Világlátvány

A „világlátvány” egy érdekes és nagyon összetett fogalom, amit ebben a rövid írásban csak a felszínén tudunk megkarcolni. Egy világlátvány egy gondolkodási paradigma következménye, egy gondolkodási paradigma pedig egy hosszabb korszak (többnyire ezer évek) olyan társadalmilag általánosnak tekinthető evidenciarendszere, mely többnyire öntudatlanul abszolutizált formája az adott társadalom világra irányulásának. Olyan dolgok tartoznak bele, melyek az öntudatlanság miatt nem feltétlen fogalmilag megragadhatóan, mégis összességében a valóság lényegéről,  a létezés céljáról, az értelmes cselekvések köréről a kommunikáció kiinduló pontjai. Mivel pedig az ember nem a szemével, hanem az értelmével lát, azt a világlátványt, ami egy adott korban valaki elé tárul, alapvetően a kor gondolkodási paradigmája határozza meg. A különböző korokban az emberek pl. ugyanarra a vizuális értelemben változatlan sziklára nézve, a szó szoros értelmében véve mást látnak. Az egyik korban felfoghatatlanul nagy fenséget, ami előtt leborulnak, a másikban az autópálya nyomvonalán lévő akadályt, amit egykedvűen robbantanak szét és takarítanak el ügyes gépekkel. Fontos megérteni, hogy a két látványtól független, valamiféleképpen objektívnek tekinthető optikai információ nem létezik, és egyik látvány sem valóságosabb a másiknál, mivel mindkettő ugyanúgy egy sajátságos gondolkodási paradigma következménye.

A régészeti és írásos hagyatékkal valamilyen szinten követhető emberi történelemben három lényegesen eltérő világlátványról tudunk benyomást szerezni. Ezek:

1. Krisztus előtti kor, a szakrális kor.

2. Krisztus utáni kor, ami a vallás kora.

3. A vallás korából fokozatosan kinőve és a felvilágosodástól egyre általánosabbá válóan a materiális kor.

A szakrális kor világlátványának kulcsa az „egészben a rész – részben az egész” elv. Ez jelenik meg Hermész Triszmegisztosznál is, és ez jelenik meg abban az általános szemléletben, ami a legkisebb és legegyszerűbb létezőben is kereste és megtalálta a Teremtő teljességét. Saját magát is a kozmikus egység olyan részének látta, aki hordozza a teljességet, és akinek az élet kizárólagos lehetőségét – avatottsági szintjén megnyilvánulva – a teljességben való szervülés jelenti. A szakrális kor embere számára az élet próbatétel, melyben minden mozzanat, minden megnyilvánulás szintén próbatétel, helytállása, minél magasabb szintű avatottsága pedig az egységben való minél magasabb rendű szervülésben realizálódik. Saját valóságát szervülő cselekvésével teremti meg, mely folyamatban nincsenek határok, s módja van az avatottság vertikális irányában a potenciálisan birtokolt teljességet megnyilvánulttá tenni. A valóságot nem önmagán kívül keresi, ő maga a valóság – ha úgy tetszik, Isten modellje.

Az „egészben a rész – részben az egész” elv a modern matematikában is megjelenik „fraktál” néven, és viszonylag egyszerű algoritmusokkal vizualizálható számítógépen. A mellékelt képeken ilyen számítógéppel készített fraktálok mutatják az univerzum egy szűk metszetében, a geometriai formák világában az önhasonló rendszerek hierarchikus strutúráját.

A vallás kora az európai ember számára legjobban a kereszténységben értelmezhető, jóllehet az univerzális szakralitás más kultúrákban is az európaival analóg profán pályákon alakult vallássá. A szakrális létezésből kiesve az ember önmagát a teljességhez képest végletesen és változhatatlanul töredékként érzékeli (megtörik az egész-sége), megszűnik számára a részben az egész realitása, és a teljesség leredukálódik az egészben a rész viszonylatára, ahol immár az EGÉSZ abszolút.

Már nem Isten modellje, hanem egy rontott lét részese, s csak úgy és annyiban képes értelmezni önmagát, amennyiben a teljesség, Isten – a rész számára felfoghatatlanul – csoda által kiragadja az értelmetlen töredékességből és magához emeli. (Mennyország, nirvána.) A hangsúly az „immanens” világból való megszabadulásra esik – többnyire isteni közbenjárással –, és mivel Isten részéről a megszabadulás támogatása (esetleg a teremtés eredeti értelmeként) feltételezett, a földi létezés minden szereplőjét az ember az isteni akaratra hivatkozással saját megszabadulásának rendeli alá.

Ebben a világlátványban az ember még rendelkezik a teljesség víziójával, s habár elidegenedik a valóságtól – hisz menekül belőle –, van célja, amit lényiségének elérendő valóságaként értelmez, azaz legalább önmaga valóságosságára irányul aktivitása.

A vallás korában az ember használja a teljességnek a szakrális korból átörökölt absztrakcióját, viszont mivel megszűnt azt önmagában, mint részben érzékelni, a közvetlen megtapasztalásából kizáródott teljesség eszméje tudata számára fokozatosan egyre abszurdabbá válik. A folyamatban a tudat egyetlen következetes lehetősége a teljesség eszméjétől való megválás, amivel belép a materiális korba. Ennek lényege a rész abszolutizálása. Minden, ami valamilyen szempontból egészként értelmezhető, egyrészt részekből tevődik össze, másrészt összetevője lehet nagyobb egésznek, aminek tehát csupán része, s ez a strukturálódás sem lefelé, sem fölfelé nem indokol korlátokat vizionálni. Így minden pontján esetleges és semmilyen vonatkozásban nem értelmezhető rajta többé a teljesség. Az ember koordinációs pontot többé nem találván, a valóságot saját bizonytalan lényén kívül kezdi keresni, s létezésének értelmét is önmagán kívül reméli felépíthetni. Talajtalan és irracionális vízióit megkonstruálva művi rendszereinek működtető szolgájává degradálódik, mindinkább leválva a körülötte még mindig fellelhető szerves létezésről.

A fentiek absztrakt foglalata: 

Egy megjegyzés tartozik még a három világlátványhoz. Mindegyik mindig jelen van, és természete szerint nem korszakokhoz, hanem emberekhez kötődik. Annak a konkrét okát ebben az írásban nincs mód részletezni, hogy a visszatekintve befogható történelem mégis miért tagozódott olyan korszakokra, melyekben az adott tulajdonságú emberek váltak meghatározóvá, s ilyen módon a korszak jellemzőjévé.