V/2. Rész és egész a kereszténység előtti mítoszban
Az előző fejezetben részletezett
fogalmak („érthetetlen” és „titok”) ilyen szélesebb értelmezési keretbe
helyezése korábban is megtörténhetett volna, hiszen a kifejtett tartalmak
általánosak és nem kötődnek egyik mítoszhoz sem. Azonban sem a tudomány
mítosza, sem a keresztény mítosz nem igényel a mai vulgárértelmezésnél többet,
sőt könnyen zavaróvá válhat az efféle okoskodás. A kereszténység előtti mítosz
megértéséhez viszont mindez nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen továbbá a
keresztény mítosz szellemi béklyójából való és a tudomány mítoszának
látszólagos szabadságától való megszabadulás is. (Nota bene, a látszólagos
szellemi szabadság összehasonlíthatatlanul erősebb mágia, mint egy nyilvánvaló
szellemi béklyó.)
A kereszténység teszi először
tézissé azt, hogy a „tudás” mintegy lineáris úton megszerezhető. Ezt ugyan a kereszténység csak mintegy
implicite állítja, következményeként annak az állításnak, miszerint mindaz,
amit az embernek egyáltalán érdemes tudnia, benne van a Bibliában. (Persze csak
idő kérdése, és egy ilyen koncepció abszurditásán keresztülgyalogol maga az
élet, de az ehhez szükséges kompetenciával nemcsak egy olyan komplex jelenség
rendelkezik, mint az élet, hanem még egy olyan rendkívül korlátolt szellemi
megnyilvánulás is, mint a tudomány.) Mindenesetre, a tudás linearitásába vetett
hit a tudomány mítoszában válik evidenciává, s aki ebben az önfeledt
evidenciában szocializálódva képtelen megszabadulni a mindenféle tudás vonatkozásában
feltételezett saját kompetenciájának kényszerképzetétől, egyben képtelen lesz
érvényes ismeretek birtokába jutni a kereszténység előtti mítoszról. Ennek
ugyanis egyik alapköve a saját tudás, illetve tudáskompetencia korlátosságának
tudata. Nem mintha a kereszténység előtti mítosznak a tudás- és méginkább a
tudáskompetencia korlátosságának leküzdésére nem lett volna módszertana, sőt,
az egész mítosznak ne ez a módszertan lett volna a lényege, azonban minderről
érvényes ismeret a személy számára csak akkor tárulhat fel, ha képes
szembesülni saját korlátosságával, azokkal a határokkal, amelyeket maga épít
fogalomalkotási gömbjének sugarával. És még ez sem minden. Mert nem elég a
saját határokat érzékelni, emellett el kell tudni fogadni azt a logikailag
teljesen kézenfekvő következtetést is, hogy adott pillanatban lehetnek, sőt
bizonyosan vannak emberek, akik nagyobb- esetleg jelentősen nagyobb sugarú
fogalomalkotási gömbben élnek. Ezt a tényt pedig azért rendkívülien nehéz
elfogadni, mert ha léteznek ilyen emberek – márpedig léteznek –, akkor ezeknek
teljes rálátásuk van az adott személyre, aki viszont belőlük csak annyit lát,
amennyi a fogalomalkotási gömbjén belül látható, vagyis éppen annyit, mint
amennyi saját maga. (Mellesleg ezért tűnnek el törvényszerűen a mítoszalkotók a
mítosz médiumainak szeme elől, s válik a mítosz látszólag anonim isteni
eredetűvé.)
Fentieken kívül az előző fejezettel
érzékeltetni szerettük volna a kereszténység előtti mítosz fogalmi
megragadásának egyik jelentős nehézségét is. A keresztény mítosz és a tudomány
mítosza a mai fogalomrendben kézenfekvően rendelkezésre áll, azonban a
kereszténység előtti mítosz, mely Krisztus előtt legalább 500-600 évvel
megkezdte agóniáját, csak a szellem mélyrétegiből idézhető meg. Elvben könnyebb
lenne a helyzet, ha mindjárt a néhai mítoszalkotóktól rendelkeznénk forrásokkal
saját motivációikról, de a mítoszalkotók soha nem hagynak hátra ilyesmit (mint
feljebb már kifejtettük), mégpedig főként azért, mert nekik nincs rá szükségük
– nem magyarázzák magukat verbálisan, hiszen látják egymást – a mítosz médiumai
pedig úgysem értenék. Ha tehát valami csoda folytán mégis kerülnének elő ilyen
források, azokat mi, mai mítosz-médiumok éppúgy nem értenénk, mint a korabeliek.
