Nemzeti büszkeség

Van valami mélységes tudatzavar a „nemzeti büszkeség” körül. Tulajdonképpen ez a két szó együtt leírva már eleve tudatzavarról árulkodik. Ha a „nemzet” szóhoz mindenképpen társítani akarnánk valamilyen tulajdonságot, az legkevésbé a büszkeség lenne, hanem sokkal inkább a szerénység. „Nemzeti szerénység” – valahogyan erre titkon akár büszke is lehetne az ember. Azonban a büszkeséget kizárólag röstellni lehet. Először is, mi van a többi nemzettel?

– Ők is hasonlóképp büszkék lehetnek, mint mi?

– Akkor mi értelme van a büszkeségünknek?

– Avagy nekik nincs okuk hasonló büszkeségre?

– Akkor talán fölényünket érzékeltetve kívánjuk megalázni őket? – Hát ez elég szégyenteljes dolog lenne. Olyasmi, mintha valaki fényes elméjére büszkén odamenne egy értelmi fogyatékoshoz, és bizonygatni kezdené neki, hogy mily jelentéktelen senki az ő magas képességeihez képest.

Mindenesetre ezzel a nagy nemzeti büszkeséggel már az európai történelemben megjelenésétől kezdve vannak bajok. Leginkább a francia forradalomtól illik datálni, amikor az istenadta nép felnőtté nyilvánítva önmagát felvétetett a nemzet tagjai közé, holott addig ezt a tisztességet a nemesség vindikálta magának. Parasztot és polgárt egyaránt fűtve a nemzetben összetartozás, s a nemzet sorsa fölött való felelősség teljes átérzése, persze meghozta azt a bizonyos öntudatot. A röghöz kötődés oldódása, a harmadik rend virágzása, mindezek hátterében pedig a hatalom gazdasági alapjának áttolódása a földről az iparra azután Európa országaiban ragályszerűen hívta életre lényegében ugyanazt az eszményt. A nép, a nemzet új tagjai beültek abba a kultúrába, amit annak előtte évszázadokon vagy évezredeken keresztül az olyannyira megvetett kiváltságosok hoztak létre, és borzasztóan büszkék voltak rá. Emellett természetesen általában nagy hangsúlyt kapott az új tartalommal feltöltődött fogalomnak, a „népnek” a kultúrája, az ún. népi kultúra, mint különlegesen becses érték. Ez alatt többnyire a jobbágy vagy paraszt sorban élő falusi lakosság által művelt szubkultúrát kell érteni, a lehető legszélesebb skálán, a szokásoktól, rigmusoktól, költészetnek tekinthető megnyilvánulásoktól a zenéig bezárólag mindent. A nagy hangsúly, persze nem véletlenül társult a kor sajátosságaiból következő meglehetősen kritikátlan túlértékeléssel. A „nép” éppen elhagyta és fokozatosan felszámolta azokat az életkörülményeket, melyek között ez a kultúra sok évszázadon át funkcionális maradhatott, s gyűjtők vitrinjeibe, tudós intézmények irattáraiba utalva, a nosztalgia párás tekintetén át hozta meg ítéletét, s emelte piedesztálra múltjának nagyon is heterogén emlékeit.

  

Léteztek ugyan párhuzamosan kissé megfontoltabb vélemények is, melyek szerint a népi kultúra mindenkor a magas kultúra lesüllyedt változata, de különösen kis hazánkban az ilyen véleményeknek még csak az észlelési ingerküszöböt elérni sem hagyott esélyt a lassú társadalmi átrendeződésen és modern technika által nyitogatott kapukon át a kultúrába tóduló és ott eszméletére tért népi öntudat. A magyar népi hagyomány gazdagsága kétségtelenül kivételes Európában, s bizonyos értelemben érthető, vagy éppen természetes az az elfogódottság, amivel akár a lelkes amatőrök, akár az önmagukat illetékesnek gondolók, akár a mesterkéltséget is felvállaló hivatalosok rátekintenek.  És együttes erővel sikerült is nekik olyan hamis mítoszt teremteniük, ami viszont már ártalmas. Mert a mai értelemben felfogott „nép” soha nem volt és jelenleg sem értékteremtő. Ha külső befolyások nem zavarják meg, akkor esetleg értékmegőrző. Ennek a ténynek napnál világosabbnak kell lennie az elmúlt 150 év ismeretében. Ha ugyanis a nép értékteremtésre képes lenne, akkor nagyon pontosan tisztában lenne annak az értéknek a lényegével, amit megteremtett, és húsz körömmel védené.

  Ezzel szemben első hullámban a XX. sz.-ba fordulván a legnagyobb természetességgel hagyta a kezében lévő igazgyöngyöket üveggyöngyökkel keverni, midőn a legalacsonyabb városi kultúra giccs-borzalmát, a magyar nótát a rádió megjelenésével gyorsuló ütemben befogadta, s valós értékeitől megkülönböztetni képtelenül sajátjaként ajnározta. Második hullámban azután a nagy népi mítosz alanya olyan gond nélkül lépett ki az áldozatot is kívánó szerves létezés körülményei közül, s választotta helyette a városi kényelmet, majd később a fogyasztást, mintha a megelőző néhány ezredév meg sem történt volna, súlytalanul és következményekre érdemtelenül lebegne a múltba visszatekintő tudat határán, mint amit végre valahára lehetséges ezzel a fenemód fejlett fogyasztói kultúrával magunk mögött hagyni.

Mindezek tudatában talán reménykedhetünk a „nép” önmagához fűződő romantikus képzeteinek átértékelődésében, s olyan józanabb véleményalkotásban, mely legalább nem akadályozza a saját realitásban elmélyedést. Mindenesetre, ha egyszer egy ilyen állapot bekövetkezne, az első kérdés ami tisztázásra szorulna, nyilván az lenne, hogy ha nem a néptől, akkor vajon honnan származtak azok a valós értékek, melyek a népi kultúrában sok évszázadon át megőrződtek. S ha erre a kérdésre az egyébként egyáltalán nem rejtélyes válaszok is megszületnének, a nemzeti tudatnak remélhetőleg olyan más dimenziója érvényesülne, amiben legkevésbé a „büszkeség” lenne felvethető. Nem azért, mintha bármit is szégyellni lenne okunk, hanem azért, mert az üres mítoszoktól megszabadulva, az őseinktől ránk hagyományozott valós értékek kultúrájában nincs helye olyasminek, ami a „büszkeség” szóval illethető. És nemcsak nincs helye, hanem irányát tekintve azonnal meg is fordul az a viszonylat, amit a „büszkeség” szó a múlttal kapcsolatban determinál. Aki ugyanis a „múltra”, az őseire, az ősei tetteire büszke, az a múltban él. Azért él a múltban, mert a jelenben cselekvésképtelen. Ezzel pedig elárulja azt az ősök láncolatán éledő akaratot, ami őt még éppen életre hívni volt képes. Az ősök tettei az ő érdemük és nem a miénk. Nincs mód visszafordulnunk, de ellenkezőleg, bírnunk kell az idő végtelenjéből ránk szegezett tekintetüket, s a jelen életbe hatolva kell beváltanunk mindazt a hitet és reményt, mely képes volt annyi megpróbáltatáson át a mai napig bennünk testet ölteni. Csakis így és csakis általunk maradhatnak ők az örök létezésben. Vagy velük együtt mi is megszűnünk.

