A legitimitás

– Tudatos-e az ember?

Erre a kérdésre a tudománynak gyors „igen” a válasza, és a gyorsaság is, meg az általában felhozott érv is jól mutatja azt a nyomasztó igénytelenséget és felületességet, ami ennek a tudatformának (mármint a tudománynak) az érvényét mindjárt helyére is teszi.

„Az ember tudatos lény, mert képes tudatos cselekvésre.” – mondja a tudomány. És ezzel az állítással lényegében rendkívül elégedett.

Az ember lát egy szép érett almát egy fán, szívesen megenné, mert amúgy rendesen korog a gyomra, de az alma kissé magasan van, és nem éri el. Lenéz a földre, ott hever egy bot, felkapja, leveri vele az almát, és jóízűen elmajszolja. Tehát volt célja, a cél eléréséhez tudatos megfontolás útján kiválasztotta a megfelelő eszközt, majd annak segítségével elérte a kitűzött célt. Vagyis cselekvése tudatos volt, azaz az ember tudatos. (Fantasztikus.)

Tegyük fel az eredeti kérdést kicsit másképp!

– Tudatos-e a gyermek?

Van egy hatéves forma gyermek. Szabadjára engedve sétálgat, s kissé elbarangolva otthonától egy vízpartra ér. Lemenő nap, lágy szellő, szelíden csillogó víztükör. Kissé arrább egy csónak kikötve, benne evező, a környéken sehol senki. A gyermek ült már apjával csónakban, látta miként evez, s megörülve a lehetőségnek, beugrik a csónakba, elköti, és az evezővel megpróbál úgy tenni, mint a nagyok. (Tudatos, nemde?) Kissé elsodródik a parttól, de itt már nem olyan nyugodt a víz, magával ragadja a csónakot… (Befejezés a fantáziára bízva.)

Még egyszer: – Tudatos-e a gyermek?

Bizonyos mozzanatokban természetesen tudatos. Azonban, ha kissé jobban szemügyre vesszük a cselekménysort, láthatóvá válik, hogy bizonyos szakaszai hierarchikus szerkezetbe sorolhatók. A csónak elkötése és az evezés hierarchikusan azonos szinten van, viszont mindkettő azt szolgálja, hogy a csónakázás létrejöhessen, vagyis hierarchikus fölöttesük a csónakázás. A csónakázást pedig tartalmazza a csatangolás.

Tudatosnak az olyan cselekvés nevezhető, ami az ember szándéka szerint megvalósuló célhoz vezet. Ebben az értelemben a csónak elkötése és az evezés tudatosnak tekinthető, mert a szükséges mozzanatokat átlátva, és jól alkalmazva elérte célját, a csónakázást. A csónakázás azonban olyan eredményre vezetett, ami mindenképpen kívül esett a szándékon, tehát nem volt tudatos. A csónakázást magába foglaló csatangolás tudatossága ettől szintén összeomlik.

Ebből az egyszerű modellből két tanulságot tudunk levonni. Alulról fölfelé nézve, bármely alsóbb hierarchiájú mozzanat tudatosságának hiányában az összes fölsőbb hierarchiájú mozzanat tudatossága megdől. Fölülről lefelé nézve pedig, a legfölsőbb hierarchiájú mozzanat tudatosságához az összes alsóbb hierarchiájú mozzanat tudatosságára szükség van.

Amikor általánosságban az ember tudatosságáról beszélünk, ennek minősítésekor nem vehetünk mást alapul, mint cselekvésmozzanatai hierarchiájának legmagasabb ismerhető szintjét, ez pedig maga az emberi élet. Az emberi élet tudatosságának viszont a fentiek alapján két jól megragadható kritériuma van:

1. Az embernek az életével önmaga számára ismert célja legyen.

2. Az élet alsóbb hierarchiájú mozzanatai lényegében mind a legfelsőbb hierarchiájú cél tudatos megvalósítóinak bizonyuljanak.

Kissé elmélyedve ebben a két feltételben, azonnal szembetűnik, hogy rendkívül szigorúak ahhoz képest, mint amilyen életeket látunk magunk körül. És ha a legtermészetesebb módon engedünk is a logika szigorából, ezt elsősorban a második kritérium mentén tehetjük meg, hiszen lehetnek egy életben elhaló, hibás hierarchikus ágak, vagy bizonyos ágak hibáját eliminálhatják más ágak. Azonban az első feltétel éppen közvetlen egyszerűségében legtöbbünk esetében rendkívül problémás. – Mert kicsoda az közülünk, akinek az életével konkrét célja van? – És akkor még nem is feszegettük azt a kérdést, hogy esetleg van az életet is magába foglaló teljesség.(?) Ha pedig van, akkor csak az ottani konkrét létezési célt szolgáló alsóbb mozzanathierarchia nevezhető tudatosnak, hisz mit érnek az alsóbb résztudatosságok, ha nem támogatják, vagy egyenesen meghiúsítják a felsőbb értelmet?

Teljességbe foglalva

Ezen a ponton azután a jelenleg közhasználatban lévő szemléletek értelmében kettéválnak a lehetséges válaszok.

