Rész és Egész IV/1.

IV/1. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Jóllehet bizonyos értelemben a keresztény mítosz tekinthető a legjobban dokumentáltnak, s dokumentációként szinte mindenkinek a Biblia említése lenne kézenfekvő, az értelmezési zavarok elkerülése végett – egyszerű történeti alapon – kénytelenek vagyunk néhány fogalmi elhatárolást megtenni. Van itt ugyanis néhány olyan fogalom, amit a mai kereszténység mondhatni gyakorlatias okokból összemos, nem terheli bonyolult összefüggésekkel a hívők tudatát, holott a teljes jelenség megértését ez az összemosás ellehetetleníti. A differenciáltabb kép kialakításához legalább alapvető történeti háttérismeretekre van szükség, illetőleg a Biblia olyan kritikai vizsgálatára, mely nem a hívő lélek eleve mindent elfogadni akaró álláspontjából ítél, hanem hajlandó szabadon figyelni a belső ellentmondásokra, ugyanakkor tartózkodik szemléletének és következtetéseinek valamilyen csoport- vagy politikai érdek szolgálatába állításától is. (Olyasmiben már nemigen reménykedünk, hogy valaki esetleg vállalkozna egy ekkora tekintéllyel rendelkező művet, mint a Biblia, egy mítosz koncepciójához tudatosan összeszerkesztett olyan írásgyűjteményként figyelembe venni, amiben a történeti hűség mindenkor alárendelt a koncepciónak.)

            A kritikus fogalmak:

            – zsidó vallás

            – Jézus Krisztus személye

            – Evangéliumok

            – ókereszténység

            – jelenkori kereszténység

   A fenti fogalmak a mai keresztény állásfoglalásban szerves egységet alkotnak, holott nem sok közük van egymáshoz, de legalábbis kapcsolódásuk alapja főként az időrendi és a földrajzi összefüggés, és nem a szellemi platform azonossága.

   Nézzük az összefüggéseket:

   1. A zsidó vallás és Jézus Krisztus személye között

   Először is érdemes értelmezni a „Jézus Krisztus” nevet, ami ebben a formában egy magyarul meghonosodott megnevezési alak, holott a „krisztus” szó lefordítható magyarra (görögből), és a szókapcsolat értelme azonnal világossá válik. Magyarul az összetett név jelentése: Jézus a Megváltó, vagy Megváltó Jézus.

   Tehát a „krisztus” szó kizárólag egy adott vallási funkciót jelöl, nem Jézus személyneve, és tudvalevőleg Jézus ezt a megjelölést soha nem használta, nem is vindikálta magának, és életében mások sem illették vele. Ennek megfelelően a továbbiakban mi is hagyatkozunk a személynevére. (Ezzel nem állítjuk, hogy a Bibliában nincs olyan hely, amelyik utal Jézus megváltói funkciójára, de ezt a helyet természetesen koncepcionális fogalmazványnak tekintjük.)

   Mindezek után állításunk a következő: Jézusnak és a zsidó vallásnak nem sok köze van egymáshoz. És ezzel nem az Ószövetség (Tóra) és az Újszövetség közötti ellentmondásra utalunk. Hanem arra a jelentőségteljes tényre, hogy Jézus személyét tekintve semmilyen vonatkozásban nem volt zsidó. Sem származását, sem kultúrbázisát, sem szellemi identitását tekintve. Az utóbbi állítás minden bizonnyal a zsidóság számára is evidencia, lévén Jézus minden megnyilvánulását száműzték kultúrájukból (mellesleg teljesen indokoltan), tehát idegentestként érzékelték és érzékelik. Az előző két állítás azonban mindig is problémásnak számított, mert úgy az evangéliumi időkben, mint a jelenkorban, a zsidóságnak az esetleges meghurcoltatások („a Megváltó gyilkosai” [tragikusan primitív vád]) ellenére is rendkívüli érdekei fűződtek Jézus vérségi zsidóságának nyilvánvaló tényként beállításához. A tárgy azonban nem tartozván a kifejtés fő vonalához, e helyt csak gondolatébresztőnek hozunk fel néhány illusztris motívumot:

   – Jézus korában Palesztina (római provincia) három tartományból állt: Júdea, Samária és Galilea. Ezek lényegében a Genezáret tó - Jordán folyó - Holt tenger (É-D irányú) tengely és a Földközi tenger partja által határolt területen egymás alatt helyezkedtek el, északon Galilea, középen Samária, délen pedig Júdea. Jézus pedig abból a Galileából származott, amit Júdeától még Samária is elválasztott. Ennek azért van jelentősége, mert korábban, a babiloni fogság idején (Kr.e. 597) a zsidóságot deportálták a területről (helyükre idegeneket telepítettek), s visszatelepülésük (Kr.e. 538-tól) alapvetően Júdeát érintette. Az ezt követő évszázadokban az aktuális hatalmi viszonyok függvényében bizonyosan volt a zsidóságnak északi irányba terjeszkedése, nem utolsósorban a közigazgatást használhatták a vallás intézményi terjesztésére, de Júdea és Samária között még Jézus korában is akkora volt az ellentét, hogy egy júdeainak életveszélyes volt Samária területére keveredni (és fordítva). Ennél fogva a még távolabb eső Galileából származó Jézust zsidónak gondolni, elvben nem lehetetlen, de sokkal inkább ez kívánna különleges bizonyítást, mint az ellenkezője.