Táltosok, sámánok és kuruzslók

A jelenkori globális kultúra lezárta a létezés spirituális tereit, és azoknál a népeknél, melyek még nem kerültek időben elegendően távol saját spirituális hagyományaiktól a teljes amnéziához, szükségszerűen jelennek meg a megmaradt, bár többnyire tartalmukat vesztett fogalmakon való visszakapaszkodási kísérletek. Az eredmény persze többnyire szomorú, és kétséges, hacsak nem mindjárt kétségbeejtő. Elárvult gyermekek szívszorító történetéhez lehet hasonlítani, akik emlékezetében azokból az időkből megmaradt néhány emlék, amikor még képtelenek voltak ezeknek az emlékeknek az értelmezésére, aztán némileg felnőve ráébredtek, hogy ezek az értelmezetlenül maradt töredékek milyen fontos tényezői voltak a néhai boldog, vagy boldognak vélt létezésnek, s most tartalmi és mélységi ismeretek hiányában, próbálják mozaikszerűen összerakni azt, ami valaha szerves univerzumként működött. Napnál világosabb az esélytelenség, a formálissá silányult részletekben való eltévedés elkerülhetetlensége. Egy teljesen más létezési bázison állva, olyan fogalomrendszerben szocializálódva, melyen a hagyomány nem is értelmezhető, lehetetlen díszletekből rekonstruálni valamit, aminek a szervessé válása valaha sok-sok ember élete árán évszázadok, évezredek alatt jött létre, funkcionális szereplőinek kiterjedt és egymást kölcsönösen feltételező hálójában. Néhány szempontot ajánlunk itt mindazok figyelmébe, akik nem divatból, nem hóbortból, nem unaloműzésből, hanem valós áldozatot vállalva vágnak bele időutazó kísérletekbe.

1. A valóság egy, egyetlenegy és időtlen. Bármely ősi kultúra vagy nép sem tett soha mást, mint a valóságot akarta megismerni. Kétségtelenül léteztek olyan kultúrák, amelyek a valóság megismerését összehasonlíthatatlanul jobban támogatták, mint a jelen kultúra. (A jelen kultúra a „tudományt” jelölte ki a valóság megismerésére, de a tudomány nem a valóságot tanulmányozza, hanem azt, amit valóságnak tart.) A valóság időtlen lényegére való bölcseleti irányulást a ma forgalomban lévő fogalmak közül leginkább a „metafizika” fedi. Mindazonáltal ez nem egy jó szó. Megjelenése és története éppen az ember valóságból kiszorulásának nyomvonalát jelzi. Azonban, ha valaki a megértés igényével akar visszanézni a kereszténység előtti korra, csak ezen a nyomvonalon haladva teheti, mert csak ez kísérletez a valóság olyan időfüggetlen artikulációjával, ami módot adhat a fennmaradt korabeli megnyilvánulások értelmének felfejtésére. Mindez csupán megfelelően elmélyült intellektuális erőfeszítés mellett képzelhető el. Ennek hiányában csak képzelgésről lehet beszélni.

2. Van egy fogalom, aminek a mélységi értése a kereszténység előtti kultúrák valóságának érzékeléséhez elengedhetetlen. Ez a beavatás.

Ezzel a fogalommal azonban itt lényegileg foglalkozni nem áll módunkban, mivelhogy a beavatás értése szintén csakis beavatásban lehetséges. Röviden kitérnünk azonban arra, hogy a fogalomhoz kapcsolódó népszerű téveszmékkel szemben mi nem beavatás.

2.1 A „beavatás” szó helyes, és jól fedi a mögöttes valós tartalmat, azonban megfelelő értés hiányában félrevezető lehet. Olyan feltételezést engedhet, mintha a „beavatás” az emberen elvégzett külső aktus lehetne. Ilyesmire engednek következtetni a bizonyos népeknél még mindig fellelhető, életkorhoz kötött beavatási szertartások. Azonban egyrészt az életkorhoz kötődő beavatás a beavatásoknak csak egy speciális fajtája, másrészt a szertartás itt is csak egy pecsét, és a valós beavatás nem ekkor történik.

A félreértelmezések elkerülése végett helyesebb a „beavatás” szó helyett a „beavatódás” szót használni.

2.2 A beavatódás soha nem egy külső beavatkozás eredménye, hanem mindig az emberben belül történik, és az ember legbelsőbb ügye, aminek kommunikációja is csak rendkívül korlátozottan lehetséges. Ennél fogva semmiképpen sem lehet beavatódás pl. olyasmi, hogy valaki valakivel bizalmas titkokat közöl, vagy valamilyen „varázslással” bizonyos képességeket ébreszt benne stb.

2.3 A beavatódást nem lehet akarni. Létrejön, és ha létrejön, oka ismeretlen. Azonban sem külső, sem belső szándékkal, szorgalommal vagy tanulással nem kiváltható.

2.4 Mindezzel együtt a beavatódás a valóság megismerésének egyetlen útja. Éppen ezért fedett és ismeretlen ma ez az út.

3. A beavatódás következtében a valóság egy részlete, mely korábban kaotikusnak, kiismerhetetlennek, kiszámíthatatlannak tűnt, átláthatóvá, kezelhetővé, érthetővé és az áttekintő elme számára mindenek előtt egyszerűvé válik.

Hettita mágus

A Krisztus előtti kultúráknak létezik két meghatározó közszereplője, akiknek a mai nyelvben is fennmaradt megnevezése a táltos és a sámán. (A „táltos” szó magyarban is meglévő szinonimái a mágus és a pap.)

A „táltos” és a „sámán” két eltérő beavatási utat jelöl.

Sámán

A sámán beavatás a tudattalanra támaszkodik, módszere a hangolódás, amihez használhat kívülről is látható eszközöket, mint a dob és hallucinogének. Utóbbiak persze nem lényegi elemek, hanem csak kisegítők, támasztékok, amik önmagukban tökéletesen hatástalanok.

A táltos beavatás a tudatra támaszkodik, módszere a fogalomalkotás.

Szkíta táltos öltözéke

A két beavatási út módszertani különbsége miatt más a működésük és más a hatókörük.

A sámán nem igényel összetett kultúrbázist, de kiterjedt közösséget sem, és tevékenységével nem is hoz ilyeneket létre. Ebből következően voltak, vannak és lehetnek egymástól viszonylagos elszigeteltségben lévő kis településeken, ahol a szűk közösség kultúrája az esetleges földrajzi, éghajlati elzártság következtében befelé forduló és hosszú időszakokon belül állandó marad. Különösen az ilyen kis méretű és zárt közösségekben a sámánnak általában semmi, vagy nem sok köze van hatalmi funkciókhoz, lévén a szerves működésből következő csekély hatalmi funkciók egyébként is szokásosan a családi hierarchia mentén oszlanak el.

A táltos a megalkotott fogalmak mágiájával behatol a valóságba, az így kialakuló kommunikációs térbe bevonzza az alacsonyabb szintű beavatottakat, akikkel együtt, a fraktál jelleggel megvalósuló közösségi kommunikáció által kultúrát teremt. A táltos működés feltétele és eredménye egyaránt kultúra. Ilyen módon táltosok elzárt kis közösségekben nincsenek, hanem csak magas szinten szerveződő, bizonyos létszámot meghaladó társadalmi alakulatokban, ahol általában birtokolják a hatalmi funkciókat. A hatalmi funkciók gyakorlása az avatatlan elképzeléssel szemben soha nem erő alkalmazásával valósul meg, hanem minden esetben tisztán szellemi megnyilvánulás, és gyökere a kommunikációs térben használatban lévő fogalmi rend uralása. A jelenlegi hatalmi hierarchia is ilyen jellegű, bár fedett, ami (mármint a fedettség) egyébként ezt a speciális esetet kivéve nem szükségszerű.

