A metafizika

Amint már korábban megjegyeztük, a „metafizika” nem jó szó. Méghozzá története és jelentése miatt egyaránt megtévesztő lehet, és bizony sokak számára megtévesztő is, vagy egyenesen értelmezhetetlen.

Történetét tekintve éppen akkor keletkezett, amikor a kultúrában elszervetlenedett az, ami a jelentése. Ez, mondhatni szükségszerű, hiszen a fogalmak éppen így keletkeznek: az ember az azonosság állapotából kilépve válik képessé valaminek a tudatos érzékelésére. Azonban ez az elidegenedő ember, egy semmilyen más fogalom esetében nem létező belső érdeke miatt a metafizika fogalom tartalmától irtózik, mint az ördög a szenteltvíztől, és igyekszik megtagadni, letagadni, semmisnek, de legalábbis értelemellenesnek nyilvánítani.

– Mint tudjuk, maga a szó Arisztotelész szellemi hagyatéka nyomán keletkezett, egy rendszerező gesztus melléktermékeként, s jobb híján maradt fenn, mivel mégiscsak jelölt valamit, aminek jelölésére kézenfekvően más jel nem bizonyult alkalmasnak. A fogalom születésének ilyen csillagzata aztán meghatározólag hatott egész további életére. Ugyebár Arisztotelész, mint születési ok, eleve rossz ómen, hisz az ő gondolkodási módszertana lép ki végérvényesen a tradícióból. Mégis, és éppen ez okból a materiális szemlélet peremvidékére szorulva, sőt onnan is száműzve, a metafizika maradt az egyetlen közvetítő a jelen és a Krisztus előtti kor gondolkodási paradigmája között. Azonban, ha bárki a legnagyobb jóindulattal is állna neki a ma érvényesnek tartott diszciplínák mintájára lelket lehelni a metafizikába, kísérlete bizonyosan kudarccal végződne. A tárgyhoz tartozó tematikát hasonlóképpen szabványosított jelentésű fogalomrendszerrel feltölteni, miként az a kommunikálhatóság feltételei szerint szokásos, ez esetben lehetetlen, s éppen az ilyen kísérletek miatt szakadt el a keresztény vallás is a valós metafizikától, és kötött ki a teológiánál, vagyis az istentudománynál. A tudományok tudnak, a metafizika sohasem tud, hanem mindig csak kísérletet tesz a megértésre. Ezen kívül leíró jellegű, nyilvánossá tett gondolkozás, vagy gondolkozásra inspirálás, ami azért kristálytiszta logika, feszes rendszer, s egyben teljes szabadság. Következésképp nincsenek kötött szabályai, és ahány ember műveli, annyi egymástól lényegesen eltérő megjelenés, lényegesen eltérő kiindulópont és irány. Mégis a metafizikák egymáshoz nagyon közeliek, és viszonyuk sokszor kiegészítő jellegű, nem pedig kaotikus.

E tudatforma művelése sem gazdagsággal, sem érdemmel nem kecsegtet, annál inkább követel odaadott életet, jobban mondva csak egy odaadott élet bizonyos pontján válik jelenvalóvá, mint az adott személy létezésének tudati tükre, ilyen módon – ha valakivel összefüggésben egyáltalán releváns metafizikát emlegetni – a szellemi tartalom csakis magas szintű, érdemben kevesek által felfogható lehet, s elszigeteltsége miatt mindenkor tiszta a motivációs környezete.

– Vegyünk például egy metafizikai alapállítást: Valóság van.

Egy ilyen mondattal a ma műveltnek és mértékadónak számító intellektusok nem nagyon tudnak mit kezdeni. Leginkább észre sem veszik. De ha mégis, akkor is csak formális okoskodásnak tűnhet, esetleg fontoskodó tautológiának, elborult elme kényszeres erőlködésének, amin fogást találni lényegi tartalom hiányában nem lehet. Pedig nagyon is finom mélysége van egy ilyen mondatnak, méghozzá már történetiségénél fogva is, attól a ténytől, hogy megszületett. Jelez ugyanis valami – ezen a szinten még nem pontosítható, mégis lényegi – gondot a valósággal. Mert ha a valóság a maga elvben természetes módján éppen az, ami van, akkor miért lenne szükséges ezt egyáltalán kimondani? Ha pedig oka lehet ennek a kimondásnak, akkor ez gyaníthatóan lényegi, a létezés alapjait érintő problémából következik.