   – Viszonylag szép számmal lehet összegyűjteni az Újszövetségből olyan motívumokat, amelyek ellentmondanak Jézus bármiféle vallási hovatartozásának, különösképpen a zsidó valláshoz tartozás lehetőségének. Ilyenek pl. a szombatnapi kalásztépés, vagy a bűnös asszony megvédése a törvénnyel szemben, vagy a zsidóság függetlenségi törekvéseivel szembeni teljes közönye, vagy az utolsó vacsora, ami semmiképp nem lehetett páska bárány… Van azonban mindezeken túl egy érdekes és nagyon hangsúlyos részlet, ami Páltól, a korábbi Saultól és a későbbi Szent Páltól származik, mely részletben éppen Pál egészen pontosan meghatározza Jézus szellemi identitását. Idézzük: „Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” Zsid. 5:6 (A „Melkisédek” név a Károli Biblia helyesírásával.)

   Van e meghatározás mögött persze sokminden, még „marketing” is, amivel Pál éppen a korabeli zsidóságnak akarja eladni egy vallási reformkísérlet téziseit, és van logikája annak, amiért egy zsidó előtt tekintélyként szerepelhet Melkisédek, aki nem zsidó. Azonban ez az azonosítás több, mint figyelemre méltó, lévén Melkisédek rendje egy ősi beavatási rend, ami semmilyen összefüggésben nincs sem a zsidósággal, sem a zsidó vallással. Egy valós beavatási rendben pedig örökkévaló papnak lenni annyit tesz, mint legfelsőbb beavatottnak lenni.

   2. Jézus személye és az Evangéliumok között

   Sajnálatos módon e vonatkozásban sincs módunk lényegi összefüggéseket feltételezni. – Persze, sokszor és alaposan átolvastuk az Evangéliumokat, tudjuk, hogy úgymond Jézus életét adják elő, ennek ellenére, sőt éppen ezért tartunk ki állításunk mellett. Figyelmesebb elemzés mellett ugyanis egyértelmű, hogy itt nem alapvetően Jézus életének hiteles bemutatásáról van szó. Jézus csak hivatkozási alap, egy viszonylagos ismertség és viszonylagos tekintély felhasználása egy Jézustól lényegileg független vallásreform megalapozásához. Ezt a vallásreformot zsidók kívánták végrehajtani a zsidó valláson, s nagy valószínűséggel az esszénus szekta tagjait kell tisztelnünk a törekvés mögött.

   Jézus talán nem lett volna teljességgel kihagyhatatlan az új mítosz megfogalmazási kísérletéből, mindenesetre nagyon célszerűtlen lett volna kihagyni. Egyrészt azért, mert sok tekintetben nagyon hatékonyan szállt szembe a „régi vallással” (hiszen kénytelenek voltak megölni), másrészt a „korszerűsítési szándék” egyébként is sok ponton támaszkodott a melkisédeki elvekre. (Nota bene, Jézus és az esszénusok között szinte bizonyosan folyt kommunikáció.) Ezért aztán nemigen kellett mást tenni, mint a Jézus életéről fennmaradt történeteket alkalmasan megválogatni, a meglévő koncepcióba ágyazni, a koncepcióhoz kissé hozzáigazítani, esetleg kissé megtoldani. Szükség volt pl. a Dávid vérvonalából származtatásra, hát ennyit – egy kis Betlehemmel – a korszellem feltűnés nélkül elbírt. Vagy ennek ellentmondva az égi eredet igazolására kellett a szűzen fogantatás, hát ez sem okozott gondot.

   Mindezt ne tessék pejoratíve értelmezni, mert ilyesmi akkortájt ténylegesen nem számított hamisításnak, mivel nem a történeti hitelességen, hanem a szimbolikus hiteleségen volt a hangsúly. Ebből következően viszont az Evangéliumok tele vannak következetlenséggel, belső ellentmondással. Jézus szájából gyakran kilógnak a didaktikus tartalmú mondatok, melyek helyenként besimulnak a zsidó teológiába, helyenként pedig szembe mennek vele. Gondos elemzéssel pedig itt-ott található olyan szövegrészlet is, ami tényleg valószínűsíthetően Jézustól származik, vagy tényleg Jézussal megtörtént esetet kísérel meg visszaadni.