Mind az avatott sámán, mind az avatott táltos olyan képességekkel rendelkezik, ami az avatatlanok számára semmilyen módon nem magyarázható, s varázslásként, csodatevésként jelenik meg, amit a korabeli hagyomány adott szimbólumokkal jelölt, mint a vízen járás, halottak feltámasztása, ételvarázslás stb. Az ilyen szimbólumokkal jelölt képességeknek az elérése az avatatlan fantáziát mindig ingerelte, s akkor is, ma is sokan kísérleteztek/kísérleteznek olyan módszerekkel, melyek lehetővé teszik az adott képességek megszerzését a beavatási út elkerülésével. A külsőségeket többé-kevésbé ügyesen utánzók vagy hitetők a kuruzslók, akik előtt szinte végtelen szabad pálya áll, amennyiben főként azt hitetik magukról, hogy képesek másokat beavatni. Ők az avatatlanok számára ellenállhatatlan csáberővel bírnak. (Mellesleg ilyen álbeavatási rendszer nőtte ki magát a mai „tudománnyá”.) Ezzel szemben valós beavatódásnak csak a beavatási úton és csak a teljesen odaadott életnek van esélye. Sem sámán, sem táltos nem lesz valaki saját elhatározásából, hanem olyan elhívás által, mely elől hiába menekül. Egy ponton azután ráébred, hogy azonos azzal, ami hívja.

Szkíta kultúra

Az út megkezdéséhez nem feltétlen rossz először visszatekinteni, de ami régi, még nem feltétlen igaz. Haladni pedig csak előre lehet. Itt és most.

A Biblia

Először is arra kérjük az esetleg véletlenül ide tévedt olyan olvasót, aki nem kifejezetten törekszik általában a világ dolgaival – így a Bibliával kapcsolatban sem – önálló véleményalkotásra, hanem bármi okból, pl. családi hagyomány miatt, vagy kritikus életszakaszának mély érzelmi érintettsége miatt, vagy egyszerűen egy kulturális örökség tisztelete miatt e műhöz az evidens elfogadás a viszonya, hogy ezt az írást ne olvassa el!

– Mitől lesz egy könyv szent? Vagy egyenesen Szentírás?

Erre a kérdésre nem feltétlen könnyű a válasz, lévén korábbi bejegyzésekben némileg már a „szent” fogalmának történeti metamorfózisát érintve, nehéz biztonságos gondolati építmény emelésére alkalmas szilárd alapokig leásni. Éppen ezért nemigen megúszható néhány célirányos, drasztikus kérdés megfogalmazása, a rájuk adható válasszal egyetemben.

– Voltaképpen ki írta a Bibliát: Isten, vagy ember?

A válasz természetesen: ember. Nem tudunk, és semmilyen forrás sem tud olyasmiről, mintha valamikor, akár a távoli ősidőkben egyszer csak az égből lepottyant volna a Bibliának akármilyen kis töredéke a Mindenható keze írásával. Persze a „vallás” szerint a Bibliát isteni ihletésre próféták jegyezték le, és ezt az állásfoglalást illik a nagyérdeműnek olybá venni, mintha egyenesen Isten mondotta volt volna tollba nekik. Csakhogy ebben az értelemben is legfeljebb az illetékes próféták nyilatkoztak, akik szintén emberek. Tehát az isteni ihletést sem Isten állítja, hanem emberek.

– Nota bene, Mózessel az égő csipkebokorból maga Isten társalkodott. – Na de kicsoda állítja ezt: Isten, vagy ember? – Hát bizony Mózes, aki ember.

Ezek szerint Istennek közvetlen emberi szóval értelmezhető megnyilvánulása nem ismert, hanem csak olyan emberi megnyilatkozások ismertek, melyekben a nyilatkozó ember Istenre hivatkozik. Mindezek után viszont mintha egészen konkrét választ lehetne adni az eredetileg feltett kérdésre: Isten mintha nem könyvek szentté nyilvánításával szokta volna elütni unalmas óráit, hanem kizárólag emberek foglalkoznak ilyesmivel. Emberek írják a könyveket, és emberek teszik szentté, ha valamely okból úgy látják jónak.

Nem gondoljuk azonban ezzel a gondolatmenettel a Biblia fontosságát bármilyen mértékben csökkenteni. A Biblia kultúrtörténeti szerepe nehezen túlértékelhető, jóllehet más szempontok szerint, mint amit a vallás számba vesz. És ez nem véletlen. Mert a vallás (itt keresztény vallás) önmagát a Bibliával együtt Isten történelembe beléptetett alkotásának tekinti, a kultúrtörténetben azonban mindez szélesebb keretbe ágyazódik, és innen nézve a Biblia jelentősége éppen a vallás. A Bibliával jelenik meg ugyanis egy nagy találmány: az emberi igék isteniként interpretálása, s az ezáltal gerjeszthető hatalmas centrális erőtér. Addig nagy bizonytalanság honolt Isten természetét illetően. Nevesített archetípusokban, mítoszokban próbálkoztak a lényegét közelíteni, rítusokban és áldozatokban megszólítani, az égbolton, hamuban vagy csirkebelekben található jelekből a szándékát kiolvasni. Távolról tisztelték, és nem merészkedtek úgy beállítani, mintha bizony komaságba keveredtek volna vele, s bizalmas beszélgetésekből tudnák tőle a tutit. Új éra kezdete ez. Nincs többé kétely, nincs találgatás, a válaszok válasza megérkezett, hiszen írásba rögzítve hozzáférhetővé vált minden elv és tudás, ami egyáltalán lényeges. Értelmezni sem kell, sőt, gyanú tárgya, ha emberi gondolkozás környékezi meg az isteni értelem e tükrét.

Van aztán ennek az új dimenziónak egy figyelemre méltó olvasata, bár ez csak akkor tűnhet föl, ha nem azzal a linearitással közelítünk hozzá, mint amit alkotói szántak nekünk, hanem legalább kissé kiemelkedünk a jelenségi síkból. Ha ugyanis komolyan vesszük saját logikai eredményünket, s az Írást nem Istennek tulajdonítjuk, hanem kizárólag embereknek, akkor azért világossá kell válnia egy rendkívüli súlyú lényeget tartalmazó viszonylatnak. Pediglen, ezek szerint egy nagyon szűk csoport, néhány írástudó képes volt olyan feladványt megfogalmazni a Biblia lapjain, mely mintegy kétezer éven keresztül szinte teljesen lekötötte az európai gyökerű kultúra tömegeinek szellemi energiáit. Ez a tény pedig csakis azon szűk kör és az európai gyökerű tömegek szellemi szintje közötti nehezen megfogalmazható minőségi különbségként fogható fel. Gondoljunk csak bele, legalább 1500 éven át Európában a kereszténység megkérdőjelezésének lehetősége sem vetődött fel, és az egyes szektás megközelítések is jószerével csak elhanyagolható értelmezési különbségek demonstrációit jelentették! A katolicizmus és a protestantizmus között is elsődlegesen csak hatalmi-módszertani, de nem elvi ellentét volt. Hány lelkes pap, önjelölt próféta, szektás prédikátor szánta rá magát fanatikus keresztény misszióra?! És lehet-e közöttük legalább egyetlenről tudni, aki legalább fontolóra vette volna a szövegek evilági eredetét az isteni kinyilatkoztatással szemben?

– Nincs itt valami elképesztő furcsaság?

