A szakrális művészet IV. (Joe Wright: Büszkeség és balítélet)

(a bejegyzés értése nem nélkülözheti a film megtekintését)

Csupán a viszonylatok egyértelműsítése végett: Létezik Jane Austen Angliában kultusszá vált azonos című regénye, amit számos változatban adaptáltak filmre, s amit Joe Wright is egyik filmje alapanyagául választott. Annak megértéséhez, hogy Joe Wright alkotása mennyire nem adaptáció, hanem önálló mű – jóllehet, ha Jane Austennek módja lenne megtekinteni, feltehetően nagy élvezetét lelné benne és nagyon is összhangban találná saját mondanivalójával – érdemes legalább belenézni a szándékoltan adaptációnak készült filmekbe. Lehetnek közöttük nagyon jól sikerültek, de mindenképpen világok választják el ettől a megfoghatatlan virtuozitással, mély átéléssel és szeretettel megkomponált, életteli alkotástól.

Joe Wright nem korhűségre törekedett, hanem annak a lényegnek a megragadására, ami a könyvben is, a filmben is időtlen, aminek a közvetítésére ma már nagyon kevesen vállalkoznak, kevesen vállalkozhatnak, hiszen akik ezzel a lényeggel érintkezni tudnak, kiveszőfélben vannak, hát még akik az átélés intenzitásában megidézni is képesek.

Ez a film mondhatni idegen, sőt korszerűtlen a mai filmipari termelés gyártmányai között. Mégis, talán tagadhatatlanul magas szakmai színvonala miatt, talán az illetékes ítészek ilyen irányú érzékenységének elvesztése miatt, egészen az Oscar díj közelébe férkőzően a nyilvánosság őrei által bebocsáttatást nyert. Ha figyelembe vesszük az alább kifejtetteket, illetve a legális véleményhatalmi koncepciókat, ez a helyzet csakis pillanatnyi elmezavarnak tudható be. Olyan értékek manifesztálódnak ugyanis benne, melyeket a szabadnak álcázott, de nagyon is fölülről vezérelt globális kultúrpolitika szívós módszerességgel igyekszik törölni a kultúrából, a fogalmi rendből és egyáltalán az emberi tudatból.

Joe Wright

A blog műfaji sajátosságai miatt nincs itt lehetőségünk hosszabban időzni a rendező személye körül, akinek családi háttere – akár szocializációs környezetét, akár házastársát, Anoushka Shankart (Ravi Shankar lánya) tekintve – enged következtetni tradicionális kötődésekre, nincs mód a tradíció látens európai jelenlétének és amerikai hiányának elemzésére, és általában nincs mód mindannak a gazdagságnak a feltárására, amitől annyira intenzív ez az alkotás. Csupán a metafizikai szerkezetet, és a szerkezetet élettel feltöltő jelenetekből kettőt van módunk kiemelni, melyek támasztékai a tradíció szakrális jelenlétének.

Anoushka Shankar

Védikus esküvői szertartás

Család

A metafizikában az élet alapja a háromság. A háromság vagy hármasság (a kereszténységbe már eredeti értelmét elveszítve és tartalmában is torzulva szentháromságként került át) két eltérő (nem ellentétes) lényegiség egységében jön létre. Vagyis a két lényegiség egysége egy új lényegiséget eredményez. Fontos látni, hogy ebben a formációban eleve benne foglaltatik egy olyan irány, amit a mai kultúra nem ismer. Ez pedig a fölfelé mutató irány, a kilépés, a meghaladás iránya (nem térbeli, hanem minőségi). Tehát a két lényegiség egysége több, mint a lényegiségek külön-külön. Az egységben magasabb rendű lényegiség jön létre. Ez persze csak egy absztrakt modell, ami soha nem ebben a steril formában valósul meg, mégis ez az alapképlet fedezhető fel az élet minden mozzanatában. Az ember esetében természetszerűleg a férfi és nő egységéről van szó. A férfi és nő egységének manifesztációja a gyermek. Ha kissé líraibban akarjuk ezt kifejezni: a gyermekben a férfi és nő boldogsága életre kel. A gyermek a legtöbb, amit a férfi és nő együtt jelentenek. A gyermek, a beteljesülés följebb van, mint a szülők, s a szülők szeme elől eltűnik a gyermek, aki magasabb minőség, mint ők.

