Rész és Egész V/2.

V/2. Rész és egész a kereszténység előtti mítoszban

   Az előző fejezetben részletezett fogalmak („érthetetlen” és „titok”) ilyen szélesebb értelmezési keretbe helyezése korábban is megtörténhetett volna, hiszen a kifejtett tartalmak általánosak és nem kötődnek egyik mítoszhoz sem. Azonban sem a tudomány mítosza, sem a keresztény mítosz nem igényel a mai vulgárértelmezésnél többet, sőt könnyen zavaróvá válhat az efféle okoskodás. A kereszténység előtti mítosz megértéséhez viszont mindez nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen továbbá a keresztény mítosz szellemi béklyójából való és a tudomány mítoszának látszólagos szabadságától való megszabadulás is. (Nota bene, a látszólagos szellemi szabadság összehasonlíthatatlanul erősebb mágia, mint egy nyilvánvaló szellemi béklyó.)

   A kereszténység teszi először tézissé azt, hogy a „tudás” mintegy lineáris úton megszerezhető.  Ezt ugyan a kereszténység csak mintegy implicite állítja, következményeként annak az állításnak, miszerint mindaz, amit az embernek egyáltalán érdemes tudnia, benne van a Bibliában. (Persze csak idő kérdése, és egy ilyen koncepció abszurditásán keresztülgyalogol maga az élet, de az ehhez szükséges kompetenciával nemcsak egy olyan komplex jelenség rendelkezik, mint az élet, hanem még egy olyan rendkívül korlátolt szellemi megnyilvánulás is, mint a tudomány.) Mindenesetre, a tudás linearitásába vetett hit a tudomány mítoszában válik evidenciává, s aki ebben az önfeledt evidenciában szocializálódva képtelen megszabadulni a mindenféle tudás vonatkozásában feltételezett saját kompetenciájának kényszerképzetétől, egyben képtelen lesz érvényes ismeretek birtokába jutni a kereszténység előtti mítoszról. Ennek ugyanis egyik alapköve a saját tudás, illetve tudáskompetencia korlátosságának tudata. Nem mintha a kereszténység előtti mítosznak a tudás- és méginkább a tudáskompetencia korlátosságának leküzdésére nem lett volna módszertana, sőt, az egész mítosznak ne ez a módszertan lett volna a lényege, azonban minderről érvényes ismeret a személy számára csak akkor tárulhat fel, ha képes szembesülni saját korlátosságával, azokkal a határokkal, amelyeket maga épít fogalomalkotási gömbjének sugarával. És még ez sem minden. Mert nem elég a saját határokat érzékelni, emellett el kell tudni fogadni azt a logikailag teljesen kézenfekvő következtetést is, hogy adott pillanatban lehetnek, sőt bizonyosan vannak emberek, akik nagyobb- esetleg jelentősen nagyobb sugarú fogalomalkotási gömbben élnek. Ezt a tényt pedig azért rendkívülien nehéz elfogadni, mert ha léteznek ilyen emberek – márpedig léteznek –, akkor ezeknek teljes rálátásuk van az adott személyre, aki viszont belőlük csak annyit lát, amennyi a fogalomalkotási gömbjén belül látható, vagyis éppen annyit, mint amennyi saját maga. (Mellesleg ezért tűnnek el törvényszerűen a mítoszalkotók a mítosz médiumainak szeme elől, s válik a mítosz látszólag anonim isteni eredetűvé.)

