A szent II.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a munkáját becsülettel, életét szelíd reményekkel múlató sokaság szemszögéből a hatalomnak ilyen könnyed játéklehetőségeket tulajdonítani meglehetősen hihetetlen. Pediglen éppen ezért lehetséges. Miként tudná elképzelni egy segédmunkás a téglagyárban, hogy miképp a kezébe vett agyag képlékeny és könnyen alakítható, akként lehetnek emberek, akik egész társadalmakkal – köztük vele is – képesek kezükbe véve kedvükre gyurmázni? S ha tömegek alakítására, terelésére, esetleg kényszerítésére gondol, erőt keres, erő alkalmazást feltételez. – Hiszen ha vele akarna bárki olyasmit csináltatni, amit magától nem akar, esetleg a halántékához szorított pisztollyal lehetne – nemde?

Pedig sokkal egyszerűbb az emberben egy nagyon is lágy szövetre hatni, s ott sem otromba erőkkel vagy éles szikével végezni az operációt, hanem negédes, mégis a zsigerek mélyéig ható érzelmekkel akartatni, s azután már akarni fog, méghozzá saját magától – és mily érdekes – éppen úgy, amint az a hatalmi koncepciónak megfelel. – Mert nézzünk mélyen magunkba, mennyit szoktunk gondolkozni és micsoda mélységekig szoktuk feltárni lelkesült döntéseink bennünk rejtőző ok-okozati labirintusát?

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

– Aztán ki is akarna rab lenni? Ha pedig nem akar, akkor bizonyosan végiggondolja ennek a gyönyörűséges szózatnak az eredetétől a lehetséges következményéig minden összetett mozzanatát? Gondosan mérlegeli a külpolitikai helyzetet, a felkelésre mozgósítható erőforrásokat, a potenciális ellenség erőforrásainak mértékét, és józan döntés szerint áll be közlegénynek a seregbe?

– Hát bizony nem! Lelkesedni szoktunk, gondolkozni nem szoktunk. Gondolkozni nagyon nem szoktunk! Mások bennünk pozitív érzéseket gerjesztő gondolati kliséivel szoktunk volt világot magyarázni, világot megváltani, élni s halni. – Van is arra ideje a szegény embernek, hogy minden lényeges gondolatot végiggondoljon, s maga ítéljen Isten, király vagy akár csak egy rongyos miniszter fölött? Hallgassuk inkább csak, hogy mi hímeset üzen Isten, vagy az öreg király, esetleg a minisztere, de jobb híján akár egy szélfútta pártfunkcionárius is. Az üzenetek pedig jönnek. Többnyire a pártfunkcionáriustól, aki persze magától Istentől kapja a megható, szép szavakat. A lózungokban pedig mindig van néhány szó, néhány fogalom, amelyek különösen szépen csillognak. Ezeket a szavakat forgatják, variálják funkcionáriusék előszeretettel, a tömeg szeme pedig ragyog reájuk, mígnem sokminden történik, csak éppen a szép szavakba csomagolt ígéretek nem válnak be, s a fogalmak megkopnak, üressé, merevvé használhatatlanná válnak, a következő eszme pedig kihajítja a szép szavak szemétdombjára.

Vannak aztán olyan fontos fogalmak is, amelyek eltüntetése akár egy mesterséges kultúraváltást is megér bizonyos koncepcióknak.

