A tudomány tudatlansága

A legutóbbi „A metafizika” és az azt megelőző „A legitimitás” c. bejegyzéseket követően megkerülhetetlenné válik legalább néhány szó erejéig a napjaink közgondolkodásában meghatározó szerepet betöltő tudomány felé fordulni. Ugyanakkor e két bejegyzés felvetései és következtetései megfelelő kiindulópontok a tudomány koordinálásához a közvetíteni kívánt szemléleti renden belül, és a tudomány materiális szemléletétől való elhatárolódáshoz. Mindazonáltal itt szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a tudomány a saját ellenfeleként szinte kizárólag valamilyen vallásos, többnyire keresztény szemléletet nevez meg, ami egyrészt a szokásos trükkök közé tartozik, amennyiben valaki csakis olyan primitív ellenfeléről hajlandó tudomást venni, aki ellen védekeznie gyermekjáték, másrészt pedig mi véletlenül sem vagyunk gyanúsíthatók sem kereszténységgel, sem általánosságban semmiféle vallásossággal, az érveinket pedig legalább annyira bárki által ellenőrizhető és ismételhető megtapasztalásokból merítjük, mint amikre általában a tudomány is hivatkozik.

Különösen ajánljuk a figyelem fókuszába a legitimitás és a metafizika azonos koncepcióját, ami szerint egy adott ember saját életének előbbi ill. későbbi pillanataiban valamit egészen másként értelmezhet. Méghozzá a két értelmezés egymáshoz való viszonyát tekintve a későbbi mindig teljesebb szokott lenni a korábbihoz képest, továbbá a későbbiből jól látható és érthető a korábbi, amit lényegében magába foglal, viszont a korábbiból semmiképp – még valamiféle ígéret szintjén sem – látszik a későbbi, mely bár átfogóbb, sokszor lényegesen egyszerűbb. (Például a gyermek, ha túléli a balul sikerült csónakázást, felnőttként egészen más véleményt alkot a csatangolásról, mint amire gyermekként volt képes.)

A megértés különböző, egymást tartalmazó fázisainak érzékeltetésére a gyermek-felnőtt viszony megfelelően alkalmas, azonban nem akarnánk ennél leragadni, mivel a jelenség sokkal általánosabb, s nemcsak egy adott ember korábbi és későbbi életpillanatait jellemzi. Amennyiben két vagy több emberre koncentrálunk, azok életpályája nyilvánvalóan teljesen különböző lesz, más tulajdonságokkal, más tapasztalatokkal, s ha ezek ugyanarra a tárgyra irányulva (pl. a haza fogalma) véleményt alkotnak, úgy a sok ember véleményei egymáshoz képest ugyanúgy egymást tartalmazó sorrendbe állíthatók annak függvényében, hogy az adott tárgyat milyen teljességgel képesek értelmezni, mint egyetlen ember életkori sorozatánál. Különböző embereknél persze az életkor csak nagyon esetleges szerepet játszik, mert kiszámíthatatlan gyakorisággal előfordulhat fiatalabbak esetében összehasonlíthatatlanul komplexebb véleményalkotási képesség, mely átláthatja és magába foglalhatja éppenséggel idősebbek aktuális értelmezési lehetőségeit is.

Nagyon lényeges itt az egymást tartalmazó értési szintekről „A metafizika” c. bejegyzés megállapítása: „Ezeknek a szinteknek a megkülönböztetésére az ember nem jól motivált, lévén egy adott szintről lefelé nézni érdektelen, fölfelé viszont lehetetlen. ”

– Miért annyira lényeges ez?

Azért, mert a motiváltság hiánya miatt az egymást tartalmazó értelmezési szintek valósága kevés eséllyel tudatosodik, úgyszólván rendkívül ritka jelenség, s kiszorulhat, miképpen ki is szorult a jelenlegi közgondolkodásból. Mégpedig ez a tény az alapja az öntudatlan abszolutizálásként már többször emlegetett és társadalmi általánosságra szert tett jelenségnek. Az öntudatlan abszolutizálás ugyanis nem egyéb, mint az az állapot, amikor az egyén bármiről véleményt alkotván, nem feltételezi, hogy véleménye meghaladható, holott egy teljesebb keretrendszerben esetlegessé, sőt lényegtelenné is degradálódhat, teljes irrealitásba fullasztva a nagy energia és lelkesedés által megidézett és végsőként kezelt igazságot. Ilyen öntudatlan abszolutizálásra végtelen sok példát lehet felhozni. A gyermek-szülő viszonyban a szülő nem ritkán detektálja is, és kellő empátia esetén megértően mosolyog rajta. Felnőtt-felnőtt viszonyban azonban korántsem ilyen mosolyogni való a jelenség, mert felnőttként általában mindenki véglegesnek, érettnek, befejezettnek és meghaladhatatlannak gondolja magát véleménynyilvánításakor. Tipikus eset egyébként a kommunikáció, a nyelv abszolutizálása, a szavak abszolút értésébe vetett hit, holott ha van valami, ami nem abszolút, akkor az egy jel – lévén egy szó semmi egyéb, mint egy jel – ami alatt mindenki csupán annyit érthet, amit az ő megtapasztalásában a jel mögé módjában áll elgondolni. (Messzire ne menjünk, a tudomány szó alatt vajon mit tud elgondolni egy parasztember, egy színi kritikus egy atomfizikus, vagy egy nyelvész?)

Mindezek után megfogalmazható a tudománnyal szembeni fenntartásunk lényege: A tudomány nem tud az értelmezések egymást tartalmazó viszonyrendszerének valóságáról.

Ezzel az állítással szemben bizonyosan sok érv tűnik felhozhatónak, különösen, ha valaki elkötelezettje az intézményes tudományoknak. Hivatkozni lehet a pszichológia fejlődéslélektani kutatásaira, vagy a szemiotikára, vagy akár a Thomas Kuhn által megalkotott tudományos paradigma fogalomra. Azonban ezek saját tárgyukra fókuszálva partikulárisak maradnak, még Thomas Kuhn is, akinek munkája pedig a filozófiáig (persze a filozófia is tudományon belüli) hatóan is képes volt hullámokat verni. Ami azonban lényegi és minden tekintetben meghatározó hiányosság maradt, az, amit a tudomány önmagáról gondol el, illetve nem gondol el. (A tudomány ilyképp megszemélyesítve nyilván azon a módon képes önmagáról valamit elgondolni, amennyiben a tudományt elgondoló ember értelmezi a tudományt.) A tudomány viszont egyrészt önmagát nemigen értelmezi, de ha mégis (ld. filozófia), akkor is önmaga fölött, önmagát befoglalni képes tudatformát nem képzel el, vagyis önmagával kapcsolatban öntudatlan abszolutizáló. Ez a tény azért rendkívülien súlyos, mert csupán közvetlen szemlélettel és elemi logikával belátható, hogy van valami, ami a tudományt teljes egészében magába foglalja, vagyis olyan általánosabb és teljesebb lényegiség, aminek a tudomány csak része, sőt elhanyagolható része, ez a valami pedig nem más, mint az emberi élet.

Lehet persze ezen a ponton is ellenvetéseket felhozni, mondván, a tudomány éppen az a tudatforma, amit az emberi élet önnön értelmezésére alkotott, és feltehetően az emberiségnek voltak is olyan időszakai, amire ez a felvetés őszintén és maradéktalanul áll. Azonban a Krisztus utáni korban az élet és a tudomány viszonya fokozatosan megfordult, s különösen a felvilágosodást követően terjedő materiális szemlélet a gyakorlatban is a tudomány szolgájává degradálta az életet, méghozzá az ásványét, növényét, állatét és emberét egyaránt. Mindebben persze nincs semmi meglepő, a materiális szemlélet sajátosságait figyelembe véve éppen így törvényszerű, hiszen a szerinte véletleneken cél nélkül felépült életnek nyilván egy természetes gesztussal rendelődik fölé az a tudomány, amelyik legalább az élet létezésének tudatára ébredése pillanatától elkezdheti uralni és tervezni azt. Ilyen módon aztán nem csoda, ha napjainkra már nem merülnek fel kérdések a tudomány értelmével kapcsolatban, sőt, a tudomány minden dolgok értelmének szerepébe helyezkedhetett, s körülbelül az elmeháborodottság bélyegével kellene megküzdeni annak, aki elkezdené feszegetni az élet szempontjából a villanymotor, vagy a mobiltelefon, vagy az űrkutatás, vagy a genetika értelmét. Ilyesmi immár fel sem vethető, az ún. tudományos kutatás halad a maga öntörvényű útján, s eredményei kételyek megfogalmazása nélkül alakítják és programozzák át azt, amibe egyébként beágyazott, vagyis az életet.

Ha megpróbáljuk szemléltetni ezt az öntudatlanságát teljes önfeledtséggel vállaló folyamatot, amit egyébként mégiscsak emberek tartanak mozgásban, méghozzá önmagukat tudatosnak gondoló emberek, s ehhez megfelelő rálátással bíró perspektívát kívánunk mozgósítani, kézenfekvően megint a gyermek-felnőtt viszonyhoz fordulhatunk.

A felnőtt láthat gyermekeket különböző hajlamokkal, s a hajlamok mentén megmutatkozó kiemelkedő tehetséggel, bár ezeknek a tehetségeknek a gyermek fantáziájában egyáltalán jelentkezhető céljai iránt, éppen a helyzetre való rálátása miatt lehet elnéző szkepszise.

– Mit gondoljunk arról a gyermekről, aki az édességért rajongva idejekorán megtanul kiváló dobostortát készíteni, s ehhez a szenvedélyéhez minden segítséget megkapva, gyakran él is vele, munkája gyümölcsét minden alkalommal teljes egészében felfalván?

– Mit gondoljunk arról a gyermekről, aki a földigiliszták késsel történő szaporításának alkalmazhatóságát nagy érdeklődéssel kezdi tanulmányozni minden egyéb állaton, egereken, kutyákon, macskákon, levelibékákon – amivel csak bír?

Sorolhatnánk a példákat tovább a végtelenségig. S az ilyen mozzanatoknak a felnőtt szemével látva nem sok értelmük van, legalábbis olyan felvetésben nem, amilyen értelmet a mozzanatok mögé a gyermek képzelhet el. A gyermek kíváncsi, próbálkozik, de azzal amit tesz, számára megfogalmazható célja többnyire nincs, avagy ha mégis fel tud hozni ilyent (mint egy dobostortával jól teletömött pocak), az a felnőtt perspektívából csak véletlenszerűen bírhat értelemmel. A gyermeknek persze különleges a helyzete, mert ott áll fölötte a felnőtt, aki képes korlátozni vagy meghiúsítani a teljesebb perspektívából értelmetlen vagy egyenesen önveszélyes műveleteket. Az önmagát felnőttnek gondoló felnőtt mellett azonban nem áll senki, aki a kíváncsiságnál magasabb szempontok érvényesítésére vállalkozhatna. Ezért aztán ezek a szeleburdi felnőttek eljátszadoznak a nehézségi gyorsulással, a fénnyel, a magerőkkel, génekkel, csillagközi utazások terveivel, s nem koppint az orrukra senki az övékét magába foglaló értelemmel. De az ilyen értelem feltételezéséig sem jut el ma senki, vagyis a játszadozó elmékből kipattanó ötletek önfeledtségben, abszolútként jelennek meg. Mindez tehát a materiális szemléletben logikus és következetes, metafizikai értelemben viszont az élet tökéletes szabadságának kifejeződése, mivelhogy az emberi életnek úgy, amivé lett, maradéktalan lehetősége van magát azzá tenni, amit önmagáról egy saját belső részlete – mint tudomány – elgondolni képes, s egy „szép” napon – éppen mint víziója – valóban beágyazatlanná, céltalanná és személytelenné lehet.