Rész és Egész I.

I. A mítosz

Mítosz az, amiben az emberi sokaság egy korszakon belül el tudja gondolni önmagát.

Ez a kereknek látszó megfogalmazás persze bizonyos pontokon hagy maga után űrt, és kérdéseket is felvet, jóllehet úgy tűnhet, mintha ezekre a kérdésekre lenne egyszerű válasz. Azonban kényszerű lesz az elmélyedés.

– Először is ki az az emberi sokaság, aki egyes szám harmadik személyben, mítoszban gondolja el magát? Ez lenne a sokat emlegetett társadalom, aki/ami mintegy szuperlény önálló gondolattal bír?

– Azután miért kell, miért akarja az emberi sokaság egyáltalán elgondolni önmagát?

– És végül, a legfontosabb: honnan van, honnan kerül elő egyszer csak az a mítosz, amiben az emberi sokaság elgondolhatja magát?

   Az első kérdésre valóban, viszonylag egyszerű a válasz. Mivel itt éppen nem mítoszt akarunk alkotni, nem tételezhető és nem is tételezünk az emberi sokaság alatt valamiféle mitikus szuperlényt, mely önmagában vett egységként képes lenne elgondolni valamit. Az emberi sokaság önálló személyek sokaságát jelenti, és csak annyiban egység, amennyiben a személyek rendelkeznek egy közös tulajdonsággal. Ennek a közös tulajdonságnak létezhet sokféle megfogalmazása – tapintatos, lényegre törő, leíró, együttérző – mi itt egy enyhén provokatív formát választunk: azok, akik nem szeretnek gondolkozni.

   Bár egy ilyen megkülönböztetés szükségképpen kissé leegyszerűsítő, de azért a továbbiakra nézve remélhetőleg termékeny. Annyit mindenesetre eleve sugall, hogy nem tartozik bele a teljes társadalom, mivel azért feltételezhetően léteznek személyek minden korban, akik szeretnek gondolkozni. S ha így áll, a használhatóság érdekében lényeges tisztázni a gondolkozás „szeretetének” kritériumait.

   – Az szeret gondolkozni, aki egyetlen gondolatot sem vesz át mástól, hanem minden gondolatot önmaga gondol el.

   Persze, a mai kor mítoszában ez a gondolat eretnekségnek számít, hiszen szembe megy a „tanulás” misztikumával, az egymástól eltanulható gondolat hasznosságának misztikumával, a közbeszédben megkérdőjelezhetetlen rangra emelt tudástárházak és a személyek összeadódható tudását elgondoló társadalmi tudás koncepciójával. Holott az egymásból építkező tudásokhoz fűzött elképzelés nyilvánvalóan tarthatatlan. – Mi van, ha egyszer csak kiderül, hogy a gondosan összerakott tudásépítményben alul, egészen alul, esetleg már az alapokba hiba csúszott? – Dől az egész építmény.

    – Mi van, ha nem is csak úgy véletlenül csúszott be egy hiba, hanem valaki szándékosan építette be? – Mondjuk éppen azért, hogy majd egy ponton túl dőljön az egész építmény?

   A személy az életéből nem tudja kispórolni az EGÉSZ-re rálátást. Persze, azért jó lenne. Az egészre rálátni, rendkívül fáradságos, méghozzá főként azért, mert az ember általában nem szeret gondolkozni. Mennyivel egyszerűbb gondolati paneleket átvenni olyanoktól, akik megbízhatók, olyanoktól, akiknek hihetünk? – Na de miképpen dönthetnénk el, hogy egy adott embernek hihetünk, ha éppen olyan gondolati panelt szándékozunk átvenni tőle, amit mi magunk nem akarunk végiggondolni, következésképp fogalmunk sincs róla, hogy az átvett panel igaz-e?

   Láthatóan jó ez a felosztás: gondolkozni az szeret, aki nem kapható mások gondolatainak ellenőrizetlen átvételére. Ha valaki keresni akarna ilyen embereket, nagyon nehezen találna, és legkevésbé a ma oly magas piedesztálra emelt tudományokon munkálkodók között lenne esélye találhatni, hisz a tudomány módszertana eleve a gondolati építményre apellál. A gondolkozni szerető embereket tehát a mai intellektuális eliten kívül – ha tetszik fölül – kell keresni, és bizonyosan nagyon kevesen vannak. Mindenki más pedig az emberi sokaság.