   Nem megkerülhetően, a történet lényegéhez tartozik, hogy ez a zsidóknak szánt új mítosz az ortodox zsidóság makacs ellenállásán teljesen megbukott. A zsidóság száműzte magából ezt a vallásreform kísérletet, és bizony az idő az ortodox álláspontot igazolta. Mert ennek az álláspontnak a folyamatossága ma is a zsidó identitás alapja. S ha ilyen módon a zsidóság körében ez a mítosz meg is bukott, annál sikeresebbé vált néhány évszázad alatt a gój Római Birodalomban.

3. Az Evangéliumok és az ókereszténység között

   Az ókereszténység Jézus kereszthalálától Nagy Konstantin császár (272-337) kanonizáló és intézményesítő tevékenységének megkezdéséig számítható. Ez az időszak a Földközi tenger medencéjében döntően apokaliptikusnak nevezhető. Nagy változáson mentek át a hatalmi és a gazdasági viszonyok, ami a vas tömegessé vált felhasználásának, a termelési módszerek hatékonyabbá válásának, a belakható területek telítődésének, a hatalmi koncepciók materializálódásának és racionalizálódásának, a hadviselés és haditechnika átalakulásának volt köszönhető. A kiszolgáltatott helyzetben lévő néprétegek körül megszűnt a régi rend, helyette pedig állandósult a kizsigerelés és a létbizonytalanság. A pax romana áldásait élvezve is egyik pillanatról a másikra bárki gályán találhatta magát. Általános volt a világvége hangulat, a csodavárás, a megszabadulás várása és az apokaliptikus előérzet. Virágkorukat élték a szemfényvesztők és az önjelölt próféták, terjedtek a misztériumvallások, melyekben egyre materiálisabb értelmezésben jelentek meg a hagyomány szakrális szimbólumai. Ebben a felfordulásban kezdték el missziós tevékenységüket Jézus tanítványai, és ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be némi késéssel, pálfordulását követően Pál, a későbbi keresztény teológia voltaképpeni megalapozója. Pál szerepe azért érdekes és jelentős, mert egyrészt ő az, aki először igénybe veszi a „Jézus életére” alapított eszme terjesztésére a kor szintjén rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközt, az írást, másrészt a különböző közösségekhez írt leveleiből felrajzolódó és rendszerré összeálló sajátságos értelmezési kerete, melyre egyébként sok tekintetben a később rögzített Evangéliumok sem tartalmaznak alapot, ilyen módon sokkal hatékonyabban terjedt, mint a valós tanítványok élőbeszédben közvetített történetei és érvelései. Mindazonáltal a valós tanítványok és Pál retorikájának bizonyosan volt két közös és lényegi eleme, és bizonyosan ez a két elem volt az, ami az akkori zűrzavarban rendkívül meggyőző volt. Ezek: az evangélium (örömhír) és Isten országának küszöbön álló eljövetele. E két motívum pedig nem azért volt annyira meggyőző, mert az akkori ember spirituális elmélyülésében maga is ilyen jellegű misztikus titkok közelébe jutott volna, hanem azért, mert létbizonytalanságában ez a két motívum volt az, amit vágyva vágyott hallani: végre jön valami jó, valami nagyon jó, ennek a rosszá vált világnak pedig befellegzett.

   A retorika hatékonyságát jól jellemzi a korabeli kommunikációs viszonyok melletti terjedési sebessége, holott írásos közvetítés (Pál levelein kívül) egészen Kr.u. 50-ig bizonyosan nem volt. Ekkorra datálják a legmerészebb elképzelések az első Evangélium megjelenését, de elfogadottabb az, hogy csak Kr.u. 70-et követően látott napvilágot a „Márktól” való, másik kettőnek is alapjául szolgáló Evangélium. Ebben jellemzően, rögtön az első fejezetben (15. vers) ott az apokaliptikus kijelentés – elvben Jézus szájából: „És mondván: Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.”