– Hát azért az az elme, amelyik képes a többi elme által ennyire megkérdőjelezhetetlen konstrukciót az asztalra tenni, mégiscsak tud valamit! Tud valami olyant, amit a többi elmének akár saját magáról, akár bárki emberfiáról feltételezni sem lehetséges. Mindenesetre, ha így közelítünk a kérdéshez, rendkívül figyelemre méltó képet kapunk egy társadalom működtetőinek és elszenvedőinek akár létszámbeli, akár értelmi viszonyáról. Amint látható, egy egészen csekély lélekszámú réteg, összesen talán néhány száz fő (egyáltalán nem a látható kiváltságosokról van szó) szellemében magasan fölötte áll a tömegeknek, és gyakorlatilag évezredekre képes annak hitét és célját meghatározni, ha tetszik az orránál fogva vezetni, ha tetszik a médiumává tenni. Soha nem látott erejű centrális erőtér jött így létre, világot átformáló mágia, aminek ez az egyszerű szó a neve: vallás.

Ma Európa népei mintegy 2000 éve élnek ebben az erőtérben, s számukra a „vallás” a legáltalánosabban beazonosítódott azoknak a tudatformáknak az összességével, melyek a materiális értelmezhetőségen túlra irányulnak. Másképpen fogalmazva, ez az erőtér intenzitásánál fogva beszippantott minden transzcendens tudatformát, kizárólagossá vált, s azt a benyomást eredményezte, mintha transzcendens tudatformával nem is lehetne másképpen foglalkozni, csak a vallás jelenleg értelmezett keretei között, illetőleg valaha is és mindig is a transzcendens tudatformák olyasmivel foglalkoztak, mint amivel a vallás foglalkozik. Ennek megfelelően beszélnek például görög vallásról, egyiptomi vallásról, sumér vallásról, vagy akár magyar vallásról. Az ilyen szóhasználat azonban teljesen helytelen, mivel az említett nemzetek kultikus megnyilvánulásainak sem célja, sem tartalma, sem eredménye nem vethető össze a mai értelembe vett vallás céljával, tartalmával és eredményével, jóllehet formai vonatkozásokban fedezhetők fel párhuzamok. Mindössze annyi állapítható meg, hogy a vallás előtti korokban a társadalom legalacsonyabb szellemi minőségre képes, ennélfogva legszélesebb rétegében élhettek összevethetően alacsony minőségű transzcendens képzetek azzal, mint amire a magát oly sokra tartó mai vallás követőinek módot ad.

Biblia és vallás tehát két szorosan összetartozó fogalom. Azt, ami a Biblia és a vallás előtt volt, sűrű homály fedi. Azonban minden homály eloszlik, minden rejtélyre fény derül azoknak, akiknek nem a tudományos vagy vallásos jelszavak mögé bújtatott önigazolás a fontos, hanem csakis az egyetlen és örök valóság.

Légi felvétel, Nagy-Britannia: Fehér ló (Kr.e. 1000)

Férfi princípium (Erő és egyensúly)

Amint a korábbi bejegyzésekből már kitűnhetett, úgy általában a jelenkori „tudományt” nem értékeljük magasra. Méghozzá remélhetőleg nem az ostobaság olyan kézenfekvő motivációja miatt, mely a helyzet leegyszerűsítése végett bármit szívesen leértékel annak ismerete nélkül, hanem alapos, a tudományon kívüli, a tudományt is magába foglaló okkal. Ezzel együtt ismerjük a tudomány néhány olyan megnyilvánulását, melyek érintenek lényegi kérdéseket, bár következményrendszerük nem feltétlen végiggondolt művelőik részéről. Ilyen lényeget érintőnek gondoljuk a fizikában a termodinamika második főtételét, mely szerint: „Spontán folyamatok esetében a magukra hagyott rendszerek entrópiája csak növekedhet.”

Kissé közérthetőbben ugyanez: „Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül.”

A tétel jelentését nem igazán tökéletes hasonlattal körülbelül úgy kell elképzelni, mintha vennénk egy ma nyüzsgő világvárost (pl. NY), amiből valamitől (pl. egy neutronbomba) minden élőlény kivész, majd erről az elhagyott városról egy panoráma fényképezőgéppel, adott helyről 10 évenként pillanatfelvételt készítve, mondjuk százezer év után gyorsított filmként lejátsszuk az összegyűlt képeket. A filmen az eredetileg toronyházakkal sűrűn szabdalt terület folyamatos kiegyenlítődését figyelhetnénk meg, mígnem egy homoksivatag látványa tárulna elénk. Vagyis, külső ok hiányában (pl. egy hangyaboly), csakis kiegyenlítő folyamatok működhetnek, és a terület homogenizálódik. Bármilyen inhomogenitás megjelenéséhez külső okra van szükség.

Az olvasási irány szerint az entrópia nő

Ezen a ponton aztán neki lehet állni erősen gondolkozni, mivel bár a törvény igaz, világunk pedig a tudomány állása szerint „magára hagyott”, mégis erősen inhomogén – akkor ennek vajon mi lehet az oka. (?)

Nagyvonalú és koncepciózus válasz persze nincs, a hívő materialisták a meglehetősen nevetséges ősrobbanás elméletük mögé bújnak, mintha az a lényeg kikerülésén kívül bármire válasz lehetne. Mindenesetre, bármily közönséges vallási elemekből épül is az ősrobbanás-hit, vitázni nem olyan egyszerű és nem is érdemes vele, mert a részletek irányában mindig lehet kibúvókat találni, gravitációra vagy magerőkre, esetleg féregjáratokra hivatkozással. Ettől még a termodinamika második főtételét egy fontos eredménynek tartjuk, ami éppen egyszerűsége és átgondolható következményrendszere miatt feszegeti az anyagi szemlélet határait. A benne felbukkanó paradoxon (mitől keletkeztek inhomogenitások, az egyébként magára hagyottan, csak homogenizálódásra képes anyagi rendszerben?) nem csupán egyes tudományosnak tartott téziseket, hanem magát a kiinduló világmodellt kérdőjelezi meg.

Vannak persze egészen más világmodellek is, mint amiből a „tudomány” jelenleg kiindul, s mint amiket ugyanez a „tudomány” sajátságos, önmaga számára létrehozott pozíciójából fakadóan tudománytalannak minősítve lesajnál. Példának okáért a metafizikának van megoldása a termodinamika második főtételének paradoxonára, jóllehet ez a megoldás a materialista világmodellen kívülre esik. A vonatkozó metafizikai állítás a következőképpen hangzik: „Minden, ami van, akarat által van.”

– Megint lehet gondolkozni!

– Ne tessék mindjárt olyan viszonylagosan felszíni absztrakciókhoz menekülni, mint „Isten”! Ha van rá mód, érdemes kissé elvontabb szinten tartani a problémát. És ha a tételben szereplő „akaratot” kényszeresen nem rendeljük hozzá Isten (népszerűen) konkrétumnak tekintett, egyébként absztrakt fogalmához – akit a közgondolkodás a rendszeren (anyagi rendszeren) kívüliként értelmez – akkor legalább elméletileg feltárulhat egy olyan világmodell lehetősége, melyben az akarat, méghozzá az eredeti, őseredeti teremtő akarat nem feltétlen rendszeren kívüli.

Ezzel pedig eljutottunk a férfi princípium lényegéhez. A férfi princípium lényege az akarat. (A teljességben adott, méghozzá öröktől fogva teljességgel adott a férfi princípium akaratának tárgya, ami nem más, mint a női princípium. A női princípiumról azonban nem nyilatkozunk, mert arról a nők lennének illetékesek nyilatkozni. Ők viszont lényegük folytán hallgatnak. A nők lényegüket tekintve nem beszélnek, csak vannak. És gyönyörűek.)

