Nemzeti büszkeség

Van valami mélységes tudatzavar a „nemzeti büszkeség” körül. Tulajdonképpen ez a két szó együtt leírva már eleve tudatzavarról árulkodik. Ha a „nemzet” szóhoz mindenképpen társítani akarnánk valamilyen tulajdonságot, az legkevésbé a büszkeség lenne, hanem sokkal inkább a szerénység. „Nemzeti szerénység” – valahogyan erre titkon akár büszke is lehetne az ember. Azonban a büszkeséget kizárólag röstellni lehet. Először is, mi van a többi nemzettel?

– Ők is hasonlóképp büszkék lehetnek, mint mi?

– Akkor mi értelme van a büszkeségünknek?

– Avagy nekik nincs okuk hasonló büszkeségre?

– Akkor talán fölényünket érzékeltetve kívánjuk megalázni őket? – Hát ez elég szégyenteljes dolog lenne. Olyasmi, mintha valaki fényes elméjére büszkén odamenne egy értelmi fogyatékoshoz, és bizonygatni kezdené neki, hogy mily jelentéktelen senki az ő magas képességeihez képest.

Mindenesetre ezzel a nagy nemzeti büszkeséggel már az európai történelemben megjelenésétől kezdve vannak bajok. Leginkább a francia forradalomtól illik datálni, amikor az istenadta nép felnőtté nyilvánítva önmagát felvétetett a nemzet tagjai közé, holott addig ezt a tisztességet a nemesség vindikálta magának. Parasztot és polgárt egyaránt fűtve a nemzetben összetartozás, s a nemzet sorsa fölött való felelősség teljes átérzése, persze meghozta azt a bizonyos öntudatot. A röghöz kötődés oldódása, a harmadik rend virágzása, mindezek hátterében pedig a hatalom gazdasági alapjának áttolódása a földről az iparra azután Európa országaiban ragályszerűen hívta életre lényegében ugyanazt az eszményt. A nép, a nemzet új tagjai beültek abba a kultúrába, amit annak előtte évszázadokon vagy évezredeken keresztül az olyannyira megvetett kiváltságosok hoztak létre, és borzasztóan büszkék voltak rá. Emellett természetesen általában nagy hangsúlyt kapott az új tartalommal feltöltődött fogalomnak, a „népnek” a kultúrája, az ún. népi kultúra, mint különlegesen becses érték. Ez alatt többnyire a jobbágy vagy paraszt sorban élő falusi lakosság által művelt szubkultúrát kell érteni, a lehető legszélesebb skálán, a szokásoktól, rigmusoktól, költészetnek tekinthető megnyilvánulásoktól a zenéig bezárólag mindent. A nagy hangsúly, persze nem véletlenül társult a kor sajátosságaiból következő meglehetősen kritikátlan túlértékeléssel. A „nép” éppen elhagyta és fokozatosan felszámolta azokat az életkörülményeket, melyek között ez a kultúra sok évszázadon át funkcionális maradhatott, s gyűjtők vitrinjeibe, tudós intézmények irattáraiba utalva, a nosztalgia párás tekintetén át hozta meg ítéletét, s emelte piedesztálra múltjának nagyon is heterogén emlékeit.

  

Léteztek ugyan párhuzamosan kissé megfontoltabb vélemények is, melyek szerint a népi kultúra mindenkor a magas kultúra lesüllyedt változata, de különösen kis hazánkban az ilyen véleményeknek még csak az észlelési ingerküszöböt elérni sem hagyott esélyt a lassú társadalmi átrendeződésen és modern technika által nyitogatott kapukon át a kultúrába tóduló és ott eszméletére tért népi öntudat. A magyar népi hagyomány gazdagsága kétségtelenül kivételes Európában, s bizonyos értelemben érthető, vagy éppen természetes az az elfogódottság, amivel akár a lelkes amatőrök, akár az önmagukat illetékesnek gondolók, akár a mesterkéltséget is felvállaló hivatalosok rátekintenek.  És együttes erővel sikerült is nekik olyan hamis mítoszt teremteniük, ami viszont már ártalmas. Mert a mai értelemben felfogott „nép” soha nem volt és jelenleg sem értékteremtő. Ha külső befolyások nem zavarják meg, akkor esetleg értékmegőrző. Ennek a ténynek napnál világosabbnak kell lennie az elmúlt 150 év ismeretében. Ha ugyanis a nép értékteremtésre képes lenne, akkor nagyon pontosan tisztában lenne annak az értéknek a lényegével, amit megteremtett, és húsz körömmel védené.

  Ezzel szemben első hullámban a XX. sz.-ba fordulván a legnagyobb természetességgel hagyta a kezében lévő igazgyöngyöket üveggyöngyökkel keverni, midőn a legalacsonyabb városi kultúra giccs-borzalmát, a magyar nótát a rádió megjelenésével gyorsuló ütemben befogadta, s valós értékeitől megkülönböztetni képtelenül sajátjaként ajnározta. Második hullámban azután a nagy népi mítosz alanya olyan gond nélkül lépett ki az áldozatot is kívánó szerves létezés körülményei közül, s választotta helyette a városi kényelmet, majd később a fogyasztást, mintha a megelőző néhány ezredév meg sem történt volna, súlytalanul és következményekre érdemtelenül lebegne a múltba visszatekintő tudat határán, mint amit végre valahára lehetséges ezzel a fenemód fejlett fogyasztói kultúrával magunk mögött hagyni.

Mindezek tudatában talán reménykedhetünk a „nép” önmagához fűződő romantikus képzeteinek átértékelődésében, s olyan józanabb véleményalkotásban, mely legalább nem akadályozza a saját realitásban elmélyedést. Mindenesetre, ha egyszer egy ilyen állapot bekövetkezne, az első kérdés ami tisztázásra szorulna, nyilván az lenne, hogy ha nem a néptől, akkor vajon honnan származtak azok a valós értékek, melyek a népi kultúrában sok évszázadon át megőrződtek. S ha erre a kérdésre az egyébként egyáltalán nem rejtélyes válaszok is megszületnének, a nemzeti tudatnak remélhetőleg olyan más dimenziója érvényesülne, amiben legkevésbé a „büszkeség” lenne felvethető. Nem azért, mintha bármit is szégyellni lenne okunk, hanem azért, mert az üres mítoszoktól megszabadulva, az őseinktől ránk hagyományozott valós értékek kultúrájában nincs helye olyasminek, ami a „büszkeség” szóval illethető. És nemcsak nincs helye, hanem irányát tekintve azonnal meg is fordul az a viszonylat, amit a „büszkeség” szó a múlttal kapcsolatban determinál. Aki ugyanis a „múltra”, az őseire, az ősei tetteire büszke, az a múltban él. Azért él a múltban, mert a jelenben cselekvésképtelen. Ezzel pedig elárulja azt az ősök láncolatán éledő akaratot, ami őt még éppen életre hívni volt képes. Az ősök tettei az ő érdemük és nem a miénk. Nincs mód visszafordulnunk, de ellenkezőleg, bírnunk kell az idő végtelenjéből ránk szegezett tekintetüket, s a jelen életbe hatolva kell beváltanunk mindazt a hitet és reményt, mely képes volt annyi megpróbáltatáson át a mai napig bennünk testet ölteni. Csakis így és csakis általunk maradhatnak ők az örök létezésben. Vagy velük együtt mi is megszűnünk.