A demokrácia diszkrét bája (Mű 4 tételben)

I. Tétel (allegro non troppo)

Kezdjük mindjárt azzal a tömör megállapítással, ami egyáltalán bármiféle izgalmat okozhat ebben a kérdéskörben:

Demokrácia nincs, soha nem volt, és nem is lehetséges lennie.

– Ugye ilyen vagy hasonló tartalmú megállapításokkal nemigen találkozhatni a közbeszédben. Nem véletlenül, mert az íratlan, mégis rendkívüli hatékonyságú kommunikációs kánon önnön szabadságán őrködő rendszerében, könnyen megkaphatja az „izgatás” vagy más, nyilvánosságból likvidáló bélyeget. Még mielőtt azonban bárki ebben az értelemben izgalomba jönne, itt rögtön közöljük, hogy az alábbiakban ne érzelmi kitörésekre, indulatos jelszavakra számítson, hanem csakis és kizárólag józan logikára. S bár minden valamire való logikának elsődlegesen kijózanító hatása van, ezzel nem a fent megfogalmazott állítás élét szeretnénk tompítani, hanem csak némi gondolkozásra ingerelni az arra egyébként is hajlamosakat.

Továbbá, az óvatlan olvasónak tűnhet úgy, mintha a fenti kijelentés, s ezzel együtt mi magunk demokráciaellenesek lennénk. Ez az eshetőség azonban nyilvánvalóan kizárható. Nemcsak azért, mert semmilyen értelemben sem lázítunk a demokrácia ellen, hisz miképp lehetne lázítani valami ellen, ami szerintünk nincs. Másfelől viszont éppen a demokratikus jogokat birtokló tömegeket igyekszünk tájékoztatni az őket érintő legfontosabb tényről – nevezetesen arról, hogy amit demokratikus jogokként birtokolnak az nincs –, ami nehezen lenne nem a lehető legdemokratikusabb tettnek nevezhető. Avagy a tömegeknek éppen erről a tényről ne lenne joguk tudni?

II. Tétel (tempo guisto)

Nézzük először, mi található a „demokrácia” szó értelméről a Wikipédiában:
„A demokrácia lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek eldöntésében, vagyis az önkormányzásban az adott térségben.”

– Mi ezzel a szép, tömör és általános értelmű mondattal a baj?

– Nemde olyasmit kommunikál, mintha a közösséget alkotó bármely személynek a demokratikus jogaival élve lenne lehetősége hatást kifejteni a közügyekben meghozott döntésekre? Nézzük ezzel szemben a lehetséges, és egyébként egyszerűen áttekinthető gyakorlatot. Először is annak, hogy valaki saját, autonóm akaratát érvényesíthesse a közügyekkel kapcsolatos döntésekben, van egy alapfeltétele: rendelkeznie kell az adott közügy vonatkozásában saját, autonóm koncepcióval. Ez pedig önmagában véve rendkívül problematikus követelmény. Vegyünk például két egymástól lényegileg eltérő ügyet:

1. A város határában, köztulajdonban lévő, komoly értéket képező, hosszabb idő óta használaton kívüli földterület kerüljön-e eladásra?

2. Engedélyezhetők-e a város kórházában génsebészeti eljárások?

A két tárgy mindegyike meghatározó hatással bír a közösség életére, tehát kétségtelenül indokolt lehet közösségi döntés hatáskörébe vonni. Azonban a kérdések között (látszólag) lényegi eltérés van a szavazó személyek döntési kompetenciáját illetően. Az első kérdésben viszonylag egyszerűnek tűnhet bárki számára olyan releváns véleményt kialakítani, amely legalább a saját érdekeit érvényesen képviselheti. Létezik-e az illetőnek saját érdeke a földterület közösségi tulajdonban tartásával kapcsolatban, esetleg ismer-e olyan közösségi érdeket, ami ezt indokolná, továbbá lát-e egyéni vagy közösségi érdeket mely a terület értékesítéséből befolyó pénzeszközhöz köthető?

A második kérdés ettől sokkal bonyolultabb. Ahhoz ugyanis, hogy egy adott személy a génsebészeti eljárásokról saját koncepciót tudjon kialakítani, speciális, és csak nagy munka árán beszerezhető ismeretekkel kell rendelkeznie. Ezek hiányában koncepciója csupán esetlegesnek, befolyásoltnak vagy akár megvásárolhatónak tekinthető, következésképpen álláspontja nagy valószínűséggel úgy a saját, mint a közösség szempontjából értéktelen – ne adj’ Isten – káros.

Mindenesetre a döntési kompetenciához nagy szakértelmet igénylő esetek során felvetődhet  a döntési jogosítványoknak kifejezetten egy szakértői kör számára történő leosztása, ami viszont eleve anullálja a demokratikus alapelvet, hiszen ennek a szűk körnek a kezébe kerül a továbbiakban az egész közösség sorsa. De nem segít az sem a helyzeten, ha a szakértők csak „megfelelő” tájékoztatással látják el a kérdésben érdekelteket, hiszen ki ellenőrizheti a nyilvánosságra hozott információk hitelességét vagy egyszerű alkalmasságát egy ismerethiányos állapotban történő döntés meghozásához? Nyilván ennek megítélésére is csak maguk a szakértők képesek, tehát végül a tájékoztatás birtoklásán keresztül a kezükben a tényleges döntés.