– Na ugye!

A modernitás kultúrája önmagát fejlettnek, a valaha létezett legfejlettebbnek tételezi. Nem úgy mi, akik ha nem is a lehetséges legfejletlenebbnek, de a tökéletes kiüresedés felé jó úton járónak látjuk. Ez a kiüresedési folyamat két oknál fogva is indokoltan vetődik fel egy olyan gondolatmenetben, ami az entrópia lényegének megfogalmazásától indult:

1. A kiüresedés lényegében azonos azzal a homogenizálódással, mint ami a magára hagyott anyagi rendszer esetében történik. A teljes homogenizálódás esetén beáll a semmi, azaz amiben addig jelleg, íz, megkülönböztethető forma volt eltűnik, üressé, jelentésnélkülivé válik. (Folyamatban a jelleggel rendelkező nemzetek egybemosása, a férfi és női jellegek egybemosása, az egészségesség és fogyatékosság egybemosása…)

2. Mivel az embernek, mint önazonos és önműködő lénynek szükségszerű tartozéka az „akarat” (különben megszűnik), a homogenizálásához vezető legbiztosabb út az akaratának minimalizálása. Az akarat minimalizálásának egyszerű módszere, ha mindazt a vágyat, amire az akarat irányulhat, külső aktivitás eleve kielégíti, vagy eredménnyel hiteti a kielégítettségét. Viszont az ember vágyát eleve kielégítő, vagy látszólagosan kielégítő aktivitás szintén csakis „akarat” eredménye lehet. Tehát az ember jelenlegi homogenizációja egy akarat következménye (nem véletlen vagy vak végzet).

A homogenizáció kultúrájával ellentétben korábban léteztek olyan kultúrák, melyek az emberi akarat működtetésére épültek, jóllehet éppen azért beszélhetünk esetükben „kultúráról” (azaz művelésről), mert az akarati megnyilvánulások számára olyan belső szabályozási rendszert hoztak létre (erre is irányult az akaratuk), ami az élet irányába mutató tudatos megnyilvánulásokat támogatta a kontrollálatlan spontaneitás ellenében. Ilyen belső szabályrendszer a japán kultúrában a bushido.

Bushido

A bushido alapelvei: egyenes jellem és igazságosság; bátorság és kitartás; jóindulat és együttérzés; méltányosság és előzékenység; igazmondás és őszinteség; becsület (korábban: arc); hűség; önuralom. Az egész társadalom működésére döntő hatást gyakoroló szamurájok akaratának nemessége tehát csak a fenti értékek szolgálatában nyert elismerést.

Különösen érdekes az entrópia szempontjából a „becsület” fogalma, melyre csak újkeletű japán szó van, és régebben helyette az „arc” fogalom volt használatban. Értelemszerűen, ha valaki elveszti a becsületét, az arcát, vagyis a bárki mástól megkülönböztethetővé tevő karakterét veszíti el. Nem véletlen a régi kultúrákban a becsületre helyezett rendkívüli hangsúly, és nem véletlen a „becsületnek” az arctalan modernitásból való kikopása.

Amennyiben megfelelő mélységben számot vetünk a bushido értékrendjével, bizony egyértelművé válik, hogy a férfi princípium esszenciáját, az akaratot rendkívüli szigorral szabályozza. A homogenizálódó modernitásban ilyesféle szigor jelenléte már csak a mítoszok szintjén lehetséges. A valóságban a szülői pofontól a halálbüntetésig bezárólag álhumanisták homogenizációs akaratának emberjogi kereszttüzét váltaná ki.

Ezek itt férfiak

Jellemző, ahogyan Az utolsó szamuráj c. film látszólagosan pozitív emléket állít a XIX. sz. végén funkciójukat vesztett és pusztulásra ítélt szamurájoknak. Egyrészt a tiszta japán környezetbe becsempészi az „amerikai hőst” (nyilván a motívum szimbólumértékén, tudattalan szinten igazolva a modernitást a tradícióval szemben), másrészt az események forgatagában a hős „társává” váló japán nő szájába adja a modernitásba rejtett nyálas gyávaság önigazoló igéit: „A gyerekeknek nehéz elfogadni a szamurájéletet.” – mintha a szamurájéletet mintegy értelmetlenül kellene elfogadni egy gyermeknek, az amúgy jó szórakozást ígérő „élet” helyett.

Ráadásnak a gyermek is megszólal, mint aki legalkalmasabb a nézővel meghaladhatatlanul mély bölcsességeket közölni: „Apám azt tanította, hogy csatában meghalni dicsőség.”

Mire a főhős még bölcsebb válasza: „Ő ebben hitt.”

Tehát minden relatív, apád olyan tökkelütött volt, hogy ebben hitt, de ne félj kölök, neked már nem kell elfogadnod a szamurájéletet. Vár rád a mozi, a televízió, és egyébként a Coca Cola az igazi. A nagyságról és erényről szóló szózatot, rejtett agymosó motívumokkal megspékelve pedig párnázott karosszékből nézheted popkorn majszolása közben.

A tömeg a parton csak hozzávetőlegesen érzékelhető

Maradhatnánk is ennyiben ezzel a gyönyörű, pesszimista kicsengéssel, de különös módon az egész cikk megírásának van egy apropója, és ez az apropó nem negatív. A hétvégén volt ugyanis Győrben a Kajak-kenu Maraton Magyar Bajnokság. Tartozik ehhez még egy kis kifejtés – ha van türelme az olvasónak – mert esetleg a „férfi princípium” és az elvontan értelmezett „akarat” által szimbolizált univerzum összetársítása a „popzene”, „munkahely”, „sport” és „emberi jog” világával, nem feltétlen egyszerű az utóbbi evidenciáin tenyésző elmének. Mégis, megpróbálunk itt elhelyezni néhány olyan impulzust, ami azért érzékeltetheti, hogy ha szűk territóriumra bezárva is, de azért még mindig fellelhető olyan mozgástér, amiben csakis azoknak az értékeknek a mentén lehetséges a létezésben megragadni, melyek a hagyományban öröknek bizonyultak. – Nos, egy ilyen szűk territórium a kajak-kenu sport.

Bemelegítésnek emlékeink közül mindjárt felidézünk egy néhány éve a televízióban látható riportot egy versenyfutamot követően, ahol is előkelő helyre vártuk (a riporterrel együtt) egyik neves férfi versenyzőnket (nevét szemérmesen elhallgatjuk), aki nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A riporter persze az eset élét simítandó tudakolta a kudarc okát, felkínálva a lehetőséget egy szofisztikált mentegetőzésre, olyasmire, ami az élet minden más területén már szocializációs normatívaként várható, sőt hovatovább elvárható. Válaszként azonban olyan tőmondatot kapott, aminek kultúraidegen egyszerűségétől egészen zavarba jött: – A másik jobb volt.

Nincs szépítés. Tárgyszerűség van. Egy férfihoz egyedül ez illik. (Csak hol vannak még férfiak?)

