Atyám! bocsásd meg nékik… (TV2: Az ének iskolája)

Nem könnyű téma. Azért nem könnyű, mert jóllehet látványos módon kínálják magukat jól körülhatárolható motívumok a rendkívülien alacsony minősítésre, ami azonban több szempontból is csapda. Egyrészt csak mélyen meghajolhatunk mindenki választott vagy kényszerű sorsa előtt, s ezzel semmilyen módon nem fér össze semmilyen leminősítés, másrészt ha bárkit megsértenénk, azzal csakis olyan indulatokat kavarnánk – akár pro, akár kontra –, amelyek a jelenségre, a folyamatra éppenséggel gerjesztőleg hatnának, kezére játszva a nagyon is tudatos eredeti gerjesztőknek. Ilyesmit pedig legkevésbé sem akarunk.

Első nekibuzdulásunkban persze olyan címek jutottak eszünkbe, mint: „Van-e még lejjebb…?” – ami bizonyos nézőpontból nagyon is lényegi, de rövid kijózanodás, majd hosszú keresgélés és fontolgatás után inkább a fönt olvasható mellett döntöttünk, holott egyébként és nem mellesleg a felületes pillantáson túl nyilvánvalóan ez semmivel sem különb, semmivel sem kevésbé megosztó, de még a tetejében álszent farizeusi is. Mégis alkalmasnak látszik, vagy legalább esélyt adhat alkalmassá tenni tárgyunkat más – méghozzá egészen más – dimenzióba helyezni, mint az első közelítésben kézenfekvőnek tűnhet. És számunkra az a másik dimenzió a fontos.

Lukács evangélista 

  Címünk az ide vágó részlettel kiegészítve a Bibliában, Lukács evangéliumának 23. részében, a 34. versben található: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek. ” Jézus szájába adva hangzik el a keresztfán – micsoda dramaturgia és díszletezés(!) –, midőn még körülhordozza tekintetét a bámész tömegen és az őt megfeszítő mellékszereplőkön. A keresztény látóhatárig tekintve a jelenet nyilván megható és megrendítő, a haldokló Jézusból éppen áradnak kifelé az arany sugarakkal ragyogó mélyvörös szívek (animgif), 

...ám a Mestert nehezen elképzelve ily pozőr szerepben, s a mondatot inkább a művelt, elmés, bár kissé együgyű fantáziával megáldott Lukácsnak vagy az ő szerepébe helyezkedő ismeretlen írástudónak tulajdonítva, s megszabadulva a szakrális elfogódottságtól, felfeslik a kimódolt dramaturgia didaktikája. Mert ugyan miért kellene a Fiúnak az Atyát figyelmeztetni a tömeg fel nem róható öntudatlanságára? Azért vajon, mert az Atyáról ennyi immanens ismeret már nem feltételezhető (a kis buta), vagy azért mert a „megbocsátásról” szóló üzenet közvetítéséhez így tűnhet hatásosnak a jelenet(?): gomolygó fellegek; tömeg; katonák; vér; a megfeszített utolsó leheletével is azokat védi, akiket megváltani a Földre érkezett.

Így bizony már nem annyira divina ez a commedia. És különösen nem, ha a narratíva értelmét is figyelembe vesszük. Persze a keresztény felfogásban a tömeg öntudatlansága is a földre szállt üdvterv része, szükségszerű mozzanat a beteljesedéshez, s csak harmadnapon a feltámadás fénye fog minden apró részletet a gyermeki elme számára is teljes egyértelműséggel megvilágítani. Számunkra azonban nem különösebben felemelő egy olyan Isten teremtményének lenni, aki bábfiguraként használ bennünket a komédiájában.

Itt vagyon kérem egy vízválasztó: mert ha Isten valóban szereti az embert, miként a Mester állítja, úgy sem szórakozásból, sem valamely magvas mondanivaló szimbolikájának díszletévé alázva, nem vonja meg létezése valóságát. Ha viszont tetszik neki így mindenhatni, akkor vajon hol van benne szeretet?

– Ej, ej – barátom, Lukács – vajon a Mesterrel vitázunk itt, vagy veled? S ácsorogván a kereszt körül a bámész tömegben, vajon a Mester lát bennünket oly értelmetlennek, mint akik nem tudják mit cselekesznek, vagy a te hamis tükrödbe nézve válunk esélytelenné saját cselekedeteinket érteni? Miféle mágikus erő bírta kétezer évre homályba pecsételni kérdő tekintetünk?

Íme, a divina commedia ma is ugyanaz. Idő és tér egyetlen örök pontja a Golgota. A kancsal tükörben kivehetetlen, hogy ki kit feszít meg. Gyermek krisztusok véreznek el boldogan.

 A háttérben Michael képe

 – Tessék csak nézni, ott a háttérben a minta!

– Micsoda kifinomult mágia! Michael keresztjében kódolva a sors: álszeretet, álörömök, álgazdagság, magány, depresszió, gyötretés, drog, kínhalál. De a valóságból kiszorult szülők végtelen sorokban tolongva, boldog mosollyal arcukon hozzák gyermekeiket a népszerűség feneketlen ürességébe taszítani.

 A büszke szülők

   „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek. ”

Nincs már más tükör, csak a Lukácsé. Mindenki ugyanarra a rugóra jár. Micsoda asszisztencia! Íme az ítélő szék.

  

Ők is hiszik, amivel hitetnek: van kész megváltás – Lukács után szabadon már itt a Földön is – a siker, pénz, rajongás, élvezet magas árfolyamú részvényeiben elhelyezve. És ők a mérték. Rájuk függesztve a hívő gyermekszemek.

Na meg a közönség.

  

Csupa híresség, akiknek már sikerült. Így hiteles. Nincsenek kérdések. Káprázatosak az evidenciák. Ez az út egyenesen a mennybe megy. Michael meg Mick mennyországába, meg Stephen Hawking mennyországába, akik komoly emberek. Valóságos angyalok. Az ő mennyországuk mámor, szex, siker, sírig tartó málnaszörp és egy hatalmas fekete lyuk.

 A példakép: Mick

  

– Vajon ez lenne minden, ami a létezés? Ebben az arcban lenne valami, lenne bármi, ami az emberi élet lényegével kapcsolatos?

– Nincs itt valami félelmetes iránytévesztés?

– Lukács, Lukács, te vajon tudtad, hogy mit cselekszel? Konkréttá tetted a szimbólumot! Konkréttá tetted a Fiút, és a Fiúban az Atyát. Kitaláltad és színre vitted Isten gondolatát. Lehúztad az emberek közé. Innen aztán nincs megállás. Akinek gyermekkori játszótársa volt a testet öltött Ige, mindenképp jónak és gonosznak tudója lesz, s az ég végtelenjére ráhúzza saját horizontját. Nincs többé akadály a bálványok előtt. Bálványok jönnek és mennek: a kereszt, a szabadság, a tudomány, a pénz, a gyönyör, a halál jegyében. Pedig égben és földben csöndesen ott lélegez: ami van.

– Drága gyermekek! Csak még most el ne higgyétek, hogy megtaláltátok!

  

                                 Hutton László fotóművész alkotása