– Miféle értelemben lehet akkor itt demokráciáról beszélni?

Térjünk azonban vissza kissé az első példához. Mert szemben az utóbbi, szofisztikáltabb esettel, annál úgy tűnhetett, mintha akár a legszerényebb polgár képességeit sem haladhatná meg a benne kifejeződő érdekviszonyok áttekintése. Azonban a kissé alaposabb megfontolásoknak mindenképpen ki kell terjednie egy ilyen egyszerű kérdés információs környezetére is. Egészen mást jelent ugyanis az eladási koncepció, ha a terület birtoklása a közösségnek fölösleges teher, a befolyó pénzösszegből pedig egyébként fedezet nélküli költségek válnak fedezhetővé, és egészen mást, ha a háttérben bennfentes információkból egy szűk kör – esetlegesen egyetlen ember – tájékozott a terület rövid időn belül várható jelentős felértékelődéséről, s ugyanezen személy(ek)nek van befolyása a föld eladását közösségi döntés tárgyává tenni.

Nem a demokrácia örve alatt elképzelhető csalási lehetőségeket szeretnénk itt kaján örömmel elemezgetni, viszont annál fontosabb felfigyelni a fent nevezett környezeti információk meghatározó fontosságára.  Leghangsúlyosabban pedig a környezeti információknak arra a tulajdonságára, hogy ugyanis attól, ha esetleg nem kerülnek nyilvánosságra, még létezhetnek! Ilyen módon pedig ugyanarra az eredményre jutottunk, mint a második példa esetében: bármely közösségi döntés mindenkor az információk birtokosainak kezében van.

Refrén: – Miféle értelemben lehet akkor itt demokráciáról beszélni?

III. Tétel (largo (crescendo al fine))

Az interneten ismertté vált a demokráciáról szóló karikatúraszerű képződmény, ami magyarul kb. így interpretálható: Demokrácia az, amikor két farkas és egy bárány szavaznak arról, hogy mi legyen az ebéd.

Ez a megközelítés csaknem sokatmondó, viszont éppen a lényeg mellett megy el. Nyilván nem véletlenül. Nyilván érvényesül benne a demokráciáról a tudatba bekényszerített nyomás, ami még ezen a szinten is azt sugallja, mintha a számszerű viszonyok megfordításával lehetséges lenne a szavazás eredményének megfordítása. Mintha egy farkas és két bárány esetében a megszavazott ebéd során a két bárány fogyaszthatná el jóízűen a kisebbségben maradt farkast. – Nos, aki ilyesmiről képzeleg, annak ajánlatos bővítenie természetrajzi ismereteit, s előbb-utóbb majd csak rájön, hogy bár a farkasok többnyire magányosak, a bárányok pedig nyájakat alkotnak, az ebéd kimenetele mégis, soha nem kétséges. Kissé szájba rágósabban értelmezve emberi társadalmunkra ezt az univerzális ívű allegóriát:

– Vannak közöttünk szerény értelmi képességűek, akik ugyanakkor szelídek, hisz nagyon is érzik korlátaikat. (Közéjük számláltatnak legtöbben.)

– Vannak szerény értelmi képességűek, akik ugyanakkor agresszívak. Ők elég nagy irtást végeznek saját soraikban, s mivel egyébként sem gyakori tulajdonságkombinációt jelentenek, összességében nem sok vizet zavarnak. (Azért rendkívül hatékony eszközként használhatók stabil társadalmi formációk szétveréséhez: ld. futball meccseken randalírozók.)

– Vannak kimagasló értelmi képességű szelídek. (Kitűnően idomítható nyersanyag. Kevesen vannak, de sokat szerepeltetik őket. Velük mondatják ki azt, amit mindenkinek gondolnia kell.)

– Vannak kimagasló értelmi képességű agresszívak. (Ők vannak a legkevesebben, és egyébként is láthatatlanok. (Nem hülyék megmutatni magukat.) – Na, ők találták ki a demokráciát. És valahogy még ide szorítjuk azt a titkot is, hogy ők határozzák meg a fékeket és az ellensúlyokat a demokrácia belső védelmi rendszerében.)

Kétségtelenül jól működik a gépezet. Elnyűhetetlen, rugalmas, végtelenszer megújítható. Ha pl. már tarthatatlan a képviseleti demokrácia a korrupció tagadhatatlanná váló mértéke miatt, nagy nehezen kiharcolják a bárányok a részvételi demokráciát, és milyen boldogok lesznek vele. Mert a bárányok mindig hisznek, a farkasok pedig mindig esznek. Ilyen a természetük.

IV. Tétel (coda (pianissimo))

Mindent egybevéve, aki mást lát, mást keres a demokráciában, mint a valaha volt legszűkebb és legkiváltságosabb réteg rejtett érdekérvényesítő módszerét, az menthetetlen.

– Bárányok, ne csüggedjetek! A holnapi menü: farkasbecsinált. – Ugye milyen étvágygerjesztő?