– Talán bizony azért vált fontossá megfogalmazni ezt a tőmondatot, mert bizonyos perspektívákból akár úgy is tűnhet, mintha valóság nem lenne? De akkor mi az, ami van, mert valami van, és ami van, esetleg nem is a valóság? Ezek szerint létezhet olyasmi is, ami nem a valóság, nem valóságos? És akkor mi lehet az, ami nem valóságos, mégis van? Nevezzük talán virtualitásnak? De hát ha van virtualitás, akkor az miért nem valóságos, holott kétségtelenül van? Vagy mégis minden ami egyáltalán van, az maga a valóság? Vagy a valóság meghasadt, és tartalmaz olyasmiket, amik vannak, és olyasmiket is, amik nincsenek? Tényleg, ha a virtualitás is a valóság része, akkor miképp az? Ráadásul ez itt egy állítás, tehát egyben állásfoglalás is, ami talán jelzése annak, hogy ennek az állításnak a jegyében tartja az állító végiggondolhatónak a világot. És vajon miért válik annyira fontossá a valóság, vagy éppen a virtualitás, hogy ezek környéken kelljen keresni a világ végiggondolásának kiindulópontjait? Vajon más korokban is ilyen súllyal jelent meg a virtualitás, vagy ez csak a jelenkorra jellemző, s ezért ez egy jelenspecifikus kiindulópont?

– Nos, egy ilyen kurta tőmondat ilyen intenzitással tudhat kérdéseket felvetni. Ebből következően egy metafizika mondatainak megformáltsága és egymásra épülése nem szokásos precizitással képzelhető el. A magyar nyelvben egyébként a mondaton belül oly lazán kezelhető szósorrendnek is beláthatatlanul jelentőségteljes következményeit kell figyelembe venni, egy kitett vagy elhagyott vessző pedig oka lehet a világ teljes átértelmezésének.

Mindezeket figyelembe véve, metafizikával foglalkozni a ma ismert és elfogadott létkoncepciók mellett nem olyasmi, ami bármilyen szempontból is ésszerűen felvállalható tevékenységnek minősülhetne. Nem is foglalkozik vele szinte senki, sőt, tárgyszerű, vagy definitívnek nevezhető meghatározásával is csak kevesen kísérleteznek, különösen, ha leszámítjuk a vallásos vagy materiális szemléletbe ágyazott megközelítéseket, melyek szükségképp semmitmondók a lényeget illetően. A jelen kultúrába ágyazott érdemi próbálkozás egyedül René Guénontól ismeretes, aki az Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához c. művének teljes 5. fejezetét (A metafizika esszenciális jellemzői) szenteli a kérdésnek. Guénontól szívesen idéznénk néhány lényeges megállapítást, de egyrészt a stílus sajátosságai miatt, másrészt a fejezet belső logikája és a kifejtés terjedelme miatt ez olyan kiragadott részleteket jelentene, melyek a teljes szövegkörnyezet nélkül elvesztenék kohéziójukat. Az egész fejezet idézésével szemben viszont inkább csak a mű egészének áttanulmányozása ajánlható.

Mindenesetre figyelemre méltó Guénon alábbi két mondatában implicite közvetített álláspontja:

„Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „metafizika” kifejezés alkalmazásakor főként nem a szó történeti eredetével óhajtunk foglalkozni, ami némileg kérdéses és még akkor is pusztán mellékesnek tekinthető lenne, ha valaki azt a szemünkben vitatható nézetet fogadná el, miszerint e szót először annak jelölésére használták, ami a „fizika után” következik Arisztotelész összegyűjtött munkáiban. Ugyanígy nem érdemes azokhoz az erőltetett értelmezésekhez fordulnunk, amelyeket különböző korokban bizonyos szerzők véltek megfelelőnek e szóhoz fűzni; mindez azonban nem indok arra, hogy a szó használatával felhagyjunk, mert legalábbis a nyugati nyelvekből vett kifejezéshez képest még mindig ez a legalkalmasabb annak megjelölésére, amiről voltaképpen szó van.”