A „szent” szót a kereszténység hagyományozta a jelenkori kultúrára, de a kereszténység is úgy örökölte meg az előző kultúráktól, melyekben bizonyosan olyan meggyökeresedett értelmet hordozott, ami miatt különösebb magyarázattal a kereszténység sem látta már szükségesnek ellátni. Vannak persze nyomok, archaikus szövegösszefüggések (főként görög), amik alapján következtetni lehet eredetinek tekinthető jelentéstartományokra, melyek az elkülönültség, elkülönítettség, elkerítettség jelölésére szolgáltak, az illetéktelenekkel szemben valamiféle érinthetetlenségi védelem alá helyezést. A magasztosság okán való érinthetetlenség pedig lehet teljesen szellemi értelmű – amiképpen az olyan szómágiás  gyökerű intésben fejeződik ki, mint: Isten nevét hiába a szádra ne vedd(!) –, de lehet közvetlen fizikai realizáció is, mint egy szentély templomszolgákkal történő őriztetése. Mindenesetre a „szent” nem konkretizálható, hanem sokkal inkább csak szimbolikusan megjeleníthető tartalma a kereszténységet megelőző kultúrákban közvetlen összefüggésben állt, ha éppen nem azonos volt azzal a tudatfeletti lényeggel, amitől egy emberi közösség származtatta, amivel azonosítani tudta, illetőleg amiben, mint önmaga fölöttiben értelmezhette önmagát. A „szent” okszerűen ezért érinthetetlen, hiszen az illetéktelen érintés akár szellemi, akár fizikai értelemben (ld. a szimbólumot hordozó zászlónak az ellenség kezére kerülése) az adott közösség önmagával azonos lényegének megvédési képtelenségét, vagyis a megsemmisülés rémét jelenti. Másrészről a „szent” tudatfelettiségének ténye, konkretizálhatatlansága, szimbólum-léte feltétel nélkül aktiválja az értelmi követhetőségről lemondás mozzanatában, mint átláthatatlanul fenséges értéknek a közösség fölé emelését, és az ebben rejlő hierarchikus alávetettség megkérdőjelezhetetlen elfogadását.

A „szentnek” a közösség identitásában játszott szerepe tehát a kereszténységet megelőző kultúrákban olyan evidenciával bírt, ami megöröklője számára sem vetette fel a fogalom értelmezési kényszerét, hanem mintegy természetes mozzanattá vált azt nem firtatott módon a keresztény értékhierarchiában alkalmazni. Ennek következtében spontán szentnek nyilváníttatott Isten, szélesebb értelemben kiterjesztve a Szentháromságra, s a katolicizmusban egy intézményesített eljárás folytán szentnek minősülhettek bizonyos kivételes személyek, akiknek az isteni lényeg általi érintettsége az intézményi kritériumok szerint megfelelőnek bizonyult.

Beszélnek még a katolicizmuson belül a „szent” fogalmának bizonyos devalvációjáról, amennyiben a vallás bizonyos kellékei is a gyakorlatban, nem feltétlen szabályozott módon ezt a minősítést megkapták, mint „Szentírás”, „szent mise”, „szentlecke” stb., azonban ez utóbbiak esetében éppúgy mint az előbbieknél sem vetődött fel szüksége a fogalom magyarázatának vagy olyan egyértelmű állásfoglalásnak, ami a bele értendő tartalmat egyértelműsítheti.

Minden szóhasználatban az értelmezési evidencia látens feltételezése nyilvánvalóan hordozza magában a szónak konkrét tartalmakról való leválását, s olyan függetlenné váló továbbélést, aminek során a használó közösségben a hangalaki jelhez már csak elvont és igazolhatatlan érzetek kötődnek, vagyis elindul a maga útján a fogalom a teljes tartalmi kiüresedés felé.

Nem véletlenül a szó fenomenológiai meghatározásának igénye az európai kultúrában a kereszténység bástyáinak megingásakor merült fel. A társadalom egészének a kereszténységen belül levése ugyanis a kereszténységgel azonosságot jelenti, mely ilyenformán és lényegileg nem is észleli/észlelheti az önmagán kívüliség lehetőségét, tehát nincs is szüksége bármi egyébtől megkülönböztetendő önmagát értelmezni, ezzel szemben amikor a társadalomban legalizálódik a kereszténységen kívülállás lehetségessége, következményként megteremtődik a kereszténységnek a kereszténységen kívüli nézőpontból és a kereszténységen belüli nézőpontból történő értelmezési igénye. Ezen a folyamaton belül pedig megkezdődik a kereszténység lényegi fogalmainak értelmezése is a kultúrában valamitől jelentőségteljes aktualitást hordozó nézőpontok szerint.

Elsőként Rudolf Otto szentelt egy könyvet „A szent” címmel (1917) a fogalom fenomenológiájának. Kísérletet tett a keresztény fogalomkörtől függetlenített vizsgálatra, ami feltétlenül a megközelítés igényességének jele, azonban végül nem sikerült elszakadnia attól a világlátványtól, amit alapvetően a kereszténység tárt a szeme elé. Először is a priori kategóriának tekintette, tehát feladta a fogalom magyarázatának misztikus élményeken kívüli, közvetlen tapasztalásból származó tartalmi megragadhatóságának feltételezhetőségét, és olyan leírókkal közelítette, melyek egyébként tapasztalathoz köthetőség hiányában csupán lebegő kultúrképződmények: A „függőség”  átélése, a „teremtményérzet”, illetve az érzékelésében megjelenő kettősség, a „megrettenés” és ennek ellenében az ellenállhatatlan „vonzódás”, „lelkesültség” és  „lenyűgözöttség”.

