A női méltóság

  A „méltóság” szó a jelenkori kultúrából lényegében kiveszett. Csak lefokozott értelmű használatára mondhatni példát, mint „emberi méltóság”, mely összefüggésben azonban nem emelkedett dologra utal, hanem valami minimálisra, ami minden lény járandósága, amennyiben az emberek közé soroltatik. Első pillantásra mintha a „női méltóság” is efféle használatban lenne, de egy könnyebb pillantás is áthatolhat e látszaton, s a buzgó álkultúra felszíne alatt feldereng a fedett valóság mélysége: női méltóság van – még mindig van –, s nem is lehet neki más jelentést tulajdonítani, mint az a nőiség lényegéből az idők végtelenjében ered.

A nőiség lényegéről persze nem könnyű beszélni egy szélsőségesen álférfias, mindenesetre ugyanilyen szélsőségesen nőellenes, egyre hermafroditább kultúrában, aminek folyamatos karaktervesztése miatti frusztrációja már csak sokkoló durvaságban vezethető le.

A női méltóság háttérben meghúzódó jelenvalóságára éppen a teljes hiányával találkozás viszonylag ritka esetei hívják fel a figyelmet. Ha valaki ennek laboratóriumi tisztaságú változatát kívánja tanulmányozni, s elegendő mentális erővel rendelkezik a látvány elviseléséhez, ajánlhatók azok a magányos, hajléktalan nők, akik rövidebb időre besodródnak hajléktalan férfiak kisebb-nagyobb csoportjába. A besodródás, és ebből következően a tanulmányozhatóság rövid idejének oka már eleve nem más, mint ebben a helyzetben a nőiséghez tartozó méltóság teljes elvesztése, ami a viszonylat fenntarthatóságát ellehetetleníti. A férfi funkcióik hiányában vegetálásra berendezkedett lények között a nő eszközségének tényét elfogadó eszközzé válik, s ez az őt használók számára is taszító, mivel ellehetetleníti a hozzá társítani vágyott összes illúziót. – És hát mi is az az „illúzió”, mi az az idea, mely nélkül a nőiség elveszti jelentését még ezek között a férfiatlan férfiak között is, s végül a holnapi nap átélhetőségéhez fűzött hitüknek útjában lévő üres testet kivetik maguk közül?

Szívesen elhelyeztünk volna itt néhány képet 11-12 éves kislányokról, akikben a nőiség kezd ébredezni. Ilyen képek azonban az internet nyilvánossága számára nem érdekesek. Nem hordozzák a nő piacosítható értékeit, s esetleg családi albumok eldugott szegleteiben fedezhetők fel. Kénytelen az olvasó saját emlékeire hagyatkozni, vagy ellátogatni iskolák ajtajaihoz, ahol a gyermeklányok a tanítás végén tódulnak kifelé. Többnyire kisebb csoportokat alkotnak, megállnak, összedugják fejecskéiket, súgnak-búgnak, egyikük-másikuk jelentőségteljes pillantást vet egy a körükön kívüli kisfiúra, kisleányra, vagy távozó tanárra.  Pillantásukban csöndes, de megingathatatlan belső fölény, ami a kisfiúkat, sőt a felnőtteket is gyakran zavarja, vagy zavarba ejti. Aztán szétválnak, mindegyikük megy a maga útján, arcukon továbbra is ott ül egy belső mosoly, az önmagukban hordozott titkos csoda tudata, amit egyelőre ők sem értenek, amit talán nem is kell érteni, s aminek a közelébe kerülni egyszer valakinek bizonyosan felfoghatatlanul nagy gyönyörűség lesz. És ezek a kislányok érinthetetlenek. Afféle szentek. Őrzőangyalok lengik körül őket, míg növekedvén titkuk manifesztálódik testükön, s akaratuk hatáskörébe vonva, méltósággá lényegítik azt.