– Persze, nem egyformák az emberek (a férfiak) ebben a sportban sem. Azonban a kajak-kenu, mint feladat, nemigen hagy teret másnak, mint a kíméletlenül őszinte tárgyszerűségnek. Először is be kell ülni (térdelni) egy lélekvesztőbe, amibe éppen befér az ember alfele. Ebben a lélekvesztőben aztán a legkisebb helytelen mozdulat, és lehet úszkálni az évszaknak megfelelő hőmérsékletű vízben. A víz pedig mindenkor és mindenkinél kijózanítólag hat. Nincs mit magyarázni. Ha van bátorságod visszaülni a hajóba és újra megkockáztatni a „kijózanodást”, akkor van esélyed kajakozni, és nem fogsz, mert nem is kell magyarázkodnod. Sőt, hatalmas élményhez juttat, ha uralod a hajót. Aki viszont nem képes feldolgozni az első néhány kísérlet kudarcát, vagyis nem ő győzi le a félelmét, hanem a félelme győzi le őt, az elmenekül.

Távolról nézve talán egyszerűnek tűnik a kajakozás. A hajó két oldalán huzigáljuk a lapátot, és haladunk előre. A valóságban sok év munkájával csiszolódik harmonikussá az a mozgás, ami egyrészt minden pillanatban tökéletes egyensúlyt jelent, másrészt maximalizálni képes az összes kifejtett erő haladás irányú eredőjét.

Erő és egyensúly.

Küzdelem

A legnagyobb klasszisok is folyamatosan csiszolják a stílusukat. Mindehhez soha nem lanyhuló akarat kell, bátorság, önfeláldozás, kitartás, hűség… (soroljuk(?) – ld. bushido). Egyébként jön a magyarázkodás, és annak következtében a lecsúszás.

Ráadásul a jelenségnek a maga szimbolikus teljességében van egy önmagán túlmutató metafizikai értelme. A tökéletességre csiszolt férfi princípium (akarat) egy lélekvesztőben, teljes kiegyensúlyozottsággal halad a vízen, ami pedig (mármint a víz) a női princípium tiszta manifesztációja a fizikai térben. [sic: …Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr! P.S.]

Kenusok

Szóval Magyarországon (híres Kismagyarországon) az átkosban elkezdett virágozni ez a férfi princípium tiszta megnyilvánulását megkövetelő sport. Különös módon egészen nagy tömegeket mozgatott meg, s akik alaposabban belekóstoltak, később sem tudtak elszakadni tőle. Az ember kiöregedhet a versenysportból, túljuthat ereje teljén, egyre lejjebb adja, de ha bele is kényszerül a folyamatosan romló egyensúlyozási képességek miatt szélesebb hajóba, akkor is ott munkál a már kiölhetetlen akarat, és bizony a Dunán meg a Tiszán végelgyengülésig szántják a habokat az örökre fiatal lelkű öreglegények.

Azért persze ide is betört a „modernizmus”, különös tekintettel azokra a csodaszerekre, amik viszonylag kevesebb munkával kecsegtetnek jó eredményeket elérni. – Ugye, a megúszás lehetősége! Megúszni az önfeláldozást, megúszni a szenvedést…  Hígul a sport, folyamatosan romlanak az eredmények, szűkül az utánpótlás. De egy olyan nagy seregszemle, mint a hétvégi maraton, ahol minden korosztály képviseltethette magát, a gyermekektől (10 évesek a legfiatalabbak) a legidősebbekig (a korelnök az idén 88 éves) – tessék nézni, még mindig tömeget hoz össze. Pedig akik ezeken a képeken láthatók, azok szinte mind versenyzők, kizárólag nézőként csak egy-egy családtag jelenik meg.

Van még reményünk. Fogynak ugyan, de vannak még Kismagyarországon férfiak. Egyikük-másikuk áthajózik a túli vizekre: leadta a szerelést – mondják az ittmaradottak. De a fiatalok előtt egyenes gerinccel még mindig megállnak olyan egyéniségek, akik tiszta akaratával és megkérdőjelezhetetlen teljesítményével szemben csak elnémulni lehet.

Feró bácsi kettesben elől (1950-es évek) 

Feró bácsi ma (88 éves)

Feró bácsi vízen

Látóhatár (Karády Katalin ürügyén)

Az alábbi idézet egy 2013. március 23-án publikált blogból származik. A kipontozások részben a szempontjaink szerint fölösleges, részben a stílusuk miatt itt fel nem vállalható szövegrészeket takarnak. (Forrás: http://www.antalffy-tibor.hu/?p=528)

Bemelegítésnek rövid kiemelés az egyik olvasói reflexióból:

„Az élet feltette a halálnak a kérdést: Halál!?Az emberek mért szeretnek engem, de téged pedig nem?!

A halál így felelt: Azért ,mert te egy gyönyörű hazugság vagy, én pedig egy szörnyű igazság.”

Ezzel a sokak számára talán látványos, de nagyon is felszíni rétegeken szántó néhány mondattal szeretnénk támogatni a megfelelő hangolódást. De következnek itt ennél veszélyesebb dolgok is (Karády Katalin undorgrund életrajz):

„Karády esete jól példázza, hogy a legenda és a valóság még köszönő viszonyban sincs egymással. [...] Mivel szexuális nevelésem kifejezetten egészségesnek volt mondható, Karády 42-es lába, csontos ló pofája és mély-alt fekvésű búgása nem dobogtatta meg a szívemet. Anyám szerint, akinek volt szerencséje személyesen ismerni, egy tehetségtelen trampli kurva volt. Az első jelző valóságtartalmát akkor nem, csak később, filmmúzeumi látogatásaim alkalmából érezhettem saját bőrömön és nemigen értettem, miért tartják mások kimagasló művésznek.

Karádynál egy évvel idősebb apám róla alkotott véleménye nem volt ilyen tömör. Tizenéves korukban közel laktak egymáshoz és szombat esténként egy helyre jártak szórakozni, a Törekvésbe, ahol anyámat is megismerte. Kanczler Katót, mert hogy ez volt Karády eredeti neve, némi ellenszolgáltatás fejében bárki meg[…] a kőbányai szürkületben állva, a palánknak döntve, vagy a gázgyári tartályok tövében. Anyja egyedül, apa nélkül nevelte három felnőtt, és négy kisebb gyermekét egy, a Százados út és a Hős utca sarkán álló, faépületben. Kató mindkét bátyja meleg volt, ő maga mindössze biszexuális. A mama lányától hamar megszabadult, feleségül adta egy Varga nevű géplakatoshoz, aki a Ruggyanta gyárban dolgozott, de házasságuk tiszavirág életűnek bizonyult. Ezek azok az adatok, amik Karády CV-jéből totálisan hiányoznak, és a volt Tinódi moziban rendezett Karády kiállítás se utalt semmi ilyesmire.

[…]

A szerencse akkor kezdett rámosolyogni, amikor az előkelő pesti meleg körökbe bejáratos testvérei bemutatták húgukat Egyed Zoltánnak, aki, nem tudni miért, nagy művészi lehetőséget látott benne. A többi már, ahogy mondani szokás, történelem, és mint ilyen teli van vele a sajtó.[…] Karády egészen egyszerűen nem volt se színésznő, se kém, de még kalapos sem. Karády egész életében az volt, amire tizenéves korában szocializálódott, kurva.

[…]

Én ismereteimet apámtól és anyámtól részben hallottam, részben kihallgattam. Ugyanis apám anyámat a Törekvésben ismerte meg, ahol volt apámnak egy kisebb galerija. Tíz-tizenöt évvel később is összejártak. […] A Törekvés és ezen belül Kanczler Kató szorosan hozzátartozott ifjúkorukhoz, közös élmény volt, természetesen foglalkoztak vele, én pedig mindent szívtam magamba, mint a szivacs. A 96. évében elhunyt apámmal az utolsó éveiben másról nem is beszélgettünk, mint a múltról, mert az öreg emberek köztudottan a múltjukban élnek. Így 50 évvel később újra végighallgathattam a Kanczler ügyet hetente minimum egyszer, természetesen sok más dologgal együtt.”

