Rész és Egész III.

   III. Rész és egész a kereszténység utáni mítoszban

   Logikus lenne a mítoszokat időrendi sorrendben tárgyalni, de ez – mint majd látható lesz – a kifejtés szempontjából okozna nehézségeket és aránytalanságokat. Ezért az időben retardálást választottuk. Ilyen módon a jelenkorból indulunk ki, tehát a kereszténység utáni mítoszból.

   Egy mítosz nem feltétlen manifesztálódik valamilyen egységes, összerendezett műben, s általában és inkább több mű vagy szájhagyomány lényeges vagy ismétlődő fordulataiból, állásfoglalásaiból, értékpontjaiból rajzolódik fel az az esszenciális lényeg, amiben egy kor emberi sokasága önmagát elgondolja. Legkevésbé jelenik meg rendezett műben a jelenkor mítosza. Egyszerűen és főként azért, mert nincs rá szükség. Olyan erőssé vált a tömegkommunikáció, hogy megszámlálhatatlanul sokféle megjelenési formában, a legkülönbözőbb intellektuális tulajdonságokhoz igazítva, éjjel és nappal sulykolja valamely részletét színdarab, TV-játék, hírek, tudományos előadás, közösségi játék, tanárnő az iskolai órán, újságcikk, film stb. stb. Széttagolt állapota ellenére azonban jól körülhatárolható, és jól megragadhatók a lényegi motívumai. Nevet is adhatunk neki, mely nagy biztonsággal találó lesz: ez a „Tudomány Mítosza”. Megjelenését pedig a „Felvilágosodás”-ban lappangás időszakát követően az ún. Nagy Francia Forradalomhoz (1789) lehet kötni. Azóta is kényszerűen együtt él a keresztény mítosszal, bár fokozatosan mossa ki a tudatokból, s mára jószerével a magukat kereszténynek tartók is – öntudatlan ellentmondásban önmagukkal – a tudomány mítoszában értelmezik saját létezésük.

A tudomány mítoszának értékelemei:

– Az igazság közvetlen racionális hozzáférhetőségébe vetett hit.

– Annak a hite, hogy az ember – méghozzá akármelyik ember – rációval az

igazságot látja, és amit rációval lát, az bizonyosan az igazság, méghozzá a teljes

igazság.

– Az ember létproblematikájának redukálhatósági hite az ember és környezetének

problematikájára. (E tekintetben magára az emberi szervezetre is, mint környezeti

problematikára tekint.)

– A környezet tárgyiasult értelmezhetőségének hite.

– A környezet feltárásának haladását az ember kiteljesedéseként, általános

fejlődéseként való értelmezhetőség hite.

– Az ember időbeli fejlődésébe vetett hit, aminek következtében az időtengelyen

minden megelőző időponthoz fejletlenebb, minden következőhöz fejlettebb

állapot tartozik, és mindig a jelen állapot a valaha volt legfejlettebb.

– Általános evolúciós hit, mely szerint az önálló lényegiségként tételezett anyag

elemi részekből szerveződő struktúrákon át az ember fejlődésében éri el –

egyébként nem konkretizálható – kiteljesedését.

     Az értékpreferenciák által vonzott szemléleti és működési jellegek:

     – Az életet a tárgyi értelemben felfogott anyag jelenségi szintjeként értelmezi.

     – Szétválasztott objektumról és szubjektumról beszél, ahol az objektum a tárgyi

értelemben felfogott anyag kizárólag egyféleképpen elgondolható valóságaként, a

szubjektum pedig az anyagnak a jelenségi élet saját fenntartási kényszeréből

következő bonyolult befolyásoltsági rendszerén való tükrözőjeként értelmezett.

– Objektivitásról beszél, mint egyszerű racionalitással elérhető végső igazságról,

amihez a szubjektum befolyásoltsági motívumainak feltárásával és ily módon

hatástalanításával képzel eljutni.

– A szubjektum befolyásoltságaitól megfosztott anyagra – mint a szubjektum

környezetére – irányulást „tudománynak” nevezi.

– A tudomány leválik a saját logikája szerint csakis szubjektumként értelmezhető

emberről, és önállósult folyamatába teljes környezetét – tehát az objektív tárgyként

értelmezett anyagot, annak jelenségeként felfogott életet és az embert, mint

szubjektumot – mintegy objektíve, korlátok és gátlások nélkül behasználja.

– A tudomány minden egyes továbblépését, mely lényegileg a „szubjektum”

tárgyiasítását jelenti, győzelemként ünnepli.

– A mítosz lényege a folyamatos csúcson levés önünneplése.

   Mindezek után nem okoz gondot a mítosznak a „RÉSZ ÉS EGÉSZ”-hez való viszonyát meghatározni: Ez a mítosz a RÉSZ abszolutizálásának mítosza. Lényegében csak a RÉSZ-t ismeri. Szemléletében a RÉSZ – mint elemi anyagrész, objektum – változatos struktúrákban, akár életjelenségeket mutató struktúrákban, struktúrák struktúráiban épít fel mindig valami önmagánál többet, s ennek az építkezésnek nincs határa. Nem jelenik meg benne az EGÉSZ, hanem csak a RÉSZ burjánzása.