A kereszténység bűne

Előre is bocsánatot kérek a következő sorokért az esetlegesen vallásos, elkötelezetten vallásos olvasóktól, akikkel Isten kifürkészhetetlen akarata az internet majd’ hasonlóképp kifürkészhetetlen bugyraiban valamiképp összehoz bennünket. Nem feltétlen kell nekik ezt a cikket végigolvasniuk. Inkább tartsuk meg egymást jó emlékezetünkben, annál is inkább, mert részünkről mély meghajlás, örök hála, hisz sokat, nagyon sokat köszönhetünk a kereszténységnek. Azonban éppen a tisztelet okán kell mélyen a szemébe néznünk ennek a megfáradt, megrokkant intézménynek éppen most, agóniájában – legyen módja önmagával számot vetni, meggyónni, és méltó módon felvenni az utolsó kenetet.

A „bűn” különös portéka. És főként a kereszténység értelmezésében az európai kultúrába bekerült formája mutat meglepő tulajdonságokat. Példának okáért az elkövetője nem feltétlen tud róla. Elkövette, azután jár-kel a világban, és mit sem sejt saját bűnös mivoltáról, bár a lelkiismerete azért leadhat bizonyos jelzéseket.

Másik furcsa tulajdonsága lehet az ilyen bűnöknek, hogy nemcsak az elkövető nem tud róla, de a társadalmi emlékezet sem, mert elkövethető cselekményként nincs befoglalva semmiféle törvénykönyvbe vagy íratlan normarendszerbe sem. Keresztény túlkapásnak is gondolhatná az óvatlan, s az ilyen kéretlenül tolakodó felelősség elől szívesen menekülő ember, azonban nagy kincs rejlik ebben a szemléletben, ami miatt sem nem érdemes, sem nem lehetséges szabadulni tőle annak, aki legalább is nem önmagát akarja megtenni a világ centrumának. Nem más ez a nagy kincs, mint a világ teljességét az Isten tökéletességétől a saját tökéletlenségig befogni igyekvő perspektíva: tökéletlenségemben valamit éppen látok valaminek, de némileg tökéletesebbé válva ugyanazt később egészen másnak is láthatom. S előző értelmezésemben viszonyulva az adott dologhoz, elkövethettem valamit, ami utóbb értelmetlennek, helytelennek vagy akár súlyosan károsnak bizonyulhat.

Isten tökéletessége mellett az embernek saját tökéletlenségével szembesülve illik önmérséklettel, alázattal, döntései vonatkozásában pedig örök kétellyel élni.

Egyetlen baj van ezzel a szép, istenes koncepcióval: a kereszténység megfeledkezett önmagára alkalmazni. Mondhatni – meglehetős durva módon – egyszer s mindenkorra leszámolt ezzel a problémával. Sőt, önmaga lényegévé tette az ezzel való leszámolását, mivel állítása szerint az egyetemes keresztény egyházat Isten „személyesen” hozta létre, méghozzá konkrétan Jézus Krisztus megbízásából Péter apostol által. A keresztény tanítás alapjaként pedig a Szentírást mutatja fel, amit az Újszövetség vonatkozásában közvetlenül Jézus Krisztus tanítványainak tulajdonít, akik ezek szerint közvetlenül az Isten embernek szóló üzenetét jegyezték le, s az Ószövetség nemkülönben Isten tollbamondása a prófétáknak. Innentől aztán nincs vita, nincs önmagába vetett kétely, semmiféle körmönfontsággal nem lehet más eredményre jutni, minthogy egyetlen Isten van, aki a kereszténységben nyilvánítja ki magát, s mindenki, aki nem a keresztény közösséghez tartozik, eleve elveszett.

Ennek az elvnek a megfellebbezhetetlenségével kapcsolatban merültek fel aggasztó jelek ebben az immár kétezer éves történetben. Mindjárt a kezdettekkor is, midőn az eredetileg oly biztosan beígért és vágyva vágyott utolsó ítélet minden várakozáson túl elmaradt. Azután ott volt a katharok nagyon is evilági erővel elnyomott lázadása. Ott voltak a szeretet nevében fellobbanó máglyák. Az Újvilággal szemben elkövetett bűn. A reformációban megroppanás. Csupa-csupa olyan tünet, melyek egy őszinte egyházat a saját tanításának önmagára való alkalmazására inthettek volna. – Mert mi van, ha Péter nem is teljesen jól értelmezte Jézusnak az Evangéliumok szerinti meglehetősen homályos utalását az egyházalapításra? – Mi van, ha az evangéliumokba nem is pontosan Jézus, és nem is pontosan az apostolok gondolatai kerültek be? – Mi van, ha Jézus személyének értelmezése körül az apostolok sem teljesen tévedhetetlenek? De elmehetünk az Ószövetség kezdetéig is: – Kinek is hisszük el azt az állítást, miszerint Mózeshez a csipkebokorból az Örökkévaló szólt? Mózesnek, vagy mindjárt az Örökkévalónak?

– Nemde Mózesnek, hiszen nekünk nem maga az Örökkévaló állítja ezt, hanem csupán Mózes. – És mi van, ha Mózes minden jóindulata mellett ebben az apróságban mégis tévedett? – Ki csalt meg akkor bennünket, Mózes, vagy az Örökkévaló?

– Bizony mondom néktek, egyik sem, hanem a saját együgyűségünk. Mert ki döntött arról, hogy Mózesnek hiszünk?

– Nem mi magunk?

– Ki döntött arról, hogy hitelt adjunk a kereszténység csalhatatlanságának?

– Nem mi magunk?

– Avagy, ha eljön az Igazság órája és az Örökkévaló kérdőre von: – Miért gyújtottad meg fiam azt a máglyát szerencsétlen testvéred alatt? – mit fogsz felelni?

A papra mutogatsz, mondván, hogy ő mondta? A Bibliára mutogatsz, hisz ott áll benne…? Jézusra mutogatsz, hisz a Biblia szerint…? Mózesre mutogatsz…? Végsősoron visszamutogatsz az Örökkévalóra? Ő utasított? – Eszeden vagy?! Te ebben a történetben nem is vagy benne? Akkor hát nem is létezel?

Íme, az önmaga csalhatatlanságát vállaló kereszténység keresztje itt magasodik fölöttünk. Bűnre csábít. Hiteti a csalhatatlanságát, hiteti, hogy a csalhatatlanságába vetett hitünkben csalhatatlanok vagyunk. Mégis, nem ő a bűnös. A bűnös mi vagyunk, akik megalkottuk magunknak, hogy hihessünk neki. Nincs menekvés a személyes döntés elől. A személyes döntés felelősségének áthárítása nem más, mint létezésünk tagadása, s oly nagy bűn, amivel nem lehet az idők végezetéig együtt élni. És az évezredes intézmény most, minekutána az eddig benne terpeszkedő hatalom kivonult belőle és sorsára hagyta, ennek a bűnnek a súlya alatt dől össze recsegve-ropogva. Szomorú látvány. Akinek van kedve nevetni rajta, önmagán nevet.

Vége – mondhatnánk megkönnyebbülve. De már be vannak készítve jó előre a következő csapdák, a következő keskeny útnak látszó hitek szélesre tárva s kelletve maguk a valóság elől való meneküléshez.