   Fentieken kívül az előző fejezettel érzékeltetni szerettük volna a kereszténység előtti mítosz fogalmi megragadásának egyik jelentős nehézségét is. A keresztény mítosz és a tudomány mítosza a mai fogalomrendben kézenfekvően rendelkezésre áll, azonban a kereszténység előtti mítosz, mely Krisztus előtt legalább 500-600 évvel megkezdte agóniáját, csak a szellem mélyrétegiből idézhető meg. Elvben könnyebb lenne a helyzet, ha mindjárt a néhai mítoszalkotóktól rendelkeznénk forrásokkal saját motivációikról, de a mítoszalkotók soha nem hagynak hátra ilyesmit (mint feljebb már kifejtettük), mégpedig főként azért, mert nekik nincs rá szükségük – nem magyarázzák magukat verbálisan, hiszen látják egymást – a mítosz médiumai pedig úgysem értenék. Ha tehát valami csoda folytán mégis kerülnének elő ilyen források, azokat mi, mai mítosz-médiumok éppúgy nem értenénk, mint a korabeliek. Ráadásul volt egy grafomán kultúra, nevezetesen az egyiptomi, amelyik talán hagyott hátra fölös információt is, azonban ennek megértése megkövetelné az egyiptomi nyelv árnyalt ismeretét, és egyúttal a megfelelő szintű fogalomalkotási beavatottságot. Pontosabban a megfelelő fogalmi beavatottság hiányában elképzelhetetlen a megfelelő nyelvismeret, hiszen a nyelv elemeit képező fogalmak miként lennének értelmezhetők és helyesen használhatók, ha nincs mögöttük fogalmi beavatottság. Az a gyermekded elképzelés pedig, miszerint bizonyos szavak beazonosítása ma használatos szavakkal, lehetővé teszi egy akkori szöveg tartalmának jelenlegi élő nyelvekre fordítását, csupán kaotikus tévképzetrendszerek kialakítására alkalmas. Az ilyen tévképzetek jellemzője a hagyomány, az ásatási eredmények, a korabeli írásos anyagok értelmezése a mai mítosz implicit és öntudatlan szemléleti keretében, holott az akkori és a mai embert még az elemi létfunkciók vonatkozásában sem azonos értékek vagy elvek motiválták.

Röviden ki kell térnünk a görög mitológiára, lévén, ha egyáltalán mítoszról esik szó, a mai mítosz médiumának elsődleges késztetése a görög mitológiára gondolni. Ez persze nagyon is törvényszerű, mivel a görög kultúra ezen szellemi fosszíliáiban találhatók meg legtisztábban dokumentálva a tudatromlásnak azok az első egyértelmű jegyei, melyek a metafizikai érzékenységet elvesztve és elfeledve, az ember önértelmezését a mai kultúra koncepciójából nézve is „hitelesen”, az anyagi manifesztáció szintjéhez kötik. Kijár hát a „nagy” elődnek a megkülönböztetett tisztelet és figyelem.

Annyi remélhetőleg már az eddigiek alapján kiderült, hogy a mítosz fogalmát mi sokkal általánosabban gondoljuk el. A görög mítoszok pedig a jelenségi szint útvesztőibe bonyolódva vesztik el méltóságukat, s válnak mondává, majd legendává, melyek mellett egyre inkább feltűnnek a nevesített szerzők. Mindenesetre a szellemi lecsúszás érzékeltetésére érdemes egy közismert mítoszra/mondára/legendára a megszokottól kissé más látószögből pillantást vetni.

A történet Ariadné fonala címen ismert, s a következő pontokban lehet összefoglalni:

1. Minósz krétai király nem akart feláldozni egy szép (szent, fehér) bikát, amelyet Poszeidontól kapott ajándékba, méghozzá éppen áldozati célra. Poszeidon haragjában Minósz feleségét, Pasziphaét szerelemre lobbantotta a bika iránt, aki Daidalosszal (a fafaragás feltalálója, mellesleg Ikarosz apja) készíttetett egy belül üreges tehenet, amiben a királyné elhelyezkedve beteljesíthette szerelmét a bikával. Ebből született a Minótaurosz nevű szörny, egy félig bika, félig emberi lény. A király a szintén Daidalosz által készített labirintusba záratta a Minótauroszt.

2. Minósz egyik fiát, Androgeószt (Pasziphae négy fiút: Glaukosz, Dukalión, Androgeósz, Katreusz, és két lányt: Ariadné, Phédra szült Minósznak) athéniak megölték. Ezzel összefüggésben Athént éhínség és járvány tizedelték, és Minósz is elégtételt követelt. Az istenek és Minósz engesztelésére az athéniak kilencévente hét fiút és hét leányt küldtek Knósszoszba, akiket a labirintusban a Minótaurosznak áldoztak. Thészeusz önként jelentkezett az ifjak közé, mivel úgy vélte, hogy képes legyőzni a szörnyet.

3. A Knósszoszba érkező Thészeuszba beleszeretett Ariadné, s Daidalosztól tudakolta, hogy miképp lehetne megmenteni szerelmét. Daidalosz tanácsára Thészeusz kora hajnalban ment be a labirintusba, a bejárattól legombolyított fonállal jelölve a visszautat, s még álmában érve a szörnyet megölte. Reggelre a fonál által jelölt úton már vissza is ért a labirintus bejáratához.

4. Thészeusz kiszabadította az athéniakat és hajón magával vitte Ariadnét is, akit azonban álmában kitett Naxosz szigetén és ott magára hagyott.