   Az ókereszténység és az Evangéliumok között tehát kétségtelenül volt kapcsolat, de azt nem úgy kell elképzelni, mintha az ókeresztények rendezett evangéliumi eszmék által tértek volna meg. Létezett egy missziós szándék, melynek során a tanítványok felvállaltak egy tanítói funkciót, habár ennek a tevékenységnek legbefolyásosabb, legnagyobb hatást gyakorló személyiségévé Pál vált, aki soha nem is látta Jézust. A „tanítás” szájról-szájra terjedt. Egyszer csak egy tanítvány, vagy a tanítvány tanítványa, aki elhivatottságot érzett erre, egy város piacterén felállt egy hordóra és mondta a magáét megváltásról meg utolsó ítéletről. Évtizedekkel később pedig, mikor már egyértelművé vált a tanítás sikere, valakik megírták az Evangéliumokat, az új mítoszt. Ez a mítosz tehát nem tisztán a gondolkozni szeretők elhatározásából állt elő, hanem létrejöttéhez nagyban hozzájárultak spontán motívumok. Megfogalmazásában kétségtelenül jelen van egy olyan fokú tudás és olyan fokú elmélyülés, ami csak magasan az átlagos képességek fölött kereshető. Ugyanakkor mélyen alatta van annak a minőségnek, ami az ősi szimbólumok időtlenségében jelenik meg. A nyilvánvaló hitelesítési szándék miatt fellép a szerzők nevesítési igénye (Márk, Máté, Lukács, János, mint Jézus tanítványai), ami a korábbi mítoszok teljes névtelenségéhez képest eleve szellemi erjedésről árulkodik, jóllehet a valódi szerzőkben bizonyosan másokat kell tisztelnünk, és ők ismeretlenek. A tartalmi jegyek alapján, melyek egyértelműen utalnak a zsidó vallásreform kísérlet elveinek jelenlétére, főként és elsősorban nagy műveltségű esszénusokra lehet gyanakodni. Mindenesetre, ha hatással is lehetett a szerzőkre a múló időben a Jézus-emlékek kopása, a mitizálódás, továbbá a mitizálódó szövegek sikere, legalább teológiai értelemben meglehetősen egységes műveket alkottak, melyeknek szellemi minősége magasan fölötte áll a később, vagy éppen azonos időben keletkezett, és ma divatossá vált apokrifokénak. Ezekben még van komolyság. Az apokrifokban már csak dilettantizmus.

    4. Az ókereszténység és a jelenkori kereszténység között

    A mai embernek, beleértve a mai keresztény embert is, meglehetősen nehéz fogalmat alkotni a 2000 évvel ezelőtti időkről. Nehéz felfogni ennek a rövid mondatnak az akkori súlyát: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa…” Isten országának eljövetele azt jelentette, hogy minden földi hatalom megszűnik, és minden ember – egymás mellett állva rabszolga és király – azonnali istenítélet alá esik, aminek következményeit nem evilágon, hanem a „másvilágon” viseli. És ez az akkori elképzelés szerint nem valami ködös jövőben történt volna meg, hanem a küszöbön állt. Máté így írja: „Bizony mondom néktek: Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.”Mat. 16:28

   Ha ez az archaikus szöveg nem lenne esetleg teljesen egyértelmű, egészen konkrétan arról szól, hogy az istenítéletet végrehajtani a fiúisten (Jézus Krisztus) jön el, és ez még a beszédet hallgatók halála előtt meg fog történni – tehát egy emberöltőnyi időn belül. Ez a tudat az apokaliptikus várakozás. És ez bizony meghatározó. Mindannak a fanatizmusnak, ami az ókeresztény időkből származó történetekben, legendákban ránk maradt, éppen ez az alapja. Mert a közeli apokalipszisbe vetett hit miatt kifejezetten előnyös volt valakinek Jézus nevében feláldozni magát, hisz amúgy is itt a világ vége, az áldozat miatt pedig nagy érdemmel lehet az ítéletnek elébe menni.

   Több mint száz évnek el kellett telnie teljes meggyőződésű apokaliptikus várakozásban, mire kezdtek felfigyelni az emberek, hogy valami baj van az Evangéliumban rögzített jóslattal. Valamiért nem működik. Már rég meg kellett volna lennie az utolsó ítéletnek. És ez a megkerülhetetlen tény lassan elkezdte átsúlyozni az időközben formálódó teológiát. Az apokaliptikus várakozás aktualitása kitolódott a ködös jövőbe, s egyre nagyobb homály kezdte fedni az ókereszténység eredetileg legmeghatározóbb motívumát. A kereszténység terjedési folyamatát azonban ez az apróság már nem állíthatta meg. Az elért nagyságból következő tehetetlenség is vitte tovább, és maradtak benne azért további, nagy súllyal rendelkező motívumok. Azután pedig jött Nagy Konstantin, aki jó érzékkel és kemény következetességgel szabályozta le a mítoszt arra az intézményes formájára, amelyik 2000 évre alkalmassá vált az európai sokaságnak elgondolni magát benne.

   Az ókereszténység tehát nélkülözhetetlen előzménye volt a jelenkori kereszténységnek, de az ókeresztény ember egészen más motivációk alapján döntött a kereszténység mellett, mint az intézményessé vált kereszténység embere.