Rész és Egész II.

II. Megjegyzések a mítoszhoz

   Az első fejezet problémafelvetésének szerteágazó következményei közül érdemes néhányra, pár mondat erejéig figyelmet szentelni.

   Itt van mindjárt az a szemléleti rend, ami a figyelmes olvasó számára feltétlen körvonalazódik az eddigi fejtegetésből. Mert ez a szemléleti rend a jelenkor mítoszán edződött szem számára természetesen legalább szokatlan. Például feltűnően hiányzik belőle a világot meghódító ember pozitivista motívuma. Sőt, bármiképp próbálkozna valaki, az evolúcióról szóló tanmesét sem sikerülhetne belevetíteni, az emberiség egyenlőségi eszméje pedig végképp összeegyeztethetetlen vele. Ezekhez képest éppenséggel a gondolkozni szerető kevesek, és a gondolkozni nem szerető sokaság viszonyában egy megkerülhetetlen aszimmetriát jelenít meg, mely éppen megkerülhetetlensége miatt egyben változhatatlan – ha úgy tetszik örök. Ugyanakkor van azért dinamikája – egyébként sokkal nagyobb, mint alulról látszik. Nem elítélő, nem megítélő, nem kategóriába merevítő, hiszen csak annyit mond, hogy valakik nem szeretnek gondolkozni. Nem azt mondja, hogy nem tudnak, vagy nem képesek gondolkozni, hanem csak azt, hogy nem szeretnek. Tehát rajtuk áll. Mégis, ebből a látszatra jelentéktelen különbségből – pediglen a gondolkozás szeretetéből illetve mellőzéséből – ember- és ember között dimenzionális különbségeket tételez, méghozzá kizárólag egyirányú átjárhatósággal (ennyiben aszimmetrikus a viszony), mert amíg az egyik akár évezredeket meghatározó mítoszt alkot, addig a másik ennek a mítosznak öntudatlan médiumaként hordozza csupasz hátán az említett évezredeket.

   Mindazonáltal a mítoszalkotókat ne úgy tessék elképzelni, mint akik ezzel szórakoznak. Egyáltalán, csak a jelen mítoszban merül fel az ember végletes, individuális magára irányultsága. Ugyanezért e mítoszon belül minden alkotó igényli nevesítését az alkotásához kötötten, viszont a mítoszon kívül – hisz a mítoszalkotó a mítoszon kívül él – az alkotó nem ismert, nevesítése érdektelen. Ott csak a létezés valóságának van súlya, „szórakozni” pedig csak az individualitás virtuális terében van mód.

   Továbbá mítoszt alkotni nem mindenkor, és nem bármifélét lehet. Vannak alkalmas idők és alkalmas mítoszok, és az alkalom az alkotó fölött áll. Ezen belül azonban a mítoszalkotó mozgástere végtelen, és az ő akarata érvényesül. Ha fel akarjuk fogni, hogy micsoda meghatározó erő rejlik ebben, nem kell tennünk mást, mint a kereszténység kétezer évére gondolnunk. Mert e kétezer év alatt millió- és millió ember született meg és élte végig az életét önértelmezést, életprogramot, életfeladatot kapva a kereszténységtől úgy, hogy fel sem merült benne a kereszténység megkérdőjelezésének lehetősége. Papok hadai nevelődtek föl önmagukat a „kinyilatkoztatás” alatti végtelen távolságban érzékelvén, ahonnan nézve csakis a „kinyilatkoztatás” megkérdőjelezés nélküli tükrözése lehetséges. A személy előtt a kereszténység áthághatatlan és megkerülhetetlen hegyként magasodott. Nem egyszerűen nyomasztó, félelmetes, szellemileg áthatolhatatlan tömegként, hanem olyanként, ami azért életet, életteret is ad, amiből élni lehet, aminek a lábainál vannak tisztások, a tisztásokon vidám gyereklábak futkosnak, móka is van, meg persze szenvedés, és a bátrabbak még feljebb is kapaszkodhatnak kissé (kissé!) a hegy oldalán, s bántódásuk sem esik mindaddig, amíg tudatában vannak a csúcstól való mélységes és áthághatatlan távolságuknak. Azután valami egyszer csak megváltozik, és a mítosz többé nem hihető. Valami hitelteleníti. Esetleg valakik (nyilván mítoszon kívüliek) hiteltelenítik. És akkor jön az új mítosz.