta és lelket nem talált, többé nem hajlandó lélekről tudni, de azért tud lélektanról. Ez a degenerált kultúra egyedül az ember ösztönlétben való önfeledt feloldódásának lehetőségéig lát el, s nem ismer sem intellektuális teljesítményt, sem hitet, mely e zárt körön kívülre tör. Ez a degenerált kultúra önkörén belül akar mindenkit „boldognak” látni, s akinek ez nem megy, az számára abnormális. Ez a degenerált kultúra semmiképp sem hajlandó szembesülni azzal a ténnyel, hogy saját létét is csak a korábbi kultúráktól megörökölt, tisztán szellemi térbe mutató hitnek köszönheti, s hogy hit nélkül nincs élet, az élet maga a hit. Ez a degenerált kultúra csak az automatizmusokban hisz, saját hitét automatizmussá teszi, s az ekképp kínpadra vont lélek mély szomorúságának nevet ad: depressziónak hívja és méregpirulákkal kezeli. Ez a degenerált kultúra a halált csakis az automatizmus hibájaként képes kezelni, s teljességgel lehetetlen felfognia, hogy valakinek, egy élő léleknek oka – valóságos, tragikus, megtagadhatatlan oka lehet mélységesen szomorúnak lenni, és normális ebbe belehalnia. Ez a degenerált kultúra soha- de soha nem lesz képes megérteni, hogy az élet, a hit, az élők hite éppen ezen a halálon épül.

(…)

Egy rendkívüli tehetség váratlan gyorsasággal sodródhat ilyen helyzetbe, hiszen soha nem bízhatja magát a közfelfogás stabil intézményi elemeire – rangra, elismertségre, vagyonra –, mert ha így tenne, elveszítené legsajátabb funkcióját a feltárt szűk világ, és az ismeretlen végtelenség eleven frontvonalán, mint látnok. A rendkívüli képességeiben rejlő energiatöbblete miatt azonban adódhat egy ritka és sajátságos útja, amennyiben emberfeletti erőfeszítéssel megkísérelheti beemelni a semmi határán fogant vízióit a „normalitás” világába. Borotvaélen táncolás ez – a prófétikus tisztánlátás és a valóságos őrület közötti zuhanásokkal – még azon kivételes esetekben is, ha az új tények közvetítéséhez alkotott jelek befogadására a környezet valami csoda folytán fogékonynak bizonyul. A kirekesztődés az emberi nemből nem állítható meg. A legkisebb királyfi, aki eljut az élet vizéig, kívül kerül az életen, s nem válthatja meg más, csak a SZERELEM. De nem valamiféle immanens szerelem, hanem csakis magának a lélek mélyén élő, éteri tisztaságú női princípiumnak – Tündér Ilonának, Boldogasszonynak, Ízisznek – a szerelme. Ez a szellemi szublimáció pontja, ahonnan minden földi esetlegesség elviselhetetlen és végzetes. Tündér Ilona, Boldogasszony, Ízisz szerepébe hús-vér nő csupán a világ újrateremtési rítusában kerülhet, ha képes szellemében és testi mivoltában egyaránt az istennői princípiumok tiszta megidézésére a végső comedia magicaban. S ennek a komédiának megkerülhetetlen törvénye szerint a főszereplő elhagyja a földi dimenziókat, mikor a függöny összemegy.

A stációk:

1. Az élet vizének keresése

2. A belakott élet és az ismeretlen határára való eljutás

3. A világ újrateremtési rítusa égi szerelemben

4. Távozás

1. Az élet vizének keresése

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

2. A belakott élet és az ismeretlen határára való eljutás

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

3. A világ újrateremtési rítusa égi szerelemben

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

-------------------------------------------------------

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

E madár könnyű röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

4. Távozás

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

– Látja – drága Flóra – miképp lesz a comedia magicaból az unio mysticaban ritus transcendentalis? Valóságig hatoló mágia. Látja, hogy ezek a dimenziók nem gépek, nem csikorogva egymásba hatoló fogaskerekek, s az időt, a szent időt nem matematikai, de csillagképletek őrlik hangtalan? És ki a nagy szekérrel az úton áthalad, nem elment, hanem jelen van örökre. Örökre ég, ha időtlenné vált tekintetét a szépség, az erény, a lágy mélység megtestesülésének bizonyosságára emelheti.

– Drága Flóra! Hogy Maga van: elég!

Anyánk kun volt, apánk félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Ím jó királyunk, a legkisebb, elhozta nekünk az élet vizét, s ettől vagyunk még mindig: magyarok. E rítusban élve bocsássa meg, hogy számunkra örökre az marad, mint ott, az unio mysticaban neki volt!