– Talán meglepő, és csak a kissé lejjebb vázolódó metafizikai koncepció szempontjából válik egyértelművé annak a viszonylatnak a jelentősége és érdekessége, ami miatt nem csekély fontossággal bír a fenti szöveg. Az adott viszonylat két összetevőből áll:

1. …erőltetett értelmezések…, amelyeket … bizonyos szerzők véltek megfelelőnek e szóhoz fűzni…

Ebben a viszonylatban adott egy szó, amihez bizonyos szerzők értelmezéseket fűznek, vagyis a „szó” áll centrális (abszolutizált) helyzetben, amit a szerzők igyekeznek értelmezni.

2. …a nyugati nyelvekből … ez a legalkalmasabb annak megjelölésére, amiről … szó van.

Itt centrális helyen a tartalom van, amihez keresi a szerző a megfelelő jelölőt. Tehát Guénon esetében a szó, a hangalak nincs abszolutizált helyzetben, még annyira sem, mint monjuk egy darab kő, ami van, és létezését tudomásul kell vennünk, hanem lefokozódik valóságos és egyetlen funkciójára, lévén egyszerű jel.

Guénon az általunk kiemelt viszonylat nem feltétlen tudatos megfogalmazásával rendkívül jelentőségteljeset lépett el attól a nyelvet öntudatlanul abszolutizáló szemlélettől, ami napjaink köz- és tudományos gondolkozását is meghatározza, és ami miatt a kultúrában a valóság pontos nyelvi leképezhetősége feltételezett, holott ez a feltételezés, avagy ez az elvárás teljességgel abszurd olyan durva jelekkel szemben, amilyenek a nyelvi elemek. Nyilvánvalóan a valóság egy absztrakt részlete bármiféle jellel illethető lenne, és a jelek jelentése semmilyen körülmények között nem abszolút, hanem csak nagyon bizonytalanul rajzolódhat fel egy terjedelmesebb és koherensen megfogalmazott szöveg összefüggésrendszerének hálójában. Egyáltalán, értelmezhető jelentés csakis egy értelmi háló összefüggésrendszerében keletkezik.

– Nos, Guénon nemcsak tisztában van a nyelvnek, mint jelrendszernek a működésével, hanem ő maga éppen az ehhez illő körültekintéssel szövögeti nyelvi elemekből azt a hálót, ami némi eséllyel közvetíthet valamit a „metafizika” általa felfogott lényegéből a figyelmes olvasónak. Bármennyire is figyelemre méltó azonban Guénon nyelvi koncepciója, s bármennyire több az, amit ő tud nyújtani a jelrendszereket abszolutizáló szerzőkhöz képest, éppen az általa kitaposott gondolati úton tovább is lehet lépni, és a metafizika belső tartalmának tekintetében még elemibb, még egyszerűbb és még lényegibb szemléletig lehetséges eljutni. Habár Guénon eredményei minden vonatkozásban jó kiindulási pontnak ajánlhatók, tartalmaznak olyan kötöttségeket, melyek részünkről csak a megelőző évszázadok szellemi elsötétülésének örökségeként értelmezhetők, s ugyanolyan öntudatlan abszolutizálásként foghatók fel, mint amitől a nyelv esetében ő is sikeresen megszabadult. Ilyenként kell említenünk például a keresztény valláshoz fűződő nézeteit. Ettől is súlyosabban esik latba, hogy szétválasztja a „természetit” és a „metafizikait”, mely szétválasztás analóg az „anyag” és „szellem” szétválasztásával, ami szintén öntudatlan abszolutizálás, lévén az „anyag” abszolutizálása, mintha egyáltalán lenne ilyen, illetve a „természeti” abszolutizálása, mintha egyáltalán lenne ilyen. Mindezekkel összefüggésben, és talán a legdemonstratívabban pedig beszél „primordiális tradícióról”, ami nem egyéb mítosznál, jóllehet olyan mítosz, amiben van képesség valós tartalom érzékeltetésére, mégis, egy ponton túl „természetes” akadályává válik a gondolkozásnak.

