Dancing in the moonlight

Dancing in the moonlight, singing in the rain

Oh, it’s good to be back home again

Látszólag összekeverednek itt a dolgok, pedig nem. Mert menekülés, sokszor menekülés ki az életből, de azért is tánc, tánc a holdfényben, mámor, mámorító pörgés, csukott szemmel, és igen, az ébredésben újra itthon. Még ritmusra lüktet a szív, de íme drága arcok, kik mindig várnak: újra itthon.

– Bátorság! Ne féljetek élni! Boldogan ölel majd minden kedves, mikor hazatérsz!

Különös, hogy a nyugati és a keleti kultúra egyaránt kitermelte magából azokat a végsőkig finomított elveket, melyekkel lehetséges társadalmilag elismert, sőt nagyra értékelt módon kimenekülni az életből, abból az egyetlen és csodálatos gazdagságból, amire születtünk.

A nyugatiként elkülöníthető kultúra kezdetére vonatkozóan elkerülhetetlen tennünk egy distinkciót, amennyiben szét kell választanunk egymástól két erőszakosan összetársított fogalomkört, méghozzá azt, ami Jézus Krisztus személyével, és azt, ami a kereszténységgel asszociálható. Jézus Krisztus az életről beszél, méghozzá mindig, amikor csak engedik szóhoz jutni, a kereszténység pedig alapvetően az élettől megrettentek vigasza.  Ezért aztán – bár sokaknak talán bántó, mégis – következetesen csak így fogalmazható: a kereszténység Jézus Krisztussal szemben létrehozta az életből kimenekülés kultúráját.

Az élet terhe nagy. Végtelenül nagy: a semmibe való behatolás. Ott, a semmi közepén kell megteremtenünk húsunkkal, vérünkkel, elménkkel, szemünk sugarával azt, ami még sohasem volt, azt, ami van. Minden pillanatban újra kell teremtenünk a valóságot. Nekünk embereknek kell újrateremtenünk, összefogva az őzekkel és az oroszlánokkal, a fákkal és a virágokkal, a kövekkel, a mohákkal, az áldott földdel és a boldog madarakkal. (Istenem, csak ki ne maradjon senki!)

– Nagyon nehéz! Nagyon nehéz hinni, hogy vagyunk. Ezért nem lehet csak szeretni mindenkit, aki van. Akkor is, ha menekül.

Jönnek aztán hozzánk a keleti menekülők, nagy guruk, kínálgatják a saját nagyra becsült menekülő útjaikat. Megszülettünk, kaptunk kezeket, lábakat, elmét, teret, amit bemozogva kitölthetnénk, végrehajthatnánk a világ arcát megváltoztató tetteket, szerintük mégis a legdicséretesebb, ha gyakoroljuk a meditációt. „Akkor Isten nekünk adja az Ő végtelen békéjét, végtelen fényét és végtelen üdvösségét és mi belenövünk ebbe a végtelen békébe, fénybe és üdvösségbe.” (http://hu.srichinmoycentre.org)

– Tessék, lehet menekülni az életből Isten végtelen békéjébe! Drága portéka, gazdag kínálat.

Félreértés ne essék, nem mintha nem tartanánk fontosnak a megismerés elvontabb útjait, vagy ne gondolnánk el a cselekvés tisztán szellemi formáit. És azokat az embereket, akik a menekülés ilyen módját választják, ugyanúgy szeretjük, mint a keresztényeket. Azonban azt az Istent, aki nekünk embereknek kezeket, lábakat teremtett, meg Földet, ahol szaladgálhatunk, aztán meg legmagasztosabb alternatívaként saját békéjét kínálgatja – hát azt az Istent nem áll módunkban felettébb nagyra becsülni. – Azért bizony kár volt embert álmodni, hogy aztán az ember nagy üggyel-bajjal visszaálmodhassa magát Istenbe.

De amint a Mester mondotta volt: Ti vagytok a Föld sója…

– Bátorság! Bátorság Barátaim! Sziklák omoljanak és sírjanak a kövek, mikor ennek a Földnek, otthonunknak végleg búcsút intetek – úgy éljetek!

Dancing in the moonlight, singing in the rain

Oh, it’s good to be back home again

(Blackmore’s Night)