Beköszöntő

Harmadnapon halottaiból feltámada…

– Mi okból – Isten akaratából, a csillagok állásától, a titokzatos sorstól, esetleg a szívdobbanás tempójának áthághatatlan törvénye által – úgy adódott, hogy ezt a Beköszöntőt éppen feltámadás napján kell megírni. S váljék bármily „korszerűtlenné” a kereszténység, kövesse bármily vonakodva az istenadta nép óhaját a korábban bűnnek tartottak erénnyé avatásától, tolódjon bár óceánnyi távolságra hatalmi centruma e megvénült Európától, mégis, kikerülhetetlenül nyomja rá bélyegét erre az írásra fogantatásának napja: a feltámadás.

Hiába aggódunk érted Európa, hiába aggódunk érted Magyarország, ma feltámadás van. Sebeink még el nem múltanak, kezeiteket oldalunkba helyezhetitek, de íme, zúgnak a harangok, már csak az számít, ami jön. A jövő születésének napja ez. És mostanában, a mostani húsvétokon megint keresgéli magában a bölcs történelem ugyanazt az elementárisan más kezdetet, mint amit ama 2000 évvel ezelőtti híres napon talált meg. Ami volt, elmúlt. Halottainkat eltemettük. Kétezer éves hitek, remények illúziók szálltak sírba. Higgyük, hogy az, ami kezdetét veszi, tiszta, szép és egészséges gyermekünk. Még mély álmát alussza csöndesen, s mi lopva pillantunk rá, nehogy megzavarjuk. A levegővel tüdőrózsáiba áramlunk észrevétlen: ki és be, ki és be. Érezzük a lágy homloka mögött feszülő új világot. Siettetnénk bár, de előbb majd látni és járni tanul. Azután pedig, ha téved is – mint mi –, ha szeret is – mint mi –, de reményeink szerint odaadja majd magát az életért, a gyermekért teljesen – mint mi.