A következőkben szintén pontokban kiemeljük a számunkra fontos motívumokat:

   1. Minósz, az emberek királya egy istentől (Poszeidon) kap áldozati bikát, de ellenszegül és nem áldozza fel. Tehát az embernek van kapcsolata istennel, de egy ponton szembefordul vele. Isten fölötte van, közli kívánságát, de az ember nem érti, nem látja értelmét, vagy nincs ínyére végrehajtani, és nem hozza meg az ÁLDOZAT-ot. Ennek következménye a királyné elfajzott és ellenállhatatlan vágya a földi lényként manifesztálódott isteni eszme, a bika iránt.

   Nem mellesleg, a történelemtudomány szerint a minószi (Kréta) civilizáció Kr.e. 2700-1500-ig virágzott, és egyértelmű nyomait hagyta hátra a bika-kultusznak. Ez a kultusz nem kizárhatóan összefügg az egyiptomi Ápisz-bika tisztelettel, és egyben utalhat a bika-világkorszakra is (kb. Kr.e. 4000-2000), mely éppen a minószi kultúra virágzása idején ért véget.

   2. Pasziphae és a bika egyesüléséből egy félig bika, félig emberi lény születik. Ezt a lényt (szörnyet) csakis szimbólumként lehet értelmezni: félig isteni eszme, félig profán ember. Valamiféle határvonala az ember korábbi istenközelségének, és a görög kultúrában egyértelműen megjelenő profanizálódásnak. (Gondolhatni a bika világkorszak végének szimbólumára is.) A szent és profán egyvelege nagyon veszélyes, végigdúlja az egész szigetet, mígnem labirintusba zárják, ahonnan nem szabadulhat, de egyben az emberek számára is megközelíthetetlen, érthetetlen, idegen. Azonban még etetik. Áldozatként küldik be hozzá foglyaikat.

   Tehát az ember számára már a félig isteni félig emberi is elérhetetlen, csak egy átláthatatlan és megfejthetetlen labirintuson át lehet bejutni hozzá, de aki bejut, azt a szörny felfalja, vagyis átlényegül, és nem létezik számára visszaút. Mindez valóban egy világkorszak lezárultára utal. Ami korábban közeli volt, az élet lényegeként megélt, annak maradványáról (már csak félig az) is csak annyit tudhatni, hogy van, mert egyébként teljesen elszigetelt (labirintusban), láthatatlan, érzékelhetetlen, érthetetlen, immár szörny.

   A labirintus egyébként itt nem fizikai, hanem szellemi értelembe vett akadályt szimbolizál: az emberi gondolat számára átláthatatlan labirintussá vált az isteni eszméig eljutni.

   3. Knósszoszba érkezik Thészeusz, aki végképp meg akarja szüntetni az isteni eszme torz maradványának szolgálatával járó terhet, és megölni készül a Minótauroszt. Ariadné (aki egyébként isteni eredetű, hiszen anyja Héliosz lánya, apja pedig Zeusz fia) az ízig-vérig profán hős Thészeuszba szeret bele, vagyis vágyai már nem az isteni szellem irányába vonzzák, s szerelme számára kideríti a szörny megölésének módját.

   4. Itt következik a legfontosabb: a profán hős, Thészeusz bejut ugyan a labirintusba és eléri a szörnyet, de nem saját szellemi erejével hatol át a tekervényes útvesztőn oda-vissza, hanem egy trükkel. Nem értelmével fejti meg a labirintust, nem értelmével közelíti meg az isteni lényeget, ami ilyen módon számára ismeretlen, azaz egyenesen szörny marad. Nincs is oka meg nem ölnie. Na nem szemtől-szembe, hisz úgy esélye nem lenne, hanem álmában, orvul, mikor kiszolgáltatott. Ez az, ami mindent elmond az új, profán világkorszakról.

   5. Ariadné az, aki a régi kor eltörlésében kulcsszerepet játszik. Nélküle Thészeusz nem ölhette volna meg a Minótauroszt. Saját isteni származását megtagadva választja a profán világot. A lelkiismeret csekély jelenlétének következtében ebben a történetben nem járhat jól: választottja minden gátlás nélkül hagyja cserben Naxosz szigetén.

A félig mítoszba, félig legendába csomagolt félig isteni és félig emberi lény története így mutatja fel az emberi világ profán alászállásának, és az alászállás módszertanának esszenciáját.