Félreértés ne essék, sem vitatkozni nem akarunk a cikk állításaival, sem a szerzőjét nem gondolnánk minősíteni. Sokkal érdekesebb és fontosabb maga a jelenség. Ez a rövid írásmű – mondhatni a szerző akaratán kívül – egy univerzumot rajzol meg: XX. sz. eleje, Kőbánya, proletár nyomor, kikapaszkodási vágy és útkeresés, galeri (erőszak), kiszolgáltatottság, eszköztelenség, a kikapaszkodási kísérletben minden sorstárs vadul lenézett ellenség. A történetben két szál indul ugyanabból a közegből, mindkettő a saját legpőrébb adottságai szerint, csakis a zsigereiben családi munícióként örökölt tulajdonságokból gazdálkodhatván, egyebekben nincstelenként. Ezért a helyzet kiélezettsége, minden lépésben, minden mozdulatban a végső bukás és a reménylett beteljesülés lehetősége. A szereplők egymásra vonatkozóan a legdurvább ítéleteket fogalmazzák meg – lévén ez a mozzanat is a harc része –, a kívülálló azonban csak lehajtott fejjel, néma tisztelettel állhat a létezés ilyen peremvidékei előtt.

Az egyik szál alulról építkezik, maga alá szervezi a nálánál is nyomorultabbakat, és az ebből keletkező erőn igyekszik felfelé kapaszkodni, a másik szál eleve fölfelé szintez, s a semmiből önbizalmat merítve próbálja igazolni létjogosultságát a kiváltságosok között. A módszerek különbözősége miatt az eredetileg egységes univerzumuk ketté hasad, és innen kezdve megszűnik az értékbázisok legcsekélyebb közössége is. Sőt, a saját univerzum nehezen kiküzdött fennmaradásának védelmében csakis annak önigazoló koordinációjában megengedhető elhelyezni az egyre idegenebb másik felet. A helyzetet nem oldja, hanem súlyosbítja az egyik univerzum aránytalan sikeressége. És, az aránytalanság éppen abban válik végképp kifejezetté, amikor a Karádyvá avanzsált Kanczler lány látószögéből minden tekintetben kikerülő néhai sorstársak elfelejthetővé válnak, ő viszont szitoktárgyként rendszeres téma marad az alsó pályán maradó univerzumban. Tragikusan eleven mindkét univerzum igazsága, akkor is, ha ez a két igazság össze nem egyeztethető. Egy galeri vezér saját értelmi horizontjába illeszkedően mi mással kísérelhetné meg magyarázni Kanczler Kató magasra ívelő pályáját, mint azzal a fogalomrendszerrel, ami a horizontján belül még keze ügyébe esik? És éppen ezért csúszik ki egy Karády Katalin valósága ebből a fogalomrendből és válik teljesen elérhetetlenné. Mert ennek a fogalomrendnek képességek és valós tapasztalatok hiányában éppen arról a többletről lehetetlen fogalmat alkotnia, ami Kanczler Katót Karády Katalinná tette. A felfoghatatlanság, a tehetetlenség a dinasztikus utódra is átöröklődik, akinek következetes és minden realitáson túli oppozíciója lényegében átkozódássá válik a fenti szösszenetben. Holott Karády a rejtélyes magánéletétől függetlenül bizonyosan nem az volt, mint aminek ő beállítja. Idollá válni nem olyan egyszerű, mint ahogy az egy galeri szintjéről kinéz. Nemcsak jókor kell lenni jó helyen, nemcsak a megfelelő ágyba kell befeküdni, mert ha mindez megtörténhet is, utána következik az igazi próba. Az idol szerepet ugyanis bírni kell. Bírni kell a rajongók hitének forrása maradni. Ez az, ami szíve választottját egy galerifőnökben meglelő mégoly bájos nő fantáziájából már kiszorul. Ez az, ami Kanczler Kató párválasztásaiban az esetleges gátlástalanságokkal együtt is eleve meghatározta a két univerzum viszonylatának lehetséges pályáját, s az egyiket a másikhoz képest olyan magasra emelte, ahová az csak átkai útján remélhetett elérni.

A sors persze különös. Az átkok mintha fogtak volna valamelyest, mert a háború vége teljesen átrajzolta a lehetőségeket. Karády Amerikába kényszerült, a cikk írója előtt pedig karrier lehetősége nyílt meg. Azonban mindez az elért minőségeken nem változtatott és nem is változtathat. Mindkét univerzum igazsága önmagában teljes, egymáshoz képest viszont relatív. Relatív viszonyuk azonban korántsem szimmetrikus. Az egyikből a másik jól látható, a másikból az egyik viszont csak annyira, amennyi része még éppen beértelmezhető saját korlátai közé. Így tűnik el a teljesség a relatív igazságok horizontján, így tűnik el Isten is az ember szeme elől.

Vannak akik kitörnek. (– Ki milyen magasra.)

Mások bezáródnak, és korlátaikat átörökítve hetedíziglen bezárják utódaikat is.  Számukra az élet gyönyörűsége hazugság marad, igazságuk pedig a szörnyű halálban lészen eljövendő. 

A munkahely

Előző – Dancing in the moonlight c. – bejegyzésünk után maradhat a tisztelt olvasóban olyan benyomás, mintha a „felvilágosodás” óta jegyzett tudományos pozitivizmussal egy követ fújván a kereszténységet önmagában véve és alapvetően életellenesnek tartanánk, s e véleményünk – hasonlóképpen, mint esetükben – mintegy természetes módon implikálná a tudománynak általuk tulajdonított szerepet az emberi értelem felszabadításában, a vallásos megszállottsággal szemben. Egy ilyen megközelítés ránk azonban nemcsak azért teljesen érvénytelen, mert semmilyen szín alatt nem óhajtjuk magunkra venni azt a szemléleti kényszerzubbonyt, mely a jelenségeket általában megpróbálja duális ellentétpárokra rendezni – jelen esetben vallás kontra tudomány –, s e kettő párharcára koncentrálással a figyelemből kizárni a körükön kívül eső lényegiség lehetségességét is, hanem főként azért, mert teljesen más szemléleti alapokon állva, véleményünk sem a kereszténységről, sem a tudományról nem egyezhet. Talán elég itt csupán arra utalnunk, hogy ők evolúciót feltételezve a kereszténységet az előző még sötétebb tudatformák leváltójának tekintik, amit majd aztán a tudomány halad meg, mi viszont éppen ellenkezőleg, az emberi szellem elsötétedéséről beszélünk, mely folyamatban a kereszténység még hagyott némi szűk teret a metafizikai gondolkodásra, s aminek teljes felszámolására aztán a tudomány vállalkozott. Ebből következően nemcsak lehetségesnek tartunk a vallás és tudomány duális ellentétpárján kívül eső szemléleti rendet, de ilyent képviselünk, ugyanakkor pedig – a dolog természetéből adódóan – csakis ilyen szemléleti rendből látjuk esélyét a valóság közelítésének.

A kérdésben tovább mélyülni egy blog keretei között nem lehetséges, arra A Paradigmaváltás Iskoláját tartogatjuk. Ellenben kívánatos a felszínhez közelebb eső néhány impulzust szolgáltatni, melyek utalhatnak a nyilvánosságot élvező gondolkozási pályák merevségére, és inspirálhatják az azok elhagyására való törekvést. 

A kereszténységet a maga kétezer évének súlyával nem egyszerű dolog sommás ítéletek alá vonni, éppen ezért ettől itt eltekintünk. Mindenesetre ez egy nagyon sok rétegű, nagyon sok szálon futó és nagyon szomorú történet. Nem így a tudomány, a maga hurrá-optimizmusával. Jött, látott győzött és immár uralja az emberiség által belakott teljes teret.

– Mégis mi a bajunk a tudománnyal azon kívül, hogy rendkívülien alacsony rendű szellemi formációnak tartjuk?

Leereszkedő álláspontunk okának megértése eleve igényli egy olyan fogalom beazonosítását, ami manapság kevéssé, vagy egyáltalán nincs forgalomban. Ez a fogalom a létproblematika.

Minden létezőnek megvan a maga létproblematikája, az a problematika, ami csupán azáltal szakad a nyakába, hogy létezik. A létezők a létproblematikájukat nem feltétlen tudatosan oldják meg (ha megoldják), kivéve az embert, aki ha egyszer cselekvésének akár legkisebb mozzanatában a tudatosság irányába lépett, létproblematikájában nem menekülhet a tudatosság kihívásától. Visszafelé fejtve ugyanezt a gondolatot: az az ember, aki nem tud létproblematikájáról, semmiképpen sem tudatos, továbbá a létproblematikájáról tudó ember mindenféle aktivitása, amely legalább közvetve nem a létproblematikájának megoldására irányul, teljességgel fölösleges. Ebből a szempontból pedig a tudományt részünkről két súlyos kritikai megjegyzés terheli:

1. A tudomány egyáltalán nem foglalkozik, és módszertani okoknál fogva nem is alkalmas foglalkoznia az ember létproblematikájával.

  2. Az amivel és ahogyan a tudomány foglalkozik, csak arra alkalmas, hogy mintegy mellesleg, létproblematikájával egyetemben megszüntesse magát az embert.

Íme a létproblematikájával elmélyülten foglalkozó ember

– Nos, persze, mi is az ember létproblematikája?

Nem mintha a tudománynak nem lenne erre válasza. Legalább is van olyan válasza, amit kifelé folyamatosan kommunikál. Szerinte például nagy problémája az emberi létezésnek a természeti erőknek való kiszolgáltatottság, az ebből következő szenvedés, éhség, fázás, betegség, erőszaknak való kitettség, végső soron a fizikai halál – vagyis csupa olyan dolog, ami – mint okság – az emberen kívüli. És mindezek persze a létezéstől megrettent ember számára jól csengő szempontok: ha majd nem fogunk többé fázni, ha majd nem leszünk többé betegek, ha majd nem uralkodnak többé fölöttünk önkényes hatalmasságok, ha majd felderítjük az űr legtávolabb eső rejtett szegletét is, ha nem kell többé meghalnunk…

Mi azonban az ilyen szempontrendszert felettébb felszínesnek tartjuk, azokat pedig, akik mindezt komoly célnak, az ilyesmivel való foglalatosságot magasrendű szellemi tevékenységnek állítják be, egyszerű schwarzkünstlernek (avagy a családi hagyomány svábosabb formájában: schwarzkinstlernek).

Ha nem fogalmazunk is meg mindjárt örökérvényű tételeket, a létproblematikát tekintve nem nehéz kissé mélyebbre nézni. Vegyünk például egy sikeres hadvezért, aki minden ellenségét legyőzte, minden kitüntetést, minden elismerést birtokol, szavait szolgák lesik, s egy szép napon beleszeret egy lányba, egy gyönyörű nőbe, oly eszeveszetten, mint egy kisdiák. És a nőnek valamiért nem kell. Nem tudni miért, de éppen ez az ember egyáltalán nem kell.

– Sem erővel, sem hatalommal, fiam! – emeli fel mutatóujját figyelmeztetésként nagymama, akitől a „schwarzkinstler” kifejezés is örökül maradt. És igen, van valami ebben a rongyos életben, amin sem erővel, sem hatalommal, sem sikerrel sem szerencsével túljutni nem lehet. Hanem mégis, adódhat ingyen. Botrányos: ingyen, vagy sehogy.

Furcsa módon van valami ezzel rokonítható a halál működésében is. „Sem erővel, sem hatalommal.” – Tessék már kicsit gondolkozni! Mi következne, ha sikerülne fizikai értelemben legyőzni a halált: SEMMI. Egészen pontosan a SEMMI jönne el. A teljes súlytalanság, a teljes értelmetlenség. – Hisz mindennek, ami az emberi létezésben fontossá válik, a súlyát a halál adja meg. Fizikai halál nélkül a fizikai létezés fölösleges. Érdektelen. Még csak nem is dög unalom, hanem egyszerűen nincs. – Mit akarsz majd – Te barátom – akár csak ötezer év múlva a létezéstől, átlagosan száz évente másik szerelmen túljutva, az űrt rég bebolyongva, rafinált erőlködéssel kiizzadva feladatokat magadnak, legalább figyelmedet valamiképp lekötni? Vágyva vágyod majd az üdvözítő halált!

Nagymama tekintete íme, mint az ég borul ránk, és az okos tudósok alant sorakoznak: sem erővel, sem hatalommal.

– Azonban miképp kerül ide a címben szereplő „munkahely”?

Oka van kérem, tudományos oka van. A munkahely, különösen a jó munkahely tökéletesen reprezentálja azt a csapdát, amibe az ember tudományos felügyelet mellett sétál bele. – Ki ne vágyna manapság egy jó munkahelyre? Hiszen a jó munkahelyben testesül mindaz az eredmény, biztonság, kényelem, hozzáférhető élvezet, a környezet és önnön valónk uralásának víziója, amit a tudomány néhány száz éve, mint értéket az ember elé vetít.

Ez egy jó munkahely

  A jó munkahelyre nem annyira az jellemző, amivel ott foglalatoskodni kell, bár nem árt, ha az is közel esik valami olyasmihez, amivel az ember önmagától is szívesen babrál. Ha az ember szereti a szép autókat, akkor lehetőleg a munkahelyén autókat kelljen rendezgetnie. Ha az ember szereti a nőket, akkor lehetőleg a munkahelyén szebbnél-szebb nőket gardírozhasson. Ha az ember szereti a pénzt, lehetőleg egész nap pénzt számolgathasson.

Az ilyen vágy azonban a munkahely jóságának nem erős feltétele. A munka értelméről, vagy a munka értelmének átláthatóságáról szinte bárki szívesen lemond, ha jól megfizetik. Az ám a mennyország: a jó fizetés. A jó fizetésen aztán minden megvásárolható. Minden, amit olyan emberek munkája állít elő, akik munkájuk értelmének átlátásáról a jó fizetés érdekében eleve lemondtak.

Ez már maga a mennyország

Valahová persze vezetnek a szálak. Valahol valakik pontosan tudják, hogy miért csináltatnak azokkal, akik munkájuk értelmének átlátásáról lemondtak olyasmit, ami szintén minden értelmi átlátás nélkül vágyuk tárgyává tehető. S ha ezek az emberek tényleg ezekre a dolgokra vágynak, és ha vágyuk értelmét bölcs előrelátással nem kutatják, a folyamat teljesen biztonságossá tehető. Íme hát a tudomány nagy eredménye: az ember öntudatlan munkájának árán bevásárolhatja magát a biztonságba, és kivásárolhatja magát abból, ami életnek nevezhető.

– Nagymama, csak most az egyszer segíts még!