Ráadásul volt egy grafomán kultúra, nevezetesen az egyiptomi, amelyik talán
hagyott hátra fölös információt is, azonban ennek megértése megkövetelné az
egyiptomi nyelv árnyalt ismeretét, és egyúttal a megfelelő szintű
fogalomalkotási beavatottságot. Pontosabban a megfelelő fogalmi beavatottság
hiányában elképzelhetetlen a megfelelő nyelvismeret, hiszen a nyelv elemeit
képező fogalmak miként lennének értelmezhetők és helyesen használhatók, ha
nincs mögöttük fogalmi beavatottság. Az a gyermekded elképzelés pedig,
miszerint bizonyos szavak beazonosítása ma használatos szavakkal, lehetővé
teszi egy akkori szöveg tartalmának jelenlegi élő nyelvekre fordítását, csupán kaotikus
tévképzetrendszerek kialakítására alkalmas. Az ilyen tévképzetek jellemzője a
hagyomány, az ásatási eredmények, a korabeli írásos anyagok értelmezése a mai
mítosz implicit és öntudatlan szemléleti keretében, holott az akkori és a mai
embert még az elemi létfunkciók vonatkozásában sem azonos értékek vagy elvek
motiválták.
Röviden ki kell térnünk a görög
mitológiára, lévén, ha egyáltalán mítoszról esik szó, a mai mítosz médiumának
elsődleges késztetése a görög mitológiára gondolni. Ez persze nagyon is
törvényszerű, mivel a görög kultúra ezen szellemi fosszíliáiban találhatók meg
legtisztábban dokumentálva a tudatromlásnak azok az első egyértelmű jegyei,
melyek a metafizikai érzékenységet elvesztve és elfeledve, az ember
önértelmezését a mai kultúra koncepciójából nézve is „hitelesen”, az anyagi
manifesztáció szintjéhez kötik. Kijár hát a „nagy” elődnek a megkülönböztetett
tisztelet és figyelem.
Annyi remélhetőleg már az eddigiek
alapján kiderült, hogy a mítosz fogalmát mi sokkal általánosabban gondoljuk el.
A görög mítoszok pedig a jelenségi szint útvesztőibe bonyolódva vesztik el méltóságukat,
s válnak mondává, majd legendává, melyek mellett egyre inkább feltűnnek a
nevesített szerzők. Mindenesetre a szellemi lecsúszás érzékeltetésére érdemes
egy közismert mítoszra/mondára/legendára a megszokottól kissé más látószögből
pillantást vetni.
A történet Ariadné fonala címen ismert,
s a következő pontokban lehet összefoglalni:
1. Minósz krétai király nem akart
feláldozni egy szép (szent, fehér) bikát, amelyet Poszeidontól kapott ajándékba,
méghozzá éppen áldozati célra. Poszeidon haragjában Minósz feleségét,
Pasziphaét szerelemre lobbantotta a bika iránt, aki Daidalosszal (a fafaragás
feltalálója, mellesleg Ikarosz apja) készíttetett egy belül üreges tehenet,
amiben a királyné elhelyezkedve beteljesíthette szerelmét a bikával. Ebből
született a Minótaurosz nevű szörny, egy félig bika, félig emberi lény. A
király a szintén Daidalosz által készített labirintusba záratta a Minótauroszt.
2. Minósz egyik fiát, Androgeószt
(Pasziphae négy fiút: Glaukosz, Dukalión, Androgeósz, Katreusz, és két lányt:
Ariadné, Phédra szült Minósznak) athéniak megölték. Ezzel összefüggésben Athént
éhínség és járvány tizedelték, és Minósz is elégtételt követelt. Az istenek és
Minósz engesztelésére az athéniak kilencévente hét fiút és hét leányt küldtek
Knósszoszba, akiket a labirintusban a Minótaurosznak áldoztak. Thészeusz önként
jelentkezett az ifjak közé, mivel úgy vélte, hogy képes legyőzni a szörnyet.
4. Thészeusz kiszabadította az athéniakat
és hajón magával vitte Ariadnét is, akit azonban álmában kitett Naxosz szigetén
és ott magára hagyott.