Ez a metafizikai konstelláció teljes tisztaságában jelenik meg a filmben.

A történet eleve két síkon mozog, jóllehet minden a főszereplő, Miss Elizabeth körül forog.

Az egyik sík az, ahol Mrs. Bennet mozgatja a szálakat, a maga mágikus-boszorkányos módján mindent bevetve lányai kiházasításának érdekében (I. sík). Ehhez a síkhoz tartozik Mr. Bennet is és Elizabethen kívül a többi lánytestvér.

A másik sík az, ahol Miss Elizabeth és Mr. Darcy mozog (II. sík). A II. sík följebb helyezkedik el. Innen teljes a rálátás az I. síkra, viszont az I. síkról nem lehet érzékelni a II. síkot.

Vetnünk kell egy pillantást Mr. Bennet és Mrs. Bennet házasságára, ami a maga fásultságával, a mindennapok tennivalóiban feloldódó önfeláldozásával, mindenen túl lévő bölcsességével ellenpontja a lányok, az élettől duzzadó fiatalság körüli sürgés-forgásnak. Statisztáivá váltak saját történetüknek, melyben pedig valaha a még eladósorban lévő Mrs. Bennet körül nyilván ugyanúgy forgolódott a családja, s micsoda boldogság lehetett, amikor megkérte a kezét Mr. Bennet. S lám mivé lett a régi fény, a régi boldogság? Egy zsémbes öregasszonnyá, és a bölcsességét az összeütközések elkerülésére használó, kissé életunt öregúrrá. És ezen a ponton mindenképpen felvetődik a kérdés, hogy vajon ezért megérte az a nagy hűhó? Vajon a most lángoló nagy érzelmek majd ugyanígy végződnek? Mi végre is ez az egész?

Bizony a kérdésre az I. síkon lévő lányok esetében nem sok biztatót lehet mondani. Az egyetlen reményt a II. sík tartogatja.

Valójában Mrs. Bennetet legidősebb lányának férjhez adása köti le. Fejében meg nem fordul Lizzy sorsa. S miközben fondorlatai nyomán jól haladnak a dolgok az ígéretes parti felé, senkinek fel nem tűnik Mr. Darcy és Lizzy találkozásának súlya. Pedig ez a találkozás válik minden szereplő életének meghatározójává, jóllehet ők ebből nem érzékelnek semmit. Mindez egyetlen dolog miatt történhet így, mégpedig azért, mert Lizzy följebb van, fölsőbb síkon mozog, mint anyja, aki leginkább a nyomortól mentené a családot, följebb apjánál is, akinek bölcselkedése egyáltalán nem lát be lánya mozgásterébe, s csak gyöngéd apai ösztöneivel érzékeli annak a valóságát, ami őt meghaladja Lizzyben.

Mr. Darcy és Lizzy egymásra találtak – nem kétséges – rögtön az első pillantással, sorsszerűen és végérvényesen. Találkozásuk nem véletlen, hanem törvény. Ha úgy tetszik, Isten teremteni is azért kezdett, hogy ez a találkozás majd létrejöhessen. Azonban beteljesülésük előtt vannak akadályok. Mindenek előtt a bizonyosság hiánya. Hogy a másik tényleg AZ-e. Lizzy nem csupán vagyont hajhász-e, miként anyja nagyon is árulkodó jelei erre utalnak? S Mr. Darcy nem csupán egy társadalmi rang mögé bújt semmirekellő? Ennek minden kétséget kizáróan ki kell derülni, s kétségeiktől egymást nem kímélve harcolnak meg a bizonyosságért. Ameddig azonban a harc folyik, az élet felfüggesztődik. Még a már révbe érni látszó Jane és Mr. Bingley kapcsolata is fájdalmasan megszakad. Azután lassan tisztázódnak a dolgok, s ahogy a felsőbb síkon oldódik a feszültség, elhárulnak az akadályok az alsó szinten is, és végül minden elrendeződik.

