A szent I.

Különös dolog, amikor összeomlik egy kultúra. Nem csupán látványos, nem csupán megrendítő, de bizony áldozatokkal jár, felmérhetetlenül nagy véráldozattal, amit mindig azok fizetnek meg, akiknek minden más áldozatot is meg kell fizetni: az ártatlanok.

Most éppen omlik össze egy kultúra. – S mi mindent fog maga alá temetni ez az összeomlás!

   

 Az áldozatok szemszögéből mindig egy természeti csapás kiszámíthatatlanságával és befolyásolhatatlanságával történnek az események. Azonban nem feltétlen kell minden kultúra-összeomlást ellenőrizetlen külső körülmények számlájára írni, bármennyire is így élik meg azok, akiket maga alá temet. Előfordulhatnak persze vulkánkitörések, melyek szálló hamujának árnyékában felborul az ökológiai egyensúly, vagy olyan meteor becsapódás ami eltöröl minden addigi függelmi viszonyt és hiteket, mítoszokat megkérdőjelezve átstrukturálja az érintett társadalmakat. De végbemehet nagyon is irányítottan, minden rezdülésében a hatalom vigyázó szemétől kísérve, és nem másért, mert az a bizonyos hatalom időszerűnek találja leváltani, és céljainak megfelelőbbre cserélni.

Most éppen ilyen mesterséges kultúra-összeomlást élünk át.

– Ne tessék összeesküvés-elméleteket fabrikálni! Bármennyire nem képes átlátni az összefüggéseket valaki, bármennyire kiszolgáltatottnak érzi magát, nem lenne sem szép, sem logikus megkövetelnie mindenkitől saját tehetetlenségét, és mindjárt rosszindulatot feltételezni arról, aki esetleg átlát, sőt tervez vagy irányít egy kultúraváltó folyamatot. A sokak értetlenségéért és tehetetlenségéért ugyanis nem ő felel.

Ráadásul – mit tagadjuk – ez a kultúra bizony megérett a pusztulásra. Elöregedett. Nem visz már sehová, leginkább egyhelyben áll, hacsak nem hátrál, és ez a társadalmi mozgásokban megengedhetetlen. A megmerevedés maga a pusztulás. Az élet egyáltalán csakis kiteljesedésként értelmezhető, valami csoda elérésének reményeként, s mindazok, akik képesek társadalmi méretű mozgásokban gondolkozni, pontosan látják a telítődés baljós jeleit. Furcsa módon egy kultúra elöregedésének sóbálvánnyá vált mérföldkövei azok a fogalmak, melyek evidensként jelennek meg benne. Méghozzá akár azért, mert egy közfelfogásban természeti képződménynek tekintve senkinek nem jut eszébe gondolkozni rajtuk, akár azért, mert könyvtárnyi fejtegetések juttatták megkérdőjelezhetetlen pozícióba.

Az újvilág építőmesterei egyelőre csekély mértékben törekednek az emberi tudat barátkoztatására eddig nem volt értékekkel, de annál szorgosabban bontják le a régi evidenciákat. Példának okáért a kereszténység felszámolásáról döntöttek. Ugyanazok, akik egykor oly előkelő helyre pozicionálták, alája toltak pénzt, paripát, fegyvert, a tudat megformálása által használták hatalomgyakorlásra, most szívfájdalom nélkül szabadulnak tőle, s apróra zsugorított koponyaként kívánják elhelyezni a történelemnek nevezett panoptikumban.

Ennek a trónfosztásnak jól programozott, komoly célja van. Előbb a kereszténység kizárólagos hatókörébe utaltak bizonyos kulcsfontosságú fogalmakat, mint pl. „Isten”, „bűn”, „megváltás”, „üdvösség”, „áldozat”, „szentség” – s a kereszténység összedöntésétől remélik ugyanezen fogalmak örök eltemetődését a grandiózus romok alatt.

Várakozásuk logikája igen egyszerű. Ha a kereszténység vindikálta magának „Isten” kizárólagos hitelességű földi képviseletét, méghozzá megbízatását közvetlen a Mindenhatótól származtatva, úgy bukásában a „mindenhatóság” válik hiteltelenné, s buktatja magával Isten képzetét.

– Lássuk be, ez a logika – legalább egy jól megragadható pontjáig – nem megkifogásolható, de a hivatkozott pontján túl is bizonyosan hatékony. Mert ha a kereszténység egyáltalán bukni tud, akkor a gazdája mitől lehetne „mindenható”, tehát vagy Istent hírbe hozni egy földi egyház megalapításával nagyon is emberi reklámfogás volt – mondhatni a korabeli big business zseniális marketingjének része –, vagy Isten természete valami egészen más ahhoz képest, mint ahogy a kereszténység – hivatkozásában ujjal mutogatva visszamenőleg az ószövetségi prófétákig – vizionáltatta híveivel. Mindkét verzió esetében Isten és a kereszténység között semmivel sem lehetséges több és nyájasabb kapcsolatot feltételezni, mint Isten és egy Barca-Real meccs között, amit szintén sokan néznek, és egyébként nem szokatlan a játékosok részéről sűrűn keresztet hányni, különösen 11-es rúgások előtt. Akik pedig vérző szívüket mutatják fel e szentségtörő sorok olvastán, jó lenne, ha végre nem másban, végsősoron nem is Istenben keresnék a hibát, amiért oly szenvtelenül hagyja veszni az ő vérző szívükkel együtt a kereszténységet, hanem önmagukban, a hajlamaikban – hisz mitől is mindent feledtető öröm vezettetni egy vágyva-vágyott káprázattól, s része lenni egy tömegpszichózisnak(?).– Bizony barátom, testvérem használtak benneteket. Felhasználtak. Mint egy darab rongyot. – Mert úgy egyébként teljesen földi és emberi léptékben a kereszténység mérlege hallatlan pozitív. Egyszer végig lehetett vele verni a Krisztus utáni évszázadokban egy teljes kultúraváltást, most pedig a megsüllyesztésével végig lehet manipulálni a következő kultúraváltást. Ehhez az eredményességhez persze Te is kellesz, aki ezeket a sorokat olvasod, aki saját létproblémáidban elveszve miképp feltételezhetnél olyan koncepciót, amelyik nem a kenyér árával, nem a fűtésköltségekkel bíbelődik, hanem társadalmi mozgásokat tervezetten gerjeszt egy kis gázáremeléssel, vagy éppen a Vatikán pénzügyi összedöntésével, esetleg a pápai intézmény lejáratásával, sőt, egészen absztrakt módon a munka értékarányainak megbontásával, vagy még absztraktabban bizonyos fogalmak tartalmának átdefiniálásával. (A nagy játék mily apró csínytevései miféle szemet gyönyörködtető grandiózus mozgásokat tudnak kiváltani a kis játékosok között!)

 Az eszközök végtelen tárházából itt említett néhánynak a sorrendje nem véletlen. Nem véletlen haladnak a konkréttól az absztrakt felé. S talán furcsának tűnhet, de minél absztraktabb egy eszköz, annál hatékonyabb. Ennél fogva a társadalmi tudatosság vetületeinek, a fogalmaknak rögzítése vagy elmozgatása mindközt a leghatékonyabb. Ezzel a módszerrel csakúgy, mint a szamár elé belógatott répával, kényelmesen lehet terelgetni tömegeket erre vagy arra. S ennek a játéknak csak legkezdetlegesebb szintje „a kis szócsatából nagy háború” pl. síiták és szunniták között. Feltételes reflexeket lehet működtetni tiszta egyértelműséggel: piros gomb; zöld gomb; kék gomb. Mert hol marad a tudatosság? Hol marad a fogalmakhoz kapcsolható tudatossági vetület?

Ezzel pedig visszajutottunk kiindulópontunkhoz, a fogalmak megmerevedéséhez, a saját evidenciáiba beleöregedő kultúrához. De mivel egyelőre csak mélyebb levegőt vettünk egy hosszabb és megfontoltabb mondathoz, a címben jelölt tárgy (A szent) pedig még a látóhatárig sem jutott, a kilégzésre következőleg kerítünk sort.