A léggömb (Pillanatfelvétel a hatalmi működésről)

Nem üres öncélból idézzük fel Demjén Ferenc régi, örökbecsű dalszövegének ide vágó részletét, amit az idősebb korosztály némi nosztalgiával bizonyosan bármikor előkotor az emlékezetéből:

„A léggömb könnyű gázzal van tele
Úgy, mint néha egyik másikunk feje
Legjobb példa tán az én fejem lenne
Mikor szállok felfele…”

Különös látvány a gázzal telt léggömb. Nem véletlenül ragadja meg olyan intenzitással a gyermekek fantáziáját. Megfordítja azt a viszonylatot, amit az ember gondolatvilágában számtalan átélt mozzanat a megváltozhatatlanság erejével rögzített a nehézkedés irányáról: mindent lefelé húz a jó öreg Föld. Olyan súllyal nyomja ez a tény a tudatot, hogy kiszorul belőle minden ennek ellentmondó lehetőség. Éppen ezért, ha mégis belefut valaki valamilyen gravitációnak fittyet hányó jelenségbe, az a képtelenség megvalósulásaként mosolyt, felszabadult nevetést csal az arcára, a lehetetlen lehetségességének minden ráción túli szabadság-ígéretével.

Mindezt az ember tudati működésének érzékeltetése végett emeljük ki. Azon belül is a lényeg a közgondolkodásban jelenlévő szemléleti megrögzöttség, mely a világ működését változatlannak és változhatatlannak tekintett klisékben gondolja el.

Minden megrögzöttségnek oka van, többnyire számtalanszor ismétlődő megtapasztalás, ami bizonyos élethelyzetekben nagy haszonnal indít meg átgondolást nem igénylő automatizmusokat, azonban szemléletként kiszorítja a világ más átgondolásának lehetőségeit. A tudatban pedig minden kizárólagos mozzanat egyben öntudatlan is, hisz mivel nincs mitől megkülönböztetnie magát, csak van, azaz öntudatlan. Ezt az állapotot hívjuk öntudatlan önabszolutizálásnak.

– Nos, ha bármi értelme lehet a publicisztika blognak nevezett e furcsa műfajában valamit megfogalmaznunk, úgy csakis olyan értelmi impulzusok szolgáltatása, melyek az ilyen rögzültségekre rávilágíthatnak, lehetővé téve a rögzültség tényének tudatosodását. – Mert bizony van léggömb, és ne tessék kételkedni, a világ minden jelenleg kőbevésettnek tartott törvénye mentén fejre állítható. Mégpedig nem feltétlenül negatív értelemben. Bármit el lehet rontani, de önmagában a fejre állítás nem magától értetődően rossz. A világban lényegében egyetlen dolog nincs, ez pedig az állandóság. Minden változik, csak a változás üteme nem feltétlen összemérhető az emberi élet hosszával. Ebből következően bármilyen radikális változás vagy változtatás ténye semmiképpen sem minősít. Minősítésre kizárólag az eredmény, illetve az eredmény működőképessége alkalmas.

Például a Krisztus utáni európai történelem eddigi kétezer évéből legalább 1500 év a kereszténység kizárólagosságának tudatában telt el, amihez képest a mai tudat rendkívül radikális változáson ment át. És semmilyen olyan érvet nem tudnánk felhozni, ami miatt jobbnak tarthatnánk, ha bárkinek a máglyahalál rémével kellene szembenézni, ha kereszténységen kívüli.

   Változás tehát van, sőt csak változás van, és aki a változástól idegenkedik, a világ lényegétől idegenkedik.

Szemünket végighordozván ezen a szép megállapításon azonban elégedettségünk egyelőre nem maradéktalan, s megkísérlünk még magasabb absztrakciós szintre lépni, amennyiben az ember változásokhoz való viszonyulását is vizsgálat tárgyává tesszük. Hosszabb megfontolást követően, itt lejjebb kétféle viszonyulást különböztetünk meg, melyek közül sorrendben a második lehetségességének feltételezésére legalább logikai alapon érdemes mindazoknak is vállalkozni, akik számára az elsőhöz tartozásuk e pillanatig sem tudatosodhatott, hasonló öntudatlan önabszolutizáló mozzanat végett, mint amit már kifejtettük. – Nos, a két viszonyulás:

1. Követő magatartás.

2. Tudatosan előidéző magatartás.

– Tessék bátran koncentrálni a másodikra. Első ízlelésre valószínűleg nem tűnik abszurdnak, idegennek, lehetetlennek, de jelentkezhetnek bizonyos izgalmak, ha figyelembe vesszük az egyes magatartások univerzumainak egymáshoz képest elfoglalható helyzetét. Az érzékelés által az öntudatlanságból kibillenve mód van ugyanis egymás melletti, azaz egymáson kívüli magatartásokat felfedezni, azonban előfordulhat ettől lényegesen rejtélyesebb viszony is, mégpedig amikor az egyik magatartás bővebb, tágabb univerzumot jelent, mint a másik, s teljes egészében tartalmazza a szűkebbet. Az ilyen viszony olyannyira különös, hogy a jelenlegi nyilvános kultúra nem is tud, sőt nem is akar tudni róla. Ebben a viszonyban a tágabb univerzum látja a szűkebbet, mint saját alrendszerét, a szűkebb viszont semmit nem lát a bővebb univerzumnak azokból a tartományaiból, melyek a saját határain kívülre nyúlnak. A szűkebb univerzum tehát öntudatlan önabszolutizáló marad, miközben a bővebb nemcsak tudatos, hanem számára a szűkebb tökéletesen átlátható. 

   Például az őzek viszonyulása a változáshoz követő, amikor az áradások elől magaslatokra húzódnak. Az ember magatartása tudatosan változást előidéző, amikor házat épít. Ha a felépített ház egy erdőben az állatok vonulási ösvényére esik, az arra bóklászó őz ki fogja kerülni a házat, vagyis viszonyulása a változáshoz követő. Az őz „gondolatvilágán” a ház megjelenése nem változtat semmit. Nem tudja, miért készült, csak lett ott valami, ami addig nem volt, és amit ezután ugyanúgy ki kell kerülnie, mint egy fát. Az ember viszont nagyon is konkrét céllal építette a házat, tudatosan, és pontosan látja, hogy az őz a céljaiból, a ház rendeltetéséből, semmit nem ért, viszont kénytelen követően viszonyulni ahhoz, ami megvalósult. Az ember magatartási univerzuma tartalmazza az őz magatartási univerzumát. Az ember az őz univerzumára rálát, az őz viszont semmit nem lát abból, amiben az ember magatartási univerzuma meghaladja az övét.

A magatartások ilyen alá-fölérendeltségi viszonya nyilván a képességek jelentős eltérésének következménye. Ember és állat esetében ez feltehetően nem kíván különösebb magyarázatot. Ember és ember esetében hasonló viszonylatot viszont már nagyon kevesen tudnak elképzelni. Pedig már önmagában az elképzelhetetlenség ténye rendkívülien sokatmondó, mert nem a viszonylat hiányát igazolja. Ugyanis az őz számára is elképzelhetetlen az ember, jóllehet a viszonylat ténye az ember oldaláról kétségbevonhatatlanul látható. Tehát tisztán logikailag nézve, ha valaki nem tudja elképzelni azt, hogy valamely változás, aminek egyrészt értelmét nem látja, de másrészt amihez kénytelen igazodni, bárki értelmes lényhez kötődne, nem feltétlen a változás tudatos céljának ill. a cél konkrét birtokosának hiányát jelenti, hanem jelentheti a változást kiváltó magatartási univerzumnak az igazodó univerzumból való elérhetetlenségét, megragadhatatlanságát, láthatatlanságát, lévén utóbbi esetleg csak csekély része az előbbinek.

Mindez akár csupán egy érdekes elméletnek tűnhet, azonban a kemény realitás megragadása végett átlépünk a konkrétumok világába, lévén a jelen írásmű létrejöttét is egy konkrét híradás inspirálta. Még mielőtt erre rátérnénk, szeretnénk ráirányítani a figyelmet a „követő” magatartás, illetve az ebből következő élethelyzet, életérzés jellegzetességeire, az olvasó saját magatartási univerzumának tudatos beazonosíthatósága végett.

Ha Ön „követő”, akkor bár vannak valóban önmagából fakadó késztetései, mint egy másik nembéli társ utáni vágy, vagy biztonság utáni vágy, vagy kellemes ételek utáni vágy…, de tudatossága elsődlegesen a vágyai spontán kielégítése elé gördülő akadályok leküzdésében, vagy a vágyak elérését segíthető körülmények használatba vételében merül ki, miközben ezeknek az akadályoknak vagy segítő körülményeknek a létezését kikerülhetetlen evidenciaként veszi tudomásul. Amennyiben egy hegy magasodik Ön és vágyainak tárgya között, úgy a hegyet kikerüli; amennyiben autóba szállva rövidítheti le útjának idejét, úgy él a lehetőséggel és autózni fog. Soha nem fogja megkérdezni, hogy miért van éppen ott az a hegy, és miért éppen most tudott autót szerezni, de különösképpen nem kérdez olyasmit, hogy miért van egyáltalán hegy, és miért van egyáltalán autó?

– Nos, talán Ön így él, és talán így él az Ön környezetében mindenki más is, a takarító nő is, a gyárigazgató is, a bankár is és a miniszterelnök is. Mégis jobb, ha gondolatainak nagyobb szabadságot nyitva, megenged magának olyan feltételezést, miszerint esetleg mégsem mindenki így él, és esetleg létezhet olyan személy, akit nem spontán vágyai vezérlik, nagyon is tudatos, netán tudatosan juttatta az Ön körülményeit, vagy az Önéhez hasonlók körülményeit egy konkrét személyautó megszerezhetőségéig, sőt, esetleg konkrét céllal hozott létre valamit, akár egy elvet, aminek később a megvalósulásban „személyautó” lett a neve, sőt, esetleg nagyon is tudatos céllal hozta létre azt az addig soha nem volt dolgot, amit ma „hegynek” nevezünk, és amit mi, mint evidensen létező akadályt kerülünk ki a vágyott tárgy eléréséhez.

   Az egyik legismertebb hírportálon a következő címmel jelent meg egy cikk: Megalázták a fürdőben csókolózó férfipárt [2013.06.04. 15:36]. (Forrás:  http://m.index.hu/belfold/2013/06/04/megalaztak_a_furdoben_csokolozo_ferfipart/)

Összefoglaló:

„Az Egyenlő Bánásmód Hatóság szerint hibázott az a budai fürdő, amelyikben megalázó helyzetbe hoztak egy meleg párt, akik más, heteroszexuális párokhoz hasonlóan megcsókolták egymást a medencében. A házirendben nincs csóktilalom, és hiába próbáltak a közerkölcsre hivatkozni. Az ügyet bíróság elé viszi az elmarasztalt szolgáltató, szerintük az EBH döntése a viselkedési normák fellazulását okozza.”

Ha ehhez a cikkhez veszünk a Bibliából egy idézetet (I. Mózes 1:27):

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt:férfiúvá és asszonynyá teremté őket.”

Valamint visszaemlékezünk saját feljebb leírt sorainkra: „…a világ minden jelenleg kőbevésettnek tartott törvénye mentén fejre állítható” –, Napnál világosabb, hogy a Biblia állásfoglalásához képest a fürdőben csókolózó férfipár körüli hercehurca a világ fejre állását/állítását jelenti. Az eddigi fejtegetés értelmében pedig igazából azt lenne nagyon érdekes elbírálni, hogy ennek a fejre állásnak a hátterében miféle okok húzódnak meg. Megjelölünk itt a teljesség igénye nélkül három egymástól markánsan különböző, lehetségesnek elgondolható motívumot, majd sorra vesszük mintegy 100 éves távlatban a detektálhatóan adott irányba mutató jelenségek címszavait, aztán mindenki kialakíthatja a belátása szerinti véleményét.

1. A világ folyamatosan változik, s ahogyan időnként éveken át tartó szárazabb, majd csapadékosabb időjárási periódusok válthatják egymást, most bizonyos egyéb körülmények éppen fennálló befolyása miatt növekedőben van a homoszexuálisok száma. (Volt már ilyen, pl. a Római Birodalom idején.) Ezért a demokratikus körülmények között nagyobb képviselethez és több joghoz jutnak. Mindez nem jelent semmit a jövőre vonatkozóan, melynek meghatározó körülményeit egyelőre nem ismerhetjük.

2. Valószínűleg arányaiban mindig ugyanennyi homoszexuális hajlamú ember élt, de az emberiség fejlődésével a kisebbségi jogok növekvő elismertségével ma nagyobb teret kapnak, s jobban látszanak. Ha a jogaikért folytatott harc teljesen befejeződik, elcsöndesednek körülöttük a hírverések, s valós súlyuknak megfelelő természetes jelenségei lesznek a mindennapi életnek.

3. A Biblia állásfoglalása legfeljebb szimbolikusan tekinthető érdeminek, egyébként a világ minden tekintetben, így a nemi szerepek vonatkozásában is szabadon alakítható. A tömegek ismeretein mindenkor kívül lévő hatalmi célkitűzések megvalósításához a több-ezer évvel ezelőtti zárt elitnek a poláris nemi identitásra hangoltsággal együtt járó aktivitásra és agresszivitásra volt szüksége. Ezért a társadalmi tudatban felépítették a nemi identitást erősítő mítoszokat. A mai hatalmi célkitűzések egyrészt mások, másrészt a már átalakított közegben folyik a megvalósításuk. A régi poláris nemi identitás akadállyá vált, mint ahogy akadály a tömegek túlzott aktivitása és agresszivitása is. Ezért kb. 100 éve folyik az alsóbb néprétegek tudatos átprogramozása.

Nem akarván végig elemezni az utóbbi 100 évben az életkörülmények változását, illetve a hatalom nagyon egyszerű lehetőségeit az életkörülmények bizonyos célokkal jól összhangban lévő változtatására, többé-kevésbé időrendi sorrendben csupán néhány lényeges mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet: tudományok fejlődése; technikai haladás; az emberi munkaerő egyre nagyobb mértékű kiváltódása gépi megoldásokkal; a szabadidő növekedése; a természetes környezetből való kiszakadás felgyorsulása; mesterséges és virtuális terekbe átkerülés; a munkát végző ember és az elvégzett munka céljának egymástól való elszakadása; a szórakoztató ipar fejlődése; „szórakozás” az élet egyre nagyobb hányadában; a tömegkommunikáció megjelenése; a tömegkommunikációban megjelenő motívumoknak az értékképzésben meghatározóvá válása; a homoszexualitásnak (HSZ) a zárt szeméremterekből a tömegkommunikációba kikerülése és a közgondolkodásban legalizálódása; a HSZ emberjogi aktivisták zászlójára kerülése; HSZ klubok és szervezetek létrejötte; a HSZ sikerfilmekben való témává válása; a HSZ legmagasabb állami és magándíjazási gyakorlata; a HSZ védelmének törvényi szabályozása; a HSZ házasság törvényi támogatása.

  

Mindez persze értelmezhető az emberi fejlődés spontán velejárójaként, értelmezhető a szabadságjogok és a tolerancia dicséretes fejlődéseként. Azonban legalábbis nagyon elgondolkoztató a fent már idézett cikk néhány mondata: „Az EBH a döntésekor korábbi alkotmánybírósági határozatokra hivatkozott, valamint nemzetközi emberi jogi egyezményekre, irányelvekre és ajánlásokra. Kitért arra, hogy az európai jogfejlődésnek köszönhetően a melegek diszkriminációjáról szóló ügyekben a közvéleményben élő erkölcsi megítélés egyre kevésbé játszik szerepet. A közerkölcs fogalmának pontos meghatározatása a jogalkalmazó feladatata. A közerkölcsöt a jogalkalmazás ma már máshogy definiálja, mint a közvélemény, a kisebbség jogait védik a többség értékítéletével, előítéleteivel szemben.”

Külön hangsúlyt érdemel ebből a következő két részlet:

„…az európai jogfejlődésnek köszönhetően a melegek diszkriminációjáról szóló ügyekben a közvéleményben élő erkölcsi megítélés egyre kevésbé játszik szerepet. [….]A közerkölcsöt a jogalkalmazás ma már máshogy definiálja, mint a közvélemény, a kisebbség jogait védik a többség értékítéletével, előítéleteivel szemben.”

– Tessék csak ezt kérem a maga mélységében értelmezni!

Valaha, amikor arra volt szükség, bennünket „demokráciával” ámítottak. Ez annak idején valami olyasmit jelentett, hogy semmilyen érdekcsoport sem ragadhatja magához a hatalmat, hanem azt a nép, a szavazó polgárok saját képviseletükre alkalmas küldötteik által gyakorolják. Ezek a küldöttek, képviselők nyilván csakis a megbízóik véleményét képviselhetik a parlamentben, különben elvesztik a mandátumukat. Vagyis mindenkor biztosított a demokráciában a többség akaratának érvényesülése. Mindezt tovább erősíti a népszavazás intézménye, ami módot ad a nép akaratának közvetlen érvényesítésére. Ezzel szemben a fenti idézetben fehéren-feketén vagyon leírva, hogy létezik olyan ügy, melyben a jog egyre kevésbé (s ha ezt megteheti, végül is előbb-utóbb egyáltalán nem) engedi a közvélemény erkölcsi megítélést szerephez jutni. Magyarul, a jognak lehetősége van a közvéleménnyel szemben, ad abszurdum például egy nagyon pontosan tudható, éppen ezért szándékosan nem abszolvált népszavazási eredménnyel szemben álló akaratot a teljes társadalomra ráerőszakolni.

Kérdés: Vajon ki hozta létre a jogrendben ezt a lehetőséget?

Válasz: Egy dolog száz százalékosan bizonyos. Nem a nép. A népet lehet lenézni, de annyira nyilván nem hülye, hogy ha egyszer is, valaha is lett volna a kezében valós hatalomgyakorlási lehetőség, akkor ezt önként és dalolva adta volna át valamiféle olyan erőnek vagy csoportosulásnak, amelyik akarata a saját közerkölcsével összeegyeztethetetlen. Ebből következően pedig sem bármikor korábban, sem jelenleg nincs a „népben”, a tömegekben semmiféle önérdek érvényesítő hatalmi potenciál, s a szavazásoknak – beleértve a népszavazást – még közvetett hatása sincs a törvényhozási, azaz a mindennapi életet szabályozó gyakorlatra. Aki pedig azt a valós hatalmi tényezőt szeretné beazonosítani, mely a törvényhozás jogforrásaként működik, keresse azokban a szűk és kívülről nemigen látható körökben, ahonnan az „ítélet és előítélet” tárgykörébe eső fogalomalkotás szuggesztiói erednek, ahol eldöntik mert eldönthetik, hogy miféle kisebbségnek van joga érvényesülni a többség akarata ellenében. Mindenesetre bárki, aki ezt az írást olvassa, teljes bizonyossággal tudhatja, hogy a saját véleménye a homoszexualitás legalizálásában, törvényesítésében, sőt népszerűsítésében tökéletesen érdektelen, lényegtelen és semmiféle befolyással nem bír. Az az erő, amelyik képes volt a haladó európai jogrendben a többség akaratával szemben a saját megítélése szerinti fontosságú kisebbséget pozitívan diszkriminálni, bizonyosan le fogja nyomni az összes európai ország torkán szép egymás utáni sorrendben a homoszexualitás gondolatát.

– Vajon egy ilyen társadalomátformáló akarat mögött ne lenne nagyon is mélyre ható tudatosság? Vajon csak az ember spontán fejlődésének tanúi lennénk, midőn érzékeljük ezt a folyamatot? Vagy ha a játék mai kimenetében ilyen nyilvánvaló a szándék és a tervezettség meghatározó jelenléte, akkor nem érdemes lépésről-lépésre visszafelé haladva is feltételezni a folyamatos tudati kontrollt, a nagy testvért, aki – akár akarjuk, akár nem – mindenkor vigyáz ránk?

„A léggömb könnyű gázzal van tele
Úgy, mint néha egyik másikunk feje
Legjobb példa tán az én fejem lenne
Mikor szállok felfele…”