A háromságok vázlata felülnézetben – kék alapon a beteljesült Bennet család, sárga alapon Lizzy és Mr. Darcy beteljesülési várakozása. Az élet az, ami az időben a hármassági beteljesülés irányába mozgósítja a résztvevők energiáit.

Mivel a sárga sík följebb helyezkedik el a kéknél, térbeli rálátással ugyanez így képzelhető el:

Mindez a film utolsó jelenetében válik teljesen egyértelművé, az apa és a lánya közötti párbeszédben, miután Mr. Darcy már megkérte Mr. Bennettől Lizzy kezét.

– Lizzy mondd csak, megbolondultál? Azt hittem, hogy gyűlölöd őt.

– Nem papa.

– Persze gazdag ember, az biztos. És több szép ruhád meg hintód lesz, mint Janenek. De boldoggá tesz ez téged?

– Van egyéb kifogása is, minthogy közömbösnek hisz iránta?

– Semmi egyéb. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember. De ez mit sem számít, ha tényleg kedveled.

– Tényleg kedvelem.

– Jó.

– Szeretem. Ő nem büszke. Én tévedtem eddig. Teljesen félreismertem. Nem ismeri papa. Ha elmondanám igazából, hogy milyen. Hogy mit tett.

– Miért, mit tett?

(Itt arra az időre, amíg Lizzy felfedi Darcy szerepét Lydia megmentésében, az udvaron idegesen várakozó Darcyt láthatjuk.)

– Szent ég. Vissza kell fizetnem.

– Nem. Ne mondja el senkinek. Ő nem szeretné. Félreismertük papa. Én jobban, mint bárki. Minden szempontból. Nemcsak ebben az ügyben. Mily ostoba voltam. Ő is rosszul vélekedett Janeről, és még oly sok egyébről, de ezt tettem én is. Tudja, ő és én, mi sokban hasonlítunk. Konokok vagyunk, papa!

– Tényleg nagyon szereted, igaz?

– Őszintén.

– El sem hiszem, hogy téged bárki megérdemel. De, győzedelmeskedtél fölötte. – Hát, teljes szívvel beleegyezem. Kevésbé érdemes embernek – Lizzy – nem is adnálak oda.

(Donald Sutherland egész élete, minden tudása benne van ebben a leheletfinom alakításban.)

Az apa, aki teljes félreértésben van, hisz nem is érzékelte a Lizzy és Mr. Darcy között szövődő kapcsolatot, s a férfiről éppen annál a felületes véleménynél ragadt le, ami az első benyomások alapján maradt a családban –, hirtelen látja, hogy a világ megfordult. Nem érti, miképp történhettek így a dolgok, de nem is kell értenie, számára elég, ha érzékeli, hogy egy olyan játéktérben, ahová ő nem láthat el, mekkora küzdelem árán állt be Lizzyben a fordulat. Mint apa, felfogja lányában azt a nálánál többet, ami belőle beteljesedett. Értelmét meghaladó kincs áll előtte: – El sem hiszem, hogy téged bárki megérdemel.

Még egy jelenetet kell megemlítenünk sajátságos nézőpontja miatt. A Mr. Bingley által rendezett bál végén indul [42:30] mintegy vezényszóra, midőn Mrs. Bennet már kissé kapatosan leönt koktéljával egy fiatalembert. Megtörik az események eddigi sodra, lassabb, nagyobb ívű kameramozgások, lágyabb, ugyanakkor határozottabb zene – hegedűk – eltávolodunk kissé a történésektől, de egyszersmind a dolgok mélyére látunk. Istennel, Jane Austennel, Joe Wrighttal nézzük Mr. Collinst, a sutaságát, a kellemetlenségét, az esendőségét és megbocsátunk neki.

Aztán ott van Mary, a bakfis szorongásaival és együtt vigasztaljuk Mr. Bennettel.

És végül Lizzy sötétbe rejtőzve, gondolataiba merülve, tétován de nem meghátrálva a feladat előtt.

Íme az ÉLET!