A következőkben szintén pontokban
kiemeljük a számunkra fontos motívumokat:
1. Minósz, az emberek királya egy
istentől (Poszeidon) kap áldozati bikát, de ellenszegül és nem áldozza fel.
Tehát az embernek van kapcsolata istennel, de egy ponton szembefordul vele.
Isten fölötte van, közli kívánságát, de az ember nem érti, nem látja értelmét,
vagy nincs ínyére végrehajtani, és nem hozza meg az ÁLDOZAT-ot. Ennek
következménye a királyné elfajzott és ellenállhatatlan vágya a földi lényként
manifesztálódott isteni eszme, a bika iránt.
Nem mellesleg, a történelemtudomány
szerint a minószi (Kréta) civilizáció Kr.e. 2700-1500-ig virágzott, és
egyértelmű nyomait hagyta hátra a bika-kultusznak. Ez a kultusz nem kizárhatóan
összefügg az egyiptomi Ápisz-bika tisztelettel, és egyben utalhat a
bika-világkorszakra is (kb. Kr.e. 4000-2000), mely éppen a minószi kultúra
virágzása idején ért véget.
2. Pasziphae és a bika egyesüléséből
egy félig bika, félig emberi lény születik. Ezt a lényt (szörnyet) csakis
szimbólumként lehet értelmezni: félig isteni eszme, félig profán ember.
Valamiféle határvonala az ember korábbi istenközelségének, és a görög
kultúrában egyértelműen megjelenő profanizálódásnak. (Gondolhatni a bika
világkorszak végének szimbólumára is.) A szent és profán egyvelege nagyon
veszélyes, végigdúlja az egész szigetet, mígnem labirintusba zárják, ahonnan
nem szabadulhat, de egyben az emberek számára is megközelíthetetlen,
érthetetlen, idegen. Azonban még etetik. Áldozatként küldik be hozzá
foglyaikat.
Tehát az ember számára már a félig
isteni félig emberi is elérhetetlen, csak egy átláthatatlan és megfejthetetlen
labirintuson át lehet bejutni hozzá, de aki bejut, azt a szörny felfalja,
vagyis átlényegül, és nem létezik számára visszaút. Mindez valóban egy
világkorszak lezárultára utal. Ami korábban közeli volt, az élet lényegeként
megélt, annak maradványáról (már csak félig az) is csak annyit tudhatni, hogy van,
mert egyébként teljesen elszigetelt (labirintusban), láthatatlan,
érzékelhetetlen, érthetetlen, immár szörny.
A labirintus egyébként itt nem
fizikai, hanem szellemi értelembe vett akadályt szimbolizál: az emberi gondolat
számára átláthatatlan labirintussá vált az isteni eszméig eljutni.
3. Knósszoszba érkezik Thészeusz,
aki végképp meg akarja szüntetni az isteni eszme torz maradványának
szolgálatával járó terhet, és megölni készül a Minótauroszt. Ariadné (aki
egyébként isteni eredetű, hiszen anyja Héliosz lánya, apja pedig Zeusz fia) az
ízig-vérig profán hős Thészeuszba szeret bele, vagyis vágyai már nem az isteni
szellem irányába vonzzák, s szerelme számára kideríti a szörny megölésének
módját.
4. Itt következik a legfontosabb: a
profán hős, Thészeusz bejut ugyan a labirintusba és eléri a szörnyet, de nem
saját szellemi erejével hatol át a tekervényes útvesztőn oda-vissza, hanem egy
trükkel. Nem értelmével fejti meg a labirintust, nem értelmével közelíti meg az
isteni lényeget, ami ilyen módon számára ismeretlen, azaz egyenesen szörny
marad. Nincs is oka meg nem ölnie. Na nem szemtől-szembe, hisz úgy esélye nem
lenne, hanem álmában, orvul, mikor kiszolgáltatott. Ez az, ami mindent elmond
az új, profán világkorszakról.
5. Ariadné az, aki a régi kor eltörlésében
kulcsszerepet játszik. Nélküle Thészeusz nem ölhette volna meg a Minótauroszt.
Saját isteni származását megtagadva választja a profán világot. A lelkiismeret
csekély jelenlétének következtében ebben a történetben nem járhat jól:
választottja minden gátlás nélkül hagyja cserben Naxosz szigetén.
A félig mítoszba, félig legendába
csomagolt félig isteni és félig emberi lény története így mutatja fel az emberi
világ profán alászállásának, és az alászállás módszertanának esszenciáját.