Ezek közül számunkra egyedül a függőség átélése tűnik az eredetig leásás igényét hordozónak, minden további csupán származtatott és áttételes következményeken történő közelítés.

Otton kívül Mircea Eliade vállalkozott a kérdéskör körüljárására „A szent és a profán” c. könyvének lapjain. Miután azonban Eliade egyébként is hajlamos a kommunikációban használt jeleknek (szavaknak) abszolút értelmet tulajdonítani, s ezáltal bezárni önmagát abba a szellemi térbe, amibe csillagzata születni szerencséltette, nála még kevesebb támpontot kapunk a szónak az öntudatlan korok ráragasztott misztikájától mentes értelmezésére. Ennyi eredmény viszont mindenképpen elégtelen ahhoz, hogy egyáltalán gyanú ébredjen a szó néhai keletkezésében rejlő olyan általános, mindenki által átélhető, közvetlen megtapasztalású motívum jelenlétére, ami indokul szolgálhatna az összeomló kereszténység által betemettetés alól megmenekülésnek, s a kultúraváltás irányítói részéről az „Istennek” szánt sors alól ezen a szinten a „szent” fogalma sem mutatkozik mentesíthetőnek.

E baljós előjelek ellenére azonban nem győzzük ama kicsiny gyermekkel együtt a király új ruhájára pillantva kerekre nyitni szemünk. Mert hiszen minden misztikán innen és túl, az ősök érinthetetlen totemeinek eredetét is megelőzve létezik egy minden élő ember által a legkonkrétabban átélt örök megtapasztalás: a gyermeki létnek a szülői létbe való beágyazottsága. Méghozzá itt a beágyazottságot a szó legszorosabb értelmében véve. Kezdődően az anyaméhben, a megkülönböztetetlen, öntudatlan teljességben, azután a napvilágra kerülésben, annak a cselekvésképtelenségnek a derengő megkülönböztetésével, amit a növekvő gyermek oly végtelenül elégtelennek él meg a szülő mindenhatóságához viszonyítva, mégis a szülő mindenhatósága által a létezésben megtartatva. – Hát hiszen micsoda irracionalitás a járás tudományába beavatódás előtt a köröttünk „repkedő” jótét lelkek látványa? – És növekedvén talán jottányit változna a helyzet? Földanyánk ölén, csillagképek vigyázó szemétől figyelve?

Mélység és magasság! A cselekvésképtelenség átélése a cselekvésképesség látványának misztériumába ágyazottan. Ellenállhatatlan vonzás föl, a magosba, abba a megfoghatatlanba, amibe – bár érthetetlenül, de benne vagyunk, és aminek minden megnyilvánulása a fölfelé szállásban szüntelen segít és támogat. – Miféle rend az, ami a végtelenre tágulásában éppen azt akarja, amit én akarok?

– Bizony-bizony Rudolf Otto és Mircea Eliade tudós okfejtéséből a szó eredetének meglelésén kívül csupán a leglényegesebb összetevője maradt ki: a szeretet. A gyermek szemével nézve igen, egyetérthetünk: A „függőség” átélése, a „teremtményérzet” …  a „megrettenés” és ennek ellenében az ellenállhatatlan „vonzódás”, „lelkesültség” és  „lenyűgözöttség”. Mindez azonban maradna félelem és rettegés, s csak a szeretet közegén belül válik lelkesültséggé, céllá, reménylett beteljesüléssé.

– Barátaink! Kérünk, könyörgünk, hogy bár bukjon a kereszténység, a szent szót bukni ne hagyjuk! Mert csakis ennek a szónak eredeti, gyermeki értelmében ismerhetünk rá a létezésbe bekötő egyetlen valóságos viszonylatunkra, érthetetlen hatalmak méhébe burkoltan a kereszt vertikális szárán utolsó erőnkkel is fölfelé kapaszkodva.