A kifejtésben eddig eljutva, s szembenézve egy ilyen írásmű korlátaival már csak arra szorítkozhatunk, hogy megkíséreljünk némi benyomással szolgálni a metafizikának, mint létező tudatformának arról a legmélyebb sajátosságáról, ami megkülönbözteti minden más tudatformától, különösképpen a „tudománytól” mely sem ennek a gondolkodásmódjáról, és különösen sajátságos gondolkodási irányáról tudomással nem bír. A tudományos gondolkozás ugyanis csak horizontális kiterjedést ismer, jobban mondva azt sem ismeri, hanem csak kiterjed, lévén más irányú kiterjedést nem ismerve, nincs oka a saját kiterjedését megkülönböztető jelzővel ellátni. Ezzel szemben a metafizikai gondolkozás ismer horizontális és vertikális kiterjedési irányt, mely kettő közül a horizontális nem hozza lázba.

– Miként kell elgondolni a gondolkozás vertikális irányát?

Kézenfekvően úgy, hogy a valóság dolgai nem csak végtelen szétaprózottságukban vagy összetettségükben közelíthetők, hanem elgondolásuknak vannak lejjebb és feljebb eső szintjei. Ezeknek a szinteknek a megkülönböztetésére az ember nem jól motivált, lévén egy adott szintről lefelé nézni érdektelen, fölfelé viszont lehetetlen. Hasonlóképpen lehet ezt elképzelni, mint amikor egy kutató hozzájut egy új fejlesztésű mikroszkóphoz – a régebbi mikroszkópokkal már unalomig áttanulmányozott mindent, ami azokkal látható, s figyelmét a szeme elé táruló új részletek kötik le, de egyébként pontosan tudja, hogy olyan apró részleteket, amelyek ennek a mikroszkópnak a felbontóképességét meghaladják, ezzel a mikroszkóppal soha nem fog látni, akárhogy meresztgeti a szemét.

Vegyünk egy egyszerű példát a tudás vertikális irányára: Vajon mit tud egy 10 éves gyermek, egy 30 éves férfi és egy 90 éves aggastyán a „haza” fogalmáról?

Nyilvánvalóan az egyes tudások nemigen hasonlíthatók össze, jóllehet egészséges esetben a 30 éves férfi tudása tartalmazza a 10 éves gyermekét, a 90 éves aggastyáné pedig mindkét alacsonyabb korosztályét. Azonban a 10 éves gyermekbe sem erőszakkal, sem ravasz módszerekkel nem lehet beletölteni azt a tudást, ami 30 éves korban kézenfekvő, és különösen nem azt, ami az aggastyán sajátja. Mindegyiküknek megvan a maga tudáshorizontja, melynél nem képes följebb emelni a tekintetét. Ugyanakkor a 30 éves férfi számára a 10 éves gyermek tudása már érdektelen, hacsak nem azért, mert hasznos értenie a saját gyermekét, hasznos figyelembe vennie a saját gyermekének tudáshorizontját. Ha pedig ilyen indirekt késztetés nincs, az ember számára a saját tudáshorizontja abszolút, a tőle lefelé tartózkodókat a legegyszerűbb „butaként” kezelnie, a fölötte állókat viszont nem látja, miként a gyermek sem képes felfogni apja tudástöbbletének értelmét.

A tudás vertikális irányát érzékelve mód nyílik annak a tartalomnak a meghatározására, amit érdemes a „metafizika” szóval, mint jellel illetni: Az a személy, aki megtapasztalta a tudás vertikumának valóságát, tudomásul veszi a világról, a valóságról alkotott gondolatának ideiglenességét, s intellektusának teljes mozgósításával keresi a képzeletén túli horizontra emelkedés lehetőségét.

A metafizika mindenkor színtiszta logika. A világ működésének logikája, de még inkább a látni vélt logika ellentmondásainak feltárása, és az ellentmondások feloldására alkalmas koncepció keresése, ami ha igaz, csakis „följebb” lehet.

Ilyen módon nemcsak az isteni, végső princípiumok keresése, vagy egy kultúra – mellesleg mindenkor esetleges – határain való túllendülés tiszta szándéka metafizika, hanem metafizika az is, amikor egy gyermek kísérletet tesz a karácsonyi ajándékot hozó angyal természetének értelmezésére. Mert ki tudja, melyik a nagyobb távolság, az, ami a gyermek és az angyal, vagy ami a „felnőtt” és Isten valósága között húzódik.