A méltóság olyan valami, ami csakúgy mint a szeretet, ki nem kényszeríthető. Attól van, hogy megkérdőjelezhetetlen nyilvánvalóságában mindenki, aki érintkezik vele, önként és fenntartás nélkül elismeri. A nő, aki önmagát, mint a világ tengelyét alkotó gyönyörűséget odaadja egy férfinek, kegyet gyakorol. A férfit, akit a nő erre érdemesnek talál, az egyesülésben saját méltóságára emeli. A férfi méltósága az a nő, aki érdeme.

Kényes egyensúly. Nem fér hozzá erő. S megvalósulása a nászban hajszálnál vékonyabb aranyszálon függ. Mert ki ne akarná e kényes egyensúlyt biztos kezekben tartani? A nő is, akit ha érdem nem ostromol, kit részesítsen kegyében(?). Maradjon Isten szépről szőtt meddő álma? És a férfi talán alázattal várja a kegyet, ha egyszer elvehetné azt, ami az ideából kézzelfogható? Kicsinyes lehetőségei a nemtelen engedménynek, s a méltóság örökre oda. De a nő árulhatja bár pénzért kincseit, vagy a férfi elkövetheti a legdurvább erőszakot, mind közt a legrombolóbb az a közönséges alku, amiben kölcsönösen belátva a másik fél nélkülözhetetlenségét, haladónak, fejlettnek, kultúráltnak minősül e „bölcs” gondolat jegyében a következmények iránti felelősség elvszerű kizárásával a hormonháztartás célszerű kezelésére egymást alkalmilag használni.

– Minek olyan nagy feneket keríteni a dolognak, ha egyszer mindketten ugyanazt akarják?

Íme az emancipált, felvilágosult nő:

 Ő aztán tudja, mit akar. Az alku tárgyát, a portékát pedig – mint afféle tisztes üzletasszony – közszemlére kipakolja. Nincs szemérem, nincs méltóság sem. Nem is igényel efféle fölösleges cifraságot. Nem beteljesülésre vágyik, hanem kielégülést szerez. Itt és most elveszi az élettől, ami jár neki. – Hol van már a titok, a csoda, amit gyermekként még magában hordozott?

– Vagy ha még kevesebb méltóságot látni vágyunk:

Ez az az üresség, amitől a hagyományok még védtek. Eltűnt a nő, megjelent egy jól működő gépezet, aki/ami nem férfiálom tárgya többé, hanem esetleg hasonló géppé vált nőivarú egyed olajozott működését elősegítő szerkezet.

Milyen jelentőségteljes a különbség, ha csupán néhány száz évet tekintünk vissza. Milyen pontosan adja vissza Hans Holbein ecsetje a fenti türelmetlen ürességhez képest az arc nyugodt méltóságában rejlő időtlen gazdagságot:

Öntudat van itt, a belső érték világos tudata. És a tisztelet a festő részéről, amiért ezt a tisztaságot érzékelheti és megörökítheti.

De ha nem utazunk ennyit vissza az időben, csak olyan vidékre tévedünk, ahol még élnek a hagyomány töredékei:

Az egyszerű, anyagában nemes öltözet s a fejdísz a belső kincs méltóságát hivatott emelni. Azt, amitől rettenthetetlen férfiak lélegzete elakad.

Nem butácska nőkről van itt szó. Nem férfivágyak játékszeréről, hanem a szépség mindenek fölötti hatalmáról. Tessék csak megnézni ezt az arcot:

Nehéz nem látni benne a tiszta öntudatot. – Melyik férfi merne akarni tőle olyasmit, amit ő nem akar?

Íme, női méltóság még mindig van, hisz kényre-kedvre nőnek nem eshetünk neki, főként avitt, bomló, évezredes beidegzések gátjai miatt. De már a kultúra kevéssé támogatván belátás helyett jogot kínál, holott megalázó jussá tenni azt, amit a szeretet önként nem ad. A szépség a létezésben gyönge és kiszolgáltatott, hisz hiába védekeznie, ha nem nyilvánvaló. Csak olyan erőnek bonthatja fátylát, aki érti, s nem elrabolja, hanem az élet nevű örök játék rendje szerint mennybe emeli.