   A következő tisztázandó kérdés szintén nem oly bonyolult, hogy ugyanis ez az emberi sokaság miért igényli elgondolni magát, és ha már igényli, miért épp egy mítoszban kézenfekvő ezt megtennie?

   Mondják, az ember tudatos lény. Egy ilyen állítással ugyan mi nem értünk egyet, de kétségtelenül van az embernek valamije, amit tudatnak lehet nevezni, s az ember ezzel, vagy legalább részben ezzel a valamivel önvezérli magát. Többnyire ez a valami határozza meg, hogy pl. valahol jobbra forduljon vagy balra, simogasson vagy üssön, kivesse magát a tízedik emeletről vagy örömmámorban ünnepeljen. És ez a valami a létezés megtapasztalásában felfejthető ok-okozati összefüggések alapján működik. Tudatos cselekvésnek pedig általánosságban az nevezhető, amikor valaki egy kívánt okozat eléréséhez szándékosan képes az okozatot kiváltó okot vagy okokat megalkotni. A tudat tehát az a valami, amiben előbb van meg az okozat, és abból fog következni az okozat szolgálatába állítható ok. Másképpen a tudat az, amivel az ember birtokba kívánja venni a jövőt. Ehhez képest is másképp: mivel egyébként minden cselekvése önmagára irányul – önmagát akarja ilyen-olyan körülmények közé juttatni, önmagát akarja ilyenné-olyanná tenni –, a tudat az, amivel az ember önmagát akarja birtokba venni.

   Azonban furcsa egy portéka ez a tudat, mert bár fokozatosan alakul ki a megtapasztalások bázisán, amire csak irányulni képessé válik, azt mintegy mohón megkívánja, s tűrhetetlenné válik számára, ha tárgya fölött az ellenőrzése nem teljes, vagyis nem tart kézben tárgyának minden jövőbeni okozatához vezető okot. Ez az igénye oly heves és mondhatni „öntudatlan”, hogy belső nyugalma megőrzése végett képes hitetni magával tárgya fölötti ellenőrzésének teljességét olyankor is, mikor kisebb körültekintéssel is szembeötlők ellenőrzésének tátongó rései.

   Ugyanígy, mikor a tudat a pubertásban kezdi felfedezni önmagát, a tudatot birtokló személyt, jóllehet rendkívüli távolságban van önmaga birtokbavételi lehetőségétől, nem tűrheti az ellenőrizetlenségeket maga körül. És ha kisebb idődimenziókban képes is átsiklani nyilvánvaló kilengéseken, mint pl. egy kar elvesztésével bebizonyosodó tudati inkompetencia, a végcélt, a személy létezésének teljes célját illetően a legönáltatóbb módon kapaszkodik bele a saját kompetenciájának illúzióját fenntartani alkalmasnak látszó fogalmakba, fogalomrendekbe. Ezen a ponton pedig megtörténik a nagy találkozás, mert az emberi sokaság, amelyik nem szeret gondolkozni, a mítoszban kapja meg azt a fogalmi rendet, melyben lehetővé válik a tudatnak önmagát az ellenőrzöttség látszatában elgondolnia.

A harmadik kérdés (honnan kerülnek elő a mítoszok?) tisztázása előtt ide kívánkozik két megjegyzés.

Először is – mondhatni – szerencsés korban élünk, mert bár visszafelé meglehetősen halványuló módon, de azért egyszerre három mítoszra van rálátásunk. Ezek a középsőhöz koordinálva: a kereszténység előtti, a kereszténység és a kereszténység utáni mítosz. Állásfoglalásunk vonatkozásában itt senkinek ne maradjon kételye – ha ezen mítoszok minőségét, gondolati mélységét, összetettségét csak felületesen is összevetjük, bizony az idővel haladva a fokozatos és teljes elhülyülés jeleit fedezzük fel.

Másodszor – és ami miatt egyrészt a mítoszok hangsúlyos szerepet kapnak a RÉSZ ÉS EGÉSZ tárgyalásakor, valamint ami miatt bátran nyilatkozhatunk a folyamat elhülyülő jellegéről – mindhárom mítosz legjellemzőbb vonása a RÉSZ ÉS EGÉSZ problémájához, mint alapproblémához való viszonya. Ennek megfelelően, a további fejezetek során éppen a különböző mítoszok viszonyrendszerében tárul fel leginkább a RÉSZ ÉS EGÉSZ kapcsolatáról alkotott gondolat súlya a létezésben.

Visszatérve eredeti kérdésünkre, bizony a mítoszok nem az égből pottyannak az emberek közé. Tulajdonképpen az eddigiek alapján létezik egy egyszerű és rövid válasz: a mítoszokat a gondolkozni szerető emberek alkotják a gondolkozni nem szerető emberek részére. Azonban bármennyire megnyugtatóan egyszerű logikával lehet eljutni erre a megállapításra, következményi szintjei nagyon is idegborzolóak lehetnek. Íme egy egyszerű felvetés:

(Illusztrációként főként a keresztény mítoszra támaszkodunk, de ez semmiképp sem a kereszténység lejáratására irányuló törekvésből, vagy valamilyen keresztényellenességből következik.)

A mítoszok általában nem foglalnak állást magukról úgy, mintha emberen kívüli, emberen fölüli, adott esetben egyenesen valamilyen értelemben felfogható istentől származnának. A Bibliában is alig van ilyen hely. (Ezekkel foglalkozni profán értelemben, persze, az igazhívők (gondolkozni nem szeretők) számára szentségtörésnek számít.) Ilyen pl. a Tízparancsolat, amit a Biblia egyenesen isten közvetlen megnyilatkozásának állít be. A mítosz alkotóinak erre jó okuk volt, és azt a mélységi ismeretet, amire alapítva működési pályájára állították ezt a motívumot, az idő minden vonatkozásban visszaigazolta, hiszen mintegy 3500 év távolából is hat, és meghatározóan befolyásolja emberek millióinak életét. Más kérdés, hogy amennyiben vizsgálat tárgyává tesszük a motívum tartalmi elemeit (ma ezzel kapcsolatban viszonylag könnyű dolgunk van), azért nagyon gyorsan lehull a lepel. ‑ Mert ezek a parancsolatok a legkezdetlegesebb, legelemibb szabályai egy működőképes emberi társadalomnak. Ilyen szabályokat olyan, korábban társadalomként nem működő „társasággal” lehet és kell közölni, amelyiket valamely oknál fogva a jövőben összerendezett társadalomként akar valaki működtetni. – Na mármost, indokolt lenne egy ilyen legelemibb szabályrendszernek Istentől elhangoznia, ha működő társadalom eladdigg a Földön még soha nem lett volna. Hát akkor Isten az, aki nekünk, embereknek, ezt a jó dolgot kitalálja, és a hozzá szükséges alapszabályokat velünk közli. – No de elég lett volna kicsit arrább tekinteni, arra az Egyiptomra, ahonnan a zsidók épp elmenekültek, és rögtön látható lett volna, hogy ott néhány ezer éve már létezik működő társadalom, vagyis ott ezeket a minimálszabályokat réges-régen ismerik.
Nem akarunk itt sem kultúrák közötti vitákat élezni, sem valláspolitikai kérdésekbe beletenyerelni, csupán érzékeltetni a mítoszteremtés három rendkívül lényeges aspektusát:

– A mítoszt a gondolkozni szeretők olyan szellemi távolságban hozzák létre a gondolkozni nem szeretőktől, amire az utóbbiaknak nincs rálátása.

– A gondolkozni nem szeretők számára a mítosz olyan meghaladhatatlan szellemi képződmény, amit csakis emberen kívülinek, vagy akár isteni eredetűnek gondolhatnak el. Továbbá a gondolkozni nem szerető ember számára a gondolkozni szerető ember valóságos isteni funkciókban működik, legalábbis abban az értelemben, amennyire egy gondolkozni nem szerető ember tudata az „isten” fogalomra rátágulni képes.

– A gondolkozni szerető ember nem csupán szórakozásból alkot mítoszt, hanem azért, mert célja van vele. Célja van a gondolkozni nem szerető emberek sokaságával. Ez a cél nem feltétlen rossz. De nem feltétlen jó. Éppen olyan, mint az azt elgondoló ember. Viszont ha jó, ha rossz, célját keresztül fogja vinni, és ennek a gondolkozni nem szerető ember kiszolgáltatott. Vagyis, a gondolkozni szerető ember a mítoszon keresztül vezérli a gondolkozni nem szerető embert.