A szakrális művészet III. (id. Pieter Brueghel: Vadászok a hóban)

Azzal kell kezdenünk, hogy ez az illusztráció több oknál fogva inkább csak a kép korábbi megtekintésének élményét megidézni, vagy az érdeklődést felkelteni alkalmas. Aki azonban érdemi benyomást akar szerezni, annak legalább az eredeti méretben (162 x 117 cm) kell szemlélnie, nem beszélve olyan szempontokról, mint a színhűség, vagy az ecsetkezelés, mely utóbbi a legközvetlenebb kapcsolódás az alkotóhoz, a művet életre hívó szenvedélyhez. Annak, aki teheti, mindenképp figyelmébe ajánljuk Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban az eredeti művet.

Egyébként nehéz erről a képről bármit is mondani, pediglen azért, mert bár bőven találni rajta kielemezhető részleteket, azonban az, amitől hat, sokkal több és mélyebb, mint ami vizuális elemeiről vagy azok összhatásáról fogalmilag megragadható, és bármilyen szöveges kifejtésnek több esélye van az olvasót eltávolítani, mintsem közelíteni a lényeghez. Ha most mégis kísérletet teszünk néhány benyomás megfogalmazására, ezeket kéretik szigorúan szubjektívnek tekinteni, s bátran elfelejteni, mert ha van némi érvényük, úgyis a tudattalan tartományokban fogják kifejteni hatásukat. Az egyetlen, ami hiteles, az maga a kép, és az a hatás, amit a konkrét szemlélőre kifejt.

A művészettörténet ezt az alkotást realistának sorolja, ami számunkra felettébb különös. Persze, szerintünk a „realizmus” kategória önmagában is különös, mivel vagy minden műalkotást nagyon is realistának látunk, vagy egyiket sem. Például Picasso művei a saját mondanivalójához képest nagyon is realisták, jóllehet abban a látványvilágban, amit körülnézvén tapasztalhatunk, neki nemigen volt mondanivalója. Másrészről, ha szemügyre veszünk egy ún. hiperrealista alkotást, vagy akár egy fényképet, akkor annak vajon mennyi köze van a tapasztalati látványvilághoz? Sőt, vajon két ember tapasztalati látványvilágának mennyi köze van egymáshoz? Vajon, ha két ember ránéz ugyanarra a dobozra, ugyanolyan látvány képződik az elméjükben?

– Mi lenne hát a realizmus kritériuma? Egyfajta fényképszerűség? – Mert akkor Brueghel alkotása bizonyosan nem realista. Tessék csak figyelni a vadászokat. Nemcsak nem reálisak, de pusztán anatómiailag hibásak is. (Már amennyiben egy festményben az anatómiai realitás lenne a lényeg a vízióval szemben.) Ugyanez elmondható a kutyákról is. De ha a kép térszerkezetét kezdjük vizsgálni, szintén érnek bennünket meglepetések. Mintha nagy látószögű objektívvel lenne elénk görbítve a táj, meglehetős pontossággal a képátlók metszésébe helyezett fókusszal. Azután pedig mit keresnek a hamisítatlan németalföldi házak társaságában az Alpokból idecsempészett hegyormok?

– Nesze neked realizmus!

Tehát itt egy vízióról van szó, belső vízióról, melynek részletei talán kötődnek emlékfoszlányokhoz, de az egész valami ezektől mást, többet közvetít, a festő által éppen így és csak így kifejezhető látvány által.

– Ti vagytok a Föld sója! – mondá a Mester, midőn ránk emelé tekintetét.

Tél van, hó és nyugalom. Mégis, ott lappang valami drámai feszültség. A vadászok, akik éppen megérkeztek: kimerültek, eredménytelenek, szinte reménytelenek. A kutyafalka csak halványan hordozza a falkaságnak azt az elevenségét, ami egyik-másik tagjának rendszertelen meg-megálló tétovaságában szokott volt megjelenni. Ezzel szemben inkább összerendezett, s rendezettségében elgyötört. Oldalt viszont tűz ég – az egyetlen hely, ahol hangsúlyosan áradnak a meleg színek –, disznópörzsöléshez készülődnek, vagyis eredményesek abban, amiért a vadászok hiába fáradoztak, bár eredményességükben nincs hősiesség. Lent a völgyben pedig a befagyott, mesterséges geometriájú tavakon felnőttek és gyermekek játszadoznak önfeledten. A malom jégbe dermedve. Csak csöndje van és mozdulatlansága, s a beláthatatlanul kitágult pillanatban törölve minden működés. A szerkezet kívül került a létezésen, a korcsolyázók kacagásával az élet mégis a tájba hatol. És van aki gondos, nem csupán önfeledt. A malom hídján egy öregasszony rőzsét cipel, lent a fákkal szegélyezett úton megrakott lovaskocsi halad.

Álmodunk tán…(?)

Szinte mi is a vadászok között érkezünk meg, érezzük a hideget, tagjaink elgémberedve, de ím itt a falu, itthon vagyunk. Közöttünk a fák – bár rejtőznek mélyen önmagukban – azért jelen vannak, s vezetik figyelmünket ültetésük geometriáján kicsiny messzi falvak templomtornyaiig – ott is otthonok – meg fölfelé, koronájuk vékony ágaival átszőve az eget, helyet adva e magasabb dimenzióban az ott lakó fekete madaraknak. S ím e bennünket föntről csöndben figyelő lelkek egyike ellibben társaitól, hozzájuk és a fákhoz viszonyított helyét a tudatunk számára pontosan határozva meg, berendezi a teljes térszerkezetet, amint ebben az örökkévaló pillanatban ölelőn görbül mindannyiunkra. Itt vagyunk a képben, mégis kívül. Úgy vagyunk, mint Isten, aki szeret és vágyva vágy közénk.

– Bár érkeznénk velük vadászként reménytelenül, bajlódnánk minden gondjaikkal, taposnánk a havat, fáznánk helyettük! Át- meg átjárjuk lelküket, de arcuk nem fordul felénk, és érinthetetlenek.

– Ti vagytok a Föld sója!