Rész és Egész IV/2.

   IV/2. Rész és egész a keresztény mítoszban

   Mindenek előtt foglalkoznunk kell röviden a keresztény mítosz nagy találmányával, a bűn fogalmával. (A bűn itt természetesen nem jogi, hanem metafizikai kategória.) Nem mintha a bűn fogalma egyébként irreális lenne, nem fedne nagyon is valós tartalmat, illetőleg ne lennének olyan valós tartalmak, amelyeket lehetséges is és célszerű is ezzel a fogalommal illetni, méghozzá sok tekintetben éppen a keresztény felvetésnek megfelelően. A keresztény mítosz nagy találmánya – ha úgy tetszik trükkje – nem ebben áll, hanem abban, hogy kommunikálni kezdi olyanoknak, akik létpozíciójában a fogalom tartalma szükségképp öntudatlan. És ebben a vonatkozásban a „létpozíció” kifejezés, minden statikusságával együtt hangsúlyos. Mert a „bűn” a gondolkozni nem szerető sokaság tudati korlátján kívül esik.

   Logikus módon azok a személyek, akik gondolkozni nem szeretvén, csak egy létezési szint fenntartásához szükséges mértékben élnek a fogalomalkotás lehetőségével, ugyanakkor egy végtelen valóságon belül realizálják életüket, végtelenül sokszor ütköznek a valóság fogalomalkotásukon kívül eső tartományaival, mely ütközésekről (érintkezésekről) fogalmak hiányában nem tudhatnak. Keletkeznek, keletkezhetnek ugyan rossz érzések, sőt nyomasztóak, melyek akár egy életen át kísérhetnek valakit, de ezek feldolgozása a tudatban nem lehetséges.

   – Ki ne látott volna már hároméves gyermeket, aki önfeledten tapos össze bogarakat?

   – Bűn ez? – kérdezheti valaki.

   – Tessék megkérdezni a bogarakat!

   Mégis, vajon mi értelme lenne egy hároméves gyermeket azzal traktálni, hogy bűnös? – Na mármost, a gondolkozni nem szeretés létpozíciójában evidencia a bűnről való fogalomalkotási képtelenség. Mivel egy zárt körön túl nem állnak rendelkezésre fogalmak a világról (amint a gyermeknek sincs fogalma a bogárvilágról, és neki a bogár csak egy furcsán működő szerkezet), nem tudhatja, hogy amit tesz, miért bűn. Következésképpen, ha valaki ténylegesen öntudatlan bűnt követ el, és másvalaki odamenve hozzá ráförmed, hogy „bűnös vagy”, azzal egy nagyon bonyolult és kezelhetetlen helyzetet teremt. Egyrészt lehetnek az elkövetőben rossz érzések, és ezek a rossz érzések összecsenghetnek a váddal, ami miatt a vádat képtelen hárítani, másrészről viszont számára maga a vád tökéletesen irracionális. Mivel pedig az „ismeretlennel” való érintkezése során (ld. gyermek és a bogarak) jutott ebbe a feloldhatatlan ellentmondásba, a továbbiakban óvakodni fog az ISMERETLEN-től. Lemond a tág világba való behatolásról. Szellemi börtönbe kerül, melynek lényege a cselekvésképtelenség.

Mindezzel nem azt akarjuk mondani, mintha a legcsekélyebb mértékben is támogatnánk a bűn – akár  az öntudatlan bűn – szabadságát. Azonban a bűnnel szemben kizárólag a tudatosság emelése eredményes. Olyan szintre emelése, ahonnan értelemmel világosan átláthatóvá válik. Minden más mód – vezérelje azt a legtisztább naiv szándék – további öntudatlan bűnök elkövetésére vezet. Főképpen az emberi cselekvés irracionális börtönbe zárására, ami az egyik legnagyobb bűn.

Hihetnénk talán a bűn kapcsán a kereszténység ártatlanságában, mivel egyébként a fogalom tartalmát tekintve sokszor reális motívumrendszereket vonultat fel. S esetleg csak a naiv buzgalomnak tudnánk be a tragikus torzulást a kommunikációban. Azonban kételyt nem hagyva fedi fel a tudatos szándékot ugyanezen fogalom tökéletességig csiszolt változata, az „eredendő bűn”. Nem akarván itt bonyolult fejtegetésbe kezdeni az Ószövetség első bűnről való alapvetéséről, sem annak a zsidó vallásban betöltött szerepéről, azután a Jézus korabeli okos gnosztikusok kettős teremtésről szóló elméleteiről sem és az ebben megjelenő világirtózatról sem, és kerüljük a keresztény teológiában a fogalom értelmezési változatainak elemzését is. Nemcsak azért, mert mindez csak teljesen fölöslegesen lenne megtehető, hiszen az ószövetségi alapvetést kivéve, mely tisztán szimbolika és tág értelmezési keretet hagy, az összes többi pedig – metafizikai látás hiányában –, értelmi megfontolások nélkül, azaz irracionálisan, a bűnösség megkérdőjelezetlen tényéből indul ki. Hanem azért is, mert az eredendő bűn fogalmának történetében a saját tudás hiányát rejtő tekintélyi hivatkozások labirintusában mégiscsak van egy nagyon biztos pont, mégpedig Pál állásfoglalása az első emberpár bűnének és Jézus megváltói szerepének összefüggéséről. Valahogyan túl szép és túl tökéletes az a logikai ív, ami azután a keresztény mítosz pillérévé válik, s az első emberpár bűnétől az istenfiúi áldozatban történő megváltásig húzódik. Ez a logika nagyon zárt, nagyon kerekre csiszolt, nagyon egy bizonyos szemléleti rend sajátja, és egyébként rendkívülien életidegen, és a saját maga által teremtett belső világon kívül tökéletesen értelmetlen. Tehát mítosz. Azonban az időben megelőző mítoszokhoz képest van egy jellegzetes sajátja. Azok ugyanis, akik ily nagy műgonddal, ilyen feszes logikával csiszolták össze az ószövetségi üzenetet az Evangéliummal, vagyis a mítoszalkotók, szükségképpen a mítosz belső világán kívüliek. Hiszen éppen a logika miatt ordít a didaktikus szándék: a Tórát követő zsidóságot meggyőzni az Evangéliumnak a zsidó hagyományhoz való szerves kapcsolódásáról. Következésképp a gondolkozni nem szerető sokaság számára a mítosz világán belül tartogatott bűntudattól érintetlenek a mítoszalkotók, akik mesterien megszerkesztették azt a motívumrendszert, ami a zsidóságnak a megváltási eszme alá felsorakozásra – a bűntől való menekülés késztetése által – utat mutatott. Ez pedig új találmány. A korábbi mítoszok alkotói maguk is a mítosz világán belül éltek, a mítoszban saját legmagasabb tudásukat képezték le egy fogalomrendszerbe, és a mítosz belső szabályrendszere ugyanúgy rájuk is vonatkozott, akkor is, ha tisztában voltak vele, sőt nyilvánvalóan használták hierarchikus mítoszalkotói pozíciójukat. Az Evangéliumok írói, illetve Pál, valamint a személyének hátterében érzékelhető szorgos ideológusok ezt a tiszta állapotot megtörték, s az egységes emberi világot két világra osztották, a mítoszalkotókéra és a mítosz médiumaiéra. A mítoszalkotók a bűn mágiájába vonták a mítosz médiumait, míg ők ezen a mágián kívüliek.