A materialista álláspont nem ismer életet magába foglaló teljességet, éppen ezért számára az „élet értelme” fel sem vethető. Sőt, feltehetően szemlélete a cselekvésmozzanatok hierarchiáját sem nagyon tűri, éppen ezért az élet tudatos céljának felvetését sem tartja relevánsnak. Marad neki egy-egy mozzanat célt érő tudatossága, jóllehet a mozzanatok összessége ilyen módon semmiféle cél felé nem tart, illetve nem merül fel ilyen cél létének koncepciója. A tudatosság itt csak a többi lénytől eltérő tulajdonságot jelöl, mint például a zebra esetében a testén végigfutó fekete-fehér csíkok.

Mithras

Az idealistáknak ettől sokkal nehezebb a helyzetük, mert bizony ők számon tartják az életet magába foglaló teljességet, aminek szempontjából szükségszerűen vetődik fel az „élet értelmének” ismereti igénye. Az élet értelmes, ha az azt magába foglaló teljességben meglévő célját eléri (tessék figyelni: teljesíti). Minden más esetben az élet értelmetlen. Ebből következően viszont az idealista élete tudatosságának minimális feltétele az élet értelmének ismerete. – Mert miképp lehetne egy élet tudatos, ha még a célja sem ismert? – Na de kicsoda ismeri az élet célját?

Az erre a kérdésre adható könnyen számbavehető válaszoknál sokkal érdekesebb egy belőle közvetlenül felvetődő további kérdés: – Vajon hol van az átlátható életnek, és az azt magába foglaló teljességnek a határa? Másképpen: Hol van a határa az evilágnak és a túlvilágnak, vagy hol van a határa az immanensnek és a transzcendensnek? Létezik-e egyáltalán rögzíthető, mindenki számára ugyanott lévő határ?

Szeplőtelen fogantatás

A csecsemő számára minden, ami az anya érintésén és az anyatejen túl van, az túlvilág: láthatatlan, értelmezhetetlen, holott tartalmazza őt. Növekedvén ez a határ rátolódik a felnőttek átláthatatlan világára, még tovább növekedvén, „felnőttként” pedig kinek-kinek a saját értelmi horizontján áll meg. Van akinek a kertje végéig tart, van aki az egeket ostromolja. Mégis, az egyéni túlvilágok semmilyen módon közös nevezőre nem hozható határainak van egy burkoló felülete, ami egy összefüggő társadalmi alakulat kultúrájaként ragadható meg, a nyilvános kommunikációban fejeződik ki, és mint kifejezést a társadalom túlnyomó többsége érteni véli. Ami ezen a határon belül van, az a társadalom tagjai számára lényegében érthető, megragadható, konkrét, ami ezen túl van, az kizárólag megfoghatatlan absztrakció, és csak nagyon bizonytalan tárgya a kommunikációnak. Természetesen sok ember lehet, akik a kultúra evilágában sem képesek jól tájékozódni, lényegesen kevesebben képesek a kultúra aktuális határait konkrétumként kezelni, és nagyon kevesen látnak túl a határon, jóllehet adódhatnak olyanok, akik jelentősen meghaladhatják. Utóbbiak elért szellemi szintjükből a társadalmi mozgásokra visszanézve ítélhetik meg egy kultúra mozgásainak értelmét, s ha bármi oknál fogva a társadalmi alakulat számára hitelesnek számítanak, véleményüket, mint az evilágon túli rend ismeretére támaszkodó véleményt, a társadalmi alakulat „egésze” önmaga fölé rendelve, saját akarata mozgósításánál figyelembe veheti. Nem foglalkozunk itt egy ilyen viszonylat rendkívülien kényes problémáival, mindenesetre tény, hogy valaha léteztek társadalmak (Krisztus előtti szakrális társadalmak), melyek vállalták saját tudatosságuk hiányának tudatát, s ennyiben messze tudatosabbak és szabadabbak voltak, mint a mai ember, aki vagy minden ok nélkül tudatosnak gondolja magát, vagy meg sem formálódik benne a tudatossági igény. És a tudottan saját kultúrhatárain túl látni képtelen tömegek, akik tehát nyilvánvalóan nem rendelkezhettek a kultúrájukat tartalmazó teljességből származó olyan koncepcióval, melyből megragadhatták volna a kultúrájuk értelmét, rábízták magukat azokra a személyekre, vagy arra az egyetlen személyre, akik/aki hitelesen a kultúra határain túlról származó, tehát nem evilági ismeretei alapján tudhatta/tudta megítélni a kultúra értelmét, vagy meghatározni a kultúra mozgásának értelmes irányát. Az ilyen személy volt a legitim uralkodó. Csakis az ilyen személyt fogadták el legitim uralkodónak. Tömören fogalmazva, az uralkodó legitimitásának feltétele kizárólag a nem evilági eredet volt.

Emese álma

A legitimitás társadalmi kommunikációja a viszonylat belső logikájából adódóan csak szimbólumokkal volt lehetséges, s a gyakorlatban többnyire „istenfiúságot” jelentett. Ez a motívum ugyanúgy fellelhető az egyiptomi beavatási misztériumokban, ugyanúgy Jézus Krisztus vagy Mithras esetében, ugyanúgy Emese álmában, és az ismert emberi történelemben utoljára Japánban, ahol az amerikai megszállók Hirohito császárt fosztották meg ettől a címtől. Ekkor vége van valaminek, ami eddig volt, és elkezdődik valami, ami addig soha nem volt.

Ez a tudatosság átértelmeződésének jelenig húzható íve.

 Hirohito: a viszonylat