A munkahely

Előző – Dancing in the moonlight c. – bejegyzésünk után maradhat a tisztelt olvasóban olyan benyomás, mintha a „felvilágosodás” óta jegyzett tudományos pozitivizmussal egy követ fújván a kereszténységet önmagában véve és alapvetően életellenesnek tartanánk, s e véleményünk – hasonlóképpen, mint esetükben – mintegy természetes módon implikálná a tudománynak általuk tulajdonított szerepet az emberi értelem felszabadításában, a vallásos megszállottsággal szemben. Egy ilyen megközelítés ránk azonban nemcsak azért teljesen érvénytelen, mert semmilyen szín alatt nem óhajtjuk magunkra venni azt a szemléleti kényszerzubbonyt, mely a jelenségeket általában megpróbálja duális ellentétpárokra rendezni – jelen esetben vallás kontra tudomány –, s e kettő párharcára koncentrálással a figyelemből kizárni a körükön kívül eső lényegiség lehetségességét is, hanem főként azért, mert teljesen más szemléleti alapokon állva, véleményünk sem a kereszténységről, sem a tudományról nem egyezhet. Talán elég itt csupán arra utalnunk, hogy ők evolúciót feltételezve a kereszténységet az előző még sötétebb tudatformák leváltójának tekintik, amit majd aztán a tudomány halad meg, mi viszont éppen ellenkezőleg, az emberi szellem elsötétedéséről beszélünk, mely folyamatban a kereszténység még hagyott némi szűk teret a metafizikai gondolkodásra, s aminek teljes felszámolására aztán a tudomány vállalkozott. Ebből következően nemcsak lehetségesnek tartunk a vallás és tudomány duális ellentétpárján kívül eső szemléleti rendet, de ilyent képviselünk, ugyanakkor pedig – a dolog természetéből adódóan – csakis ilyen szemléleti rendből látjuk esélyét a valóság közelítésének.

A kérdésben tovább mélyülni egy blog keretei között nem lehetséges, arra A Paradigmaváltás Iskoláját tartogatjuk. Ellenben kívánatos a felszínhez közelebb eső néhány impulzust szolgáltatni, melyek utalhatnak a nyilvánosságot élvező gondolkozási pályák merevségére, és inspirálhatják az azok elhagyására való törekvést. 

A kereszténységet a maga kétezer évének súlyával nem egyszerű dolog sommás ítéletek alá vonni, éppen ezért ettől itt eltekintünk. Mindenesetre ez egy nagyon sok rétegű, nagyon sok szálon futó és nagyon szomorú történet. Nem így a tudomány, a maga hurrá-optimizmusával. Jött, látott győzött és immár uralja az emberiség által belakott teljes teret.

– Mégis mi a bajunk a tudománnyal azon kívül, hogy rendkívülien alacsony rendű szellemi formációnak tartjuk?

Leereszkedő álláspontunk okának megértése eleve igényli egy olyan fogalom beazonosítását, ami manapság kevéssé, vagy egyáltalán nincs forgalomban. Ez a fogalom a létproblematika.

Minden létezőnek megvan a maga létproblematikája, az a problematika, ami csupán azáltal szakad a nyakába, hogy létezik. A létezők a létproblematikájukat nem feltétlen tudatosan oldják meg (ha megoldják), kivéve az embert, aki ha egyszer cselekvésének akár legkisebb mozzanatában a tudatosság irányába lépett, létproblematikájában nem menekülhet a tudatosság kihívásától. Visszafelé fejtve ugyanezt a gondolatot: az az ember, aki nem tud létproblematikájáról, semmiképpen sem tudatos, továbbá a létproblematikájáról tudó ember mindenféle aktivitása, amely legalább közvetve nem a létproblematikájának megoldására irányul, teljességgel fölösleges. Ebből a szempontból pedig a tudományt részünkről két súlyos kritikai megjegyzés terheli:

1. A tudomány egyáltalán nem foglalkozik, és módszertani okoknál fogva nem is alkalmas foglalkoznia az ember létproblematikájával.

  2. Az amivel és ahogyan a tudomány foglalkozik, csak arra alkalmas, hogy mintegy mellesleg, létproblematikájával egyetemben megszüntesse magát az embert.

Íme a létproblematikájával elmélyülten foglalkozó ember

– Nos, persze, mi is az ember létproblematikája?

Nem mintha a tudománynak nem lenne erre válasza. Legalább is van olyan válasza, amit kifelé folyamatosan kommunikál. Szerinte például nagy problémája az emberi létezésnek a természeti erőknek való kiszolgáltatottság, az ebből következő szenvedés, éhség, fázás, betegség, erőszaknak való kitettség, végső soron a fizikai halál – vagyis csupa olyan dolog, ami – mint okság – az emberen kívüli. És mindezek persze a létezéstől megrettent ember számára jól csengő szempontok: ha majd nem fogunk többé fázni, ha majd nem leszünk többé betegek, ha majd nem uralkodnak többé fölöttünk önkényes hatalmasságok, ha majd felderítjük az űr legtávolabb eső rejtett szegletét is, ha nem kell többé meghalnunk…

Mi azonban az ilyen szempontrendszert felettébb felszínesnek tartjuk, azokat pedig, akik mindezt komoly célnak, az ilyesmivel való foglalatosságot magasrendű szellemi tevékenységnek állítják be, egyszerű schwarzkünstlernek (avagy a családi hagyomány svábosabb formájában: schwarzkinstlernek).

Ha nem fogalmazunk is meg mindjárt örökérvényű tételeket, a létproblematikát tekintve nem nehéz kissé mélyebbre nézni. Vegyünk például egy sikeres hadvezért, aki minden ellenségét legyőzte, minden kitüntetést, minden elismerést birtokol, szavait szolgák lesik, s egy szép napon beleszeret egy lányba, egy gyönyörű nőbe, oly eszeveszetten, mint egy kisdiák. És a nőnek valamiért nem kell. Nem tudni miért, de éppen ez az ember egyáltalán nem kell.

– Sem erővel, sem hatalommal, fiam! – emeli fel mutatóujját figyelmeztetésként nagymama, akitől a „schwarzkinstler” kifejezés is örökül maradt. És igen, van valami ebben a rongyos életben, amin sem erővel, sem hatalommal, sem sikerrel sem szerencsével túljutni nem lehet. Hanem mégis, adódhat ingyen. Botrányos: ingyen, vagy sehogy.

Furcsa módon van valami ezzel rokonítható a halál működésében is. „Sem erővel, sem hatalommal.” – Tessék már kicsit gondolkozni! Mi következne, ha sikerülne fizikai értelemben legyőzni a halált: SEMMI. Egészen pontosan a SEMMI jönne el. A teljes súlytalanság, a teljes értelmetlenség. – Hisz mindennek, ami az emberi létezésben fontossá válik, a súlyát a halál adja meg. Fizikai halál nélkül a fizikai létezés fölösleges. Érdektelen. Még csak nem is dög unalom, hanem egyszerűen nincs. – Mit akarsz majd – Te barátom – akár csak ötezer év múlva a létezéstől, átlagosan száz évente másik szerelmen túljutva, az űrt rég bebolyongva, rafinált erőlködéssel kiizzadva feladatokat magadnak, legalább figyelmedet valamiképp lekötni? Vágyva vágyod majd az üdvözítő halált!

Nagymama tekintete íme, mint az ég borul ránk, és az okos tudósok alant sorakoznak: sem erővel, sem hatalommal.

– Azonban miképp kerül ide a címben szereplő „munkahely”?

Oka van kérem, tudományos oka van. A munkahely, különösen a jó munkahely tökéletesen reprezentálja azt a csapdát, amibe az ember tudományos felügyelet mellett sétál bele. – Ki ne vágyna manapság egy jó munkahelyre? Hiszen a jó munkahelyben testesül mindaz az eredmény, biztonság, kényelem, hozzáférhető élvezet, a környezet és önnön valónk uralásának víziója, amit a tudomány néhány száz éve, mint értéket az ember elé vetít.

Ez egy jó munkahely

  A jó munkahelyre nem annyira az jellemző, amivel ott foglalatoskodni kell, bár nem árt, ha az is közel esik valami olyasmihez, amivel az ember önmagától is szívesen babrál. Ha az ember szereti a szép autókat, akkor lehetőleg a munkahelyén autókat kelljen rendezgetnie. Ha az ember szereti a nőket, akkor lehetőleg a munkahelyén szebbnél-szebb nőket gardírozhasson. Ha az ember szereti a pénzt, lehetőleg egész nap pénzt számolgathasson.

Az ilyen vágy azonban a munkahely jóságának nem erős feltétele. A munka értelméről, vagy a munka értelmének átláthatóságáról szinte bárki szívesen lemond, ha jól megfizetik. Az ám a mennyország: a jó fizetés. A jó fizetésen aztán minden megvásárolható. Minden, amit olyan emberek munkája állít elő, akik munkájuk értelmének átlátásáról a jó fizetés érdekében eleve lemondtak.

Ez már maga a mennyország

Valahová persze vezetnek a szálak. Valahol valakik pontosan tudják, hogy miért csináltatnak azokkal, akik munkájuk értelmének átlátásáról lemondtak olyasmit, ami szintén minden értelmi átlátás nélkül vágyuk tárgyává tehető. S ha ezek az emberek tényleg ezekre a dolgokra vágynak, és ha vágyuk értelmét bölcs előrelátással nem kutatják, a folyamat teljesen biztonságossá tehető. Íme hát a tudomány nagy eredménye: az ember öntudatlan munkájának árán bevásárolhatja magát a biztonságba, és kivásárolhatja magát abból, ami életnek nevezhető.

– Nagymama